Novellák
ANTAL József, Invázió, Galaktika 276. (2013. március). 39-48.
„Hogy is kezdjem?” – kezdi el a novellát bizonytalan elbeszélője, egy középiskolai fizikatanár, s a vele megesett dolgokat mégis megpróbálja – a zavartságát legyőzendő – összetenni, kronológiai sorrendbe rakva a történéseket. Közben néha (láthatóan) áthúz mondatokat, bizonygatja és biztatgatja önmagát, hogy nem őrült meg, ki-kiszól a szövegből („sosem értettem az ilyen első személyű, múlt idejű monológokat az irodalomban”), s lassan összeáll egy elképesztő invázió-történet, melyben üdítő módon nem szerepelnek idegen lények. A narrátor-hős miközben lassan megpróbál rájönni, miként esett ki az életéből pár óra, s hogy mit keres a saját pincéjében, mint egy detektív, sok teóriát felállít: köztük azt is, hogy meghibbant, ám ez ellen is talál érvet, s mi másra juthatna, minthogy zseni. A tudós körökben elutasított Elmélete ugyanis – úgy tűnik – működik, s képes az időben utazgatva saját maga tökéletesített, változataival, alteregóival benépesíteni a világot. Az izgalmas elbeszélés mindvégig magabiztosan szédeleg az őrület/nem-őrület határán, s a befogadóban sem engedi meg az egyértelmű döntés kialakulását.
BEKE Richárd, Eső, Új Galaxis 20. 145-157.
Különös hangulatú elbeszélés: saját nyelvvel, szókinccsel, logikával. Nem adja rögtön oda magát az olvasónak, a megértéséért meg kell küzdeni: „Eső nem tudta elmondani, milyen puszi volt, amikor detektálta az első koptereket: két Kattot és egy Csörrt. A Csörr fekete és kéttenyér, a Katt viszont kéksárga, de tenyérnek még csak egy.”) A béke és a háború észlelésének, értelmezésének kérdését járja körül Beke Richárd, s a béke tapasztalatának teljes hiányában (korának, kultúrájának szókincsével, és hiányos-hibás emlékezetével) élő hős szemszögéből mutatja meg a hétköznapi (háborús) eseményeket, eseménytelenségeket. A lassan csordogáló emlékfelidézések után a csattanó (a háborúnak évek óta vége, főszereplőnk Robinsonként mit sem tudott róla) egyszerre csavar a történeten és simítja el a felkeltett szorongást.
BOJTOR Iván, Hallod, Borges?, Galaktika 276. 58-63.
Igazi Borges előtti tisztelgés, megidézve nemcsak a Mester alakját, hanem a narráción, az elbeszélés technikáján (E/1-es elbeszélő) és tematikáján keresztül Borges észjárását (a folyamatos „kireflektálást”), monomániáit (az identitás bizonytalanságát; az írás ás az élet egybemosódását), motívumkincseinek egy részét (idegen szövegek, könyvtár) és szűnni nem akaró borzongását-szorongását is. Egy bunkerban tengődő, valószínűleg az utolsó napjait élő, Borges életrajzát olvasó, a borgesi metafizikától becsavarodni készülő, magát és Borgest (ill. Borgest minden íróval) összekevergető, íráskrízisben szenvedő borgesi elbeszélő, borgesi technikával (az álmok, tudatelmozdulások és olvasmányok leírásával) próbálja magát Borges alakjába beleképzelni, hogy inspirálódjon általa, s valami fontos, maradandó szöveget költsön meg a vég óráiról. A keletkezett mű (Borges Bábeli könyvtárának egy darabja) inkább csak az elszánt, az alkotás kínjait érdeklő olvasókat szólíthatja meg.
BOJTOR Iván, Ott fönt a hegyen, Galaktika 284 (2013. november). 100-102.
Újabb borgesiánus (megint szemtanú számol be az eseményekről), sejtelmes, borzongató elbeszélés. Az eredeti ötletre épített novella ezúttal egy rejtélyes és felelőtlen expedíció történetét adja elő (E/1-ben ill. vendégszövegek beidézésével). Ebből megtudjuk, hogy egy fizikus, Ralph Thomson időtorzító masinája elveszett az egyik expedíció során, s rengeteg „hamis” észlelést okozott visszamenőleg az időben, amiket aztán történelmi dokumentumok is rögzítettek. Noé bárkájának araráti maradványairól szóló szövegek például ehhez a balesethez kapcsolhatók. A novella hiányos szerkezetével a sejtetésre épít, s bár az utolsó mondata megpróbálja egyberántva értelmezni az eseményeket, nem jár teljes sikerrel.
FEDINA Lídia, Game over, Galaktika 277. 52-56.
Egyszerű ötletre épülő rövid történet a mába emelve, mely a klasszikus lenni-vagy nem lenni dilemmát írja újra valamiféle technicizált inkarnációs segédlettel: ha a szoftverfejlesztés (a számítógépes játékok analógiájára) odáig jutna, hogy egy gombnyomással új életet adhatna „játékosának”, a régit törölve, ki kezdene új játékot? (Game over. Start a new game?) Az elbeszélő főhős is választás elé kerül, s szembesül a sajnos közhelyszerűen újramondott létkérdésekkel.
HEGEDŰS András, Tűzijáték = Amíg felkel majd a nap, KIMTE, Publio Kiadó
100 évvel 2014 után Magyarország geopolitikai, hatalmi helyzete megváltozott: a Szlovák Nagyhercegség, az Erdélyi Fejedelemség és más nemzetállamok szövetségeseként az új monarchia gazdaságilag vezető állama lett egy Habsburg leszármazottal, a városszépítő József nádorral az élén. Igaz, az új-Kínai Császárság közeli, manipulatív támogatásával és háttérirányításával. A technológia ha szédítően nem is fejlődött, de a Marsra már ki lehet vándorolni, és a toronyépítésben valamint a tűzijáték szervezésben is dicséretesen előrehaladtunk. Ebben a miliőben készül merénylettel a nádor ellen a Nagy Szlovákia visszaállítását követelő Trianon Örökösei nevű szervezet. A kiváló, lendületes, mesterkéletlen szöveg szarkasztikus, alternatív történelme néhány oldalon is hiteles – ráadásul kalandos – vízióvá válik, s akár egy nagyobb lélegzetvételű mű modellje is lehetne a későbbiekben.
IVANICS Ferenc, Lunáris depresszió, Új Galaxis 20. 110-126.
A „hóldkórosság” analógiájára a földkórosság fogalmával (a holdkórosság kifordításával) játszik el a szerző – ügyesen és érzékletesen építve fel köré egy jövőbeli világot. A Hold mesterséges és virtuális növényvilágában élő „szelók” (a csak kizárólag a holdi életre alkalmas szervezettel rendelkező lények) egyikét ismerhetjük meg a novellában, ahogy egyre inkább elvágyódik szülőföldjéről (vagyis szülőholdjáról), saját identitását is megkérdőjelezve, s végül minden holdi terápiára, elfojtás-, önkábító módszerre nemet mondva megszökik az áhított helyre, ahol pillanatok alatt elpusztul. A romantikának, a halálvágynak ilyen ötletesen szép kivitelezése a pszichoanalitikus olvasatoknak kedvezhet a leginkább.
IVANICS Ferenc, Programunk célja, Új Galaxis 20. 67-79.
Miután tudjuk, lehetetlen, hogy egyazon univerzumban egyszerre létezzen a végső kérdés és a végső válasz, Ivanics az előbbi nyomába ered. A Douglas Adams-i komikumot logikumba fordítva megkonstruál egy helyzetet, melyben nyomon követi, hogy az emberiség konkrét fizikai halála után, annak mintegy szellemi örököseként, mire megy egy szuperszámítógép. Ráadásul nem is egy, hanem kettő. Az MI-hagyomány méltó darabja ez az írás.
KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A megtaláló, Galaktika 285 (2013. december). 94-102.
Profin, jó érzékkel megkomponált – filmnyelvet idéző – akció dús szöveg izgalmas ötletre épülve. A paranormális képességek/jelenségek összekapcsolása ill. magyarázata a kvantumfizikával a modern ezotéria állandó törekvése: a tudományt a misztikummal egy közös nyelv, az ún. kvantumhalandzsa köti ilyenkor össze. A szerző szintén ezzel a fogással él, ám itt a fikció terén belül teszi ezt. A sztori könnyen folyik, de a karakterek azért klisészerűek (jó lelkű, rejtőzködő parafenomén hős, nagyhatalmú, a hőst erőszakkal alkalmazó, szorult helyzetben lévő „gonosz”, aranyos kisfiú stb.)
KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A tökéletes tipp, Galaktika 275 (2013. február). 49-54.
Tulajdonképpen egy ma már létező problematikára (megtörtént esetre), a közösségi hálóra feltett önkéntes információkból eredő veszélyek egy fajtájára hívja fel a szerző a figyelmet. (Rablók figyelik a bejegyzéseket, s ez alapján választanak célpontot). Az élvezetesen gördülő, a részleteket kiválóan megfestő szöveg egy nem teljesen váratlan és ironikus poénnal végződik.
LŐRINCZ L. László, Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről, Galaktika 279XL. 115-191.
A három különálló történet/novella egy(ség)ként való pályáztatása nem igazán értelmezhető. Külön-külön, vagy ciklusként már annál inkább: mintha a Csillagok háborúja űrkocsmájának figurái keverednének össze a Pom-Pom meséi, Rejtő Jenő és Bohumil Hrabal alakjaival Lőrincz L. Kis Lófej-ciklusában. Különleges kevercs, az biztos. Egy csillagközi kocsma a világ végén – mint akárhol a Földön – a történetek, anekdoták, abszurd sorstöredékek gyűjtőhelye: a stabil szereplők (intergalaktikus teherszállítók, vén rókák) hihetetlen (főleg szerelmi) történetek előadói és fültanúi: L.L.L. szabadjára is engedi a fantáziáját kb. úgy, ahogy egy megtáltosodott szülő szokott improvizálni a gyerekágynál: humor, kaland, szex (oké, ez az esti mesékből azért hiányzik), közbevetett anekdoták stb. minden van benne. Pl. akár ahhoz is, hogy valamilyen más médium lecsapjon rá (képregény, tévésorozat stb.) a későbbiekben, ám mégsem éreztem elég átütőnek, elég erős víziónak a galaxis létgazdagságát. Olvasás közben Galántai Zoltán kritikája is be-be ugrott, aki szerint egy efféle kocsmában, a különböző metabolizmussal rendelkező lények miatt, több millió italt kellene raktáron tartaniuk és kiszolgálniuk. (A macsizmo egyébként olyan erős a novellákban, hogy szinte várom a „női történeteket” az intergalaktikus fodrászatból.)
LŐRINCZY Judit, Az arabica íze, Galaktika 284 (2013. november). 26-44.
A realisztikus (disztopikus?) közeljövőben (2040 körül), az Európai Egyesült Államok idejében játszódó történet szerint egy Fal húzódik végig a jólét maradványain élő nyugati világ (ahol pl. olajjal világítanak spórolásképp, jegyrendszert működtetnek és napelem van mindenhol) és a káoszban élő, éhező, kiszolgáltatott keleti világ között. Ez utóbbiból kétségbeesettek milliói próbálnak illegálisan vagy legálisan átjutni a túloldalra, ahol szintén kétségbeesetten próbálják ugyanezt megakadályozni. A Fal hol máshol húzódhatna keresztül, mint Szegeden. A magyar uniós ösztöndíjas diplomata-tanonc, Alma (a cselekmény egyik fő szálának hőse), magyar diplomatatársai és szeretője, valamint az illegális bevándorlást megkísérlő Miklós sorsa (a cselekmény másik fő szálának hőse) lassan tárul fel az olvasó előtt. A szöveg késleltetve ad számot a kataklizma részleteiről is: gigantikus napkitörés következményeként káosz alakult ki világszerte, fanatikusok felrobbantották a legfontosabb szervereket, kitört a drogháború, Kína hamis adatokra épülő gazdasága összeomlott, a Golf-áramlat megszűnt, India atomot dobott Pakisztánra, New York gátjai felszakadtak, a Tisza kiszáradt stb. A mindent tudó elbeszélő ráérősen, részletekbe menően mutatja meg mind a két oldal életét, s sejtetve közelíti egymás felé a két hős életének előzményeit is. A narrációt időnként hivatalos bevándorlási kérelmek (ill. azok elutasításai) szakítják meg, egészítik ki. Akár egy urban-fantasy regény is kikerekedhetne Lőrinczy Judit elbeszéléséből (ami amúgy is olyan néha, mint egy alaposabb regényvázlat) mert annyi epikum, anyag, mozgás van benne, s e világ még annyi mindent szívhat magába. Elbeszélésként viszont épp a dinamikát és a koncentráltság hiányoltam itt-ott belőle.
LŐRINCZY Judit, Ragadozók és emberek, Galaktika 278 (2013. május). 32-36.
Megint elképesztő világot hoz létre alig pár oldalon belül Lőrinczy Judit, egy kegyetlen, szürreális, nyomasztó álomszerű világot, egy fogolytábor és környezete világát. A fogolytábor kliséit már-már „megszokhatta” az olvasó, immunis lett rá, ezért kell kizökkenteni kényelméből: a szerző ezt azzal az egyszerű és félelmetes ötlettel éri el, hogy az őrök a táboron belül, egyenruha-kiegészítőként állatfej-maszkokat, ragadozó-maskarákat (kobra, tigris, csimpánz, medve, sólyom, patkány) kötelesek viselni, melyek vonásaikat teljesen eltakarják, s melyeket hordva megszabadulhatnak a lelkiismeretük maradékától is. Jelenetről jelenetre követhetjük végig egy tábori őr szemszögéből (az áldozatok perspektívája fel sem villan) nézve e világ megroppanását: míg a krematóriumokból sűrűn száll a füst, és gyors úton végeznek a szökni próbálkozókkal, a közeli városból az a hír jön, hogy kitört a forradalom. Minden őr hozzátartozója veszélyben van, de a szolgálat mindennél fontosabb. A családja halálhírére végleg elboruló őr végül felrobbantja az egész tábort, s afféle utolsó (művészi) ítéletként, „minden maszk a mögötte lakozó arcba olvad”.
LUKÁCS Norbert, Nincs többé rossz szokás, Új Galaxis 20. 142-144.
Az agymosással, a személyiségformálással, a sikeresség követelményével, az agresszív önérvényesítéssel, a reklámmal, vagyis a fogyasztói világ alapfogalmaival játszik el kritikusan a szerző, kiegészítve fricskáját a(z alkalmazott) tudományok mindenre hajlandóságával, piaci éberségével és előzékenységével. Az oda-vissza végrehajtott testváltoztatások nyomán a személyiség tudományos és megrendelhető módosításának lehetőségét mutatja meg e kis szatírában – röviden, talán kissé túlkapkodva is.
MARON A. Andrea, A száguldás szerelmese, Új Galaxis 20. 4-42.
A szuperhősök történetét, az emberi képességek kiterjesztésének történetét – tágabban a zsenialitás mítoszát – meséli el a szerző újra és újszerűen. Az egyszerű, mindennapi stb. ember (akinek a differentia specificája, hogy rajong a sebességért) szemszögéből érzékelt világ fokozatosan, majd egyre gyorsulva jut el az isteni, omnipotens nézőpontig. A főhős (aki akár a Virágot Algernonnak egy jövőbeli alteregója, vagy maga Doktor Manhattan is lehetne) a gondolatolvasáson és legfrissebb természettudományos ismeretek szintetizálásán át a földi Mindentudás birtoklásáig (míg más egy szót kimond, ő egy könyvtárat „kiolvas”) ér el, hogy nekivágjon az Univerzum feltérképezésének.
NEMERE István, Titanic 3012, Galaktika 281 (2013. augusztus). 16-22.
Ha Vrungel kapitány Balsorsnak nevezte el hajóját, remélve, hogy a névmágia megfordítva is hathat, miért ne lehetne egy űrhajót a Titanicról elnevezni? A Föld pusztulása után a túlélők hajóra szállnak új világot keresni, a 900 éven át egy kisbolygón (a Titanicon) utazó hibernált emberiség-maradék épp aktuálisa felébresztett pilótái űrbeli úttorlaszt észlelnek, és megsemmisítik. Nemere szellemes csattanóval végződő, steril és a feszültséget mérsékelten gerjesztő novellája végül az egész megszokott viszonyt (élőlényekkel teli jármű kontra útakadály) egészen más szemszögből mutatja be.
OROSZ Adél, Három lépés a széléig, Új Galaxis 20. 127-136.
Remek kezdéssel, gördülékenyen, az érdeklődést jól fenntartva, a kliséket csak módjával használva vezet be az E/1. narrátor a jövő „szcientológiai szűréseket” (vagyis arra emlékeztető) alkalmazó homofób társadalmába, ahol még inkább el kell rejteniük, meg kell másítaniuk a homoszexuálisoknak vágyaikat, identitásukat. A narrátor a túlélési érdekét és vágyait harmonizálva a „buzikaller” hivatást tűzi ki célul, hogy védett legyen, s hogy a potenciális partnerek közelében lehessen. A végső csattanó – őt is egy hasonló sorsú, ám a homofóbiába menekvő ember leplezi le és gyilkolja meg – nem annyira meglepő. Egy biztos, a történet logikája, az individuális happy endeket nem tűrő társadalom ezt diktálja.
PEJ Erika, A kölcsönvett Föld, Új Galaxis 20. 80-86.
A földönkívüliek köztünk élnek – nem vitás, s az inváziójuk 1997. novemberének első hetében indult el. Hogy miért épp akkor, nem világos, ám a naplóbejegyzések félórás lebontásban, tárgyilagosan számolnak be Koren, Zapka és Tarkus csendes, észrevétlen testmegszállásáról. A Heyerdahl-i Däniken-i teóriát követve a csattanó, hogy az idegenek tk. csak visszajönnek, visszavenni jogos birtokukat.
PACSAY Imre, Aratás, Új Galaxis 20. 43-66.
A búza maga is a modern génmanipulációk vívmánya. De mi lenne, ha egyszer a szeretett búza elszabadulna, s szuperbúzaként ellátná ugyan az emberiséget, de maga is egyre több áldozatot követelne? Mi lenne, ha a táplálék (mellyel azért táplálnak állatokat, hogy aztán azok válhassanak táplálékká) maga is táplálásra szorulna, ráadásul ember-táplálékra? A kannibalizálódó szuperbúza termelésének elképesztően nyomasztó, hihető látomássá költött világát Pacsay egy még nyomasztóbb posztapokaliptikus világba (szökőár, földrengés, polgárháború dúl mindenhol – tudhatjuk meg a néhány még szabadon sugárzó gerillarádióból) helyezi. Melyben a Társaság irányit mindent… Ebben az aprólékosan kidolgozott biohorrorban, ahol a sertésőssejtből tenyésztett műhús is csak a kiváltságosoknak jut, egy családért (apa, anya, fiú) izgulhatunk. A reménytelen világot végül eltakarja előlünk a happy end, de egy ilyen műfajnál ez megbocsátható.
PONGOR Vince, Ezerszer lejátszott jelenet, Új Galaxis 20. 105-108.
Az elbeszélő és az elomló, méretes testű, kékharisnyás Popette (aki olyan, akár egy termékenység-istennő) légyottjának fülledtsége és a kinti havazás egyre különösebbé varázsolja a novellát. A látszólag oda nem illő megjegyzések, melyek időnként megszakítják a „kezdjünk-új-életet-valahol-máshol”-féle ismétlődő mantrákat, pedig hamarosan gyanút keltenek az olvasóban, hogy valami „nem stimmel” a történetben. A virtuális, cyber-szerelmi-vallomás szolgáltatás keverve az olcsó aprópézes szexszolgáltatással – egyszerű ötlet, ám a groteszk felé mozdulva igazán maradandóvá teszi az írást.
A szerelem véget érte utáni mániás állapot szürreális és átélhető állapotának (a gyászfeldolgozás nosztalgiázós, hárítós fázisainak) szép allegóriájaként is olvasható az elbeszélés.
PUSKA Veronika, Műszakváltás, Új Galaxis 20. 158-164.
A csattanóra építő (különböző dialógusok sorozatából felépülő) novella az UFO-hitet járja körül, s egy ügyes csavarral, nézőpontváltással, az olvasót is a hívők közé löki. „A valóság sivár. Az emberek utálják a valóságot, nemhiába csüngenek sorozatokon, mozifilmeken, fantasztikus könyveken”- állapítja meg az elbeszélés egyik szereplője egy párbeszéd során, ezért van szükség a mesterségesen fenntartott UFO-hitre. A főhős ezzel nem ért egyet, töprengései, s felelősségérzete az emberiség iránt megkapó, de kevés lenne magában. A párbeszédek sorában az utolsó már róla szól, s ebből tudhatjuk meg, hogy ő maga is a földönkívüliek egy jól sikerült (újhumanoid) kreálmánya, „szere” arra hivatva, hogy a régi (újra bűnbe esett) embert majd egyszer leváltsa.
SÜMEGI Attila, A kővé vált asszony balladája, Galaktika 283 (2013. október). 61-67
A sci-finek a fantasztikus ágához tartozik leginkább ez a „ballada”; a megszokott ún. science-elemek, ill. gondolkodás, ha a rövid pszichoterápiás kitérőt nem számítjuk, alig-alig észlelhető benne. A fantasztikum viszont, mely kafkaian magától értetődően meséli el a legszürreálisabb történéseket is, kap cserébe egy magyaros ízt: mintha Sánta Ferenc, Tar Sándor világa keveredne Örkény fekete humorával A kővé vált asszonyban. Az egész novella persze olvasható egyszerű allegóriaként is (egy elköteleződés történeteként, ill. egy betegség komplex történeteként: a leépülés fázisaival és a beteget gondozó környezet viselkedésének lekottázásával), de olyan plasztikus, realisztikus az elbeszélés, hogy a kényszeres megfeleltetés (pl. az elkövesedés és a mozgásszervi bajok között) erejét veszíti. A ráérős tempójú történet a visszafordulhatatlan leépülésről, átváltozásról s a főhős tehetetlenségéről, ambivalenciájáról nemcsak megrendítő, hanem, az emlegetetett terápia leírásával, ill. a fiú alakjának megrajzolásával, még humoros (groteszk) is.
SZÉLESI Sándor, Két üzenet, három töredék, Galaktika 285 (2013. december). 38-40.
Poétikailag bravúros, igen eredeti ötlet villámgyors felskiccelése a Két üzenet. Kevésbé szokványos formákban, „levél” és ún. „(ál)történelmi dokumentumok”, azaz fiktív hexametrikus verstöredékek formájában tárul fel benne egy majdnem bekövetkező kataklizma története. A szellemes írás a filológia és az értelmezéstan fontosságát hirdeti (egy elsüllyedt civilizáció szent szövegeiből kifejthető egy fontos, figyelmeztető üzenet a jövő számára) pl. az űrtechnológiával szemben.
SZILÁGYI Zoltán, Halhatatlan, Galaktika 280 (2013. július). 70-76.
A magát klónozó nagyhatalmú úr és az elitet segítő alárendelt szolga (aki itt maga is egykor rettegett hadvezér volt) története. A szolga még mindig fél az úrtól, s az úr még mindig ki van szolgáltatva neki. Ebből a dialektikából, feszültségből táplálkozik az elbeszélés is. A halálfélelem-szenvedés és a halál-újjászületés szembeállítását szintén remekül jeleníti meg Szilágyi Zoltán.
SZUNYOGH Gábor (Bezdom Iván), Éhséglázadás a zöldségbolygón, Új Galaxis 20. 87-104.
Vidám, üde, ötletes, következetesen végigvitt történet. Sci-fi és gasztronómia témakörben kevés igazán jó írást találhatunk, az étkezés jövőbeli ábrázolása általában kimerül néhány kósza ötletben, az extremitás véletlenszerű kiötlésében. Épp ezért örültem, hogy végre egy kidolgozott jövőbeli étkezéskultúráról olvashatok, melynek történetéhez az éhezés is hozzátartozik. A kitalált, keresztezett növények és szereplők nevei, épp olyan játékosak, mint amennyire fordulatosak végül a cselekmények.
SZŰCS László, Ab ovo, Galaktika 280 (2013. július). 20-24.
Az evolúció a fedőneve annak az ismeretlen erőnek, ami a létezés sok szféráján, dimenzióján keresztül hajtja az elbeszélőt, aki élettörténetét/léttörténetét adja elő az emberiség jelenleg legelismertebb és legjobban reklámozott elméjének, Hawking professzornak. A felemelkedett mesterek analógiájára, a kivételes intelligenciájú emberek tovább léphetnek, szinteket ugorhatnak a „haláluk” után. Az elbeszélés, sajnos, egyszerre sablonos (a kulturkritikája főként) és hatásvadász, s nem nyújt semmi víziót abból a szférából, amelyből merítkezik.
VARGA Anna, A Jövő meséje, Új Galaxis 20. 137-141.
Bruno Bettelheim biztos lelkesen egy díványra fektetné A jövő meséjét (az egész családot, kislányt és szülőket, majd az anyát lehordaná): a 150 évvel korunk után játszódó történetben a gyerekeket – ezt már-már el is várjuk egy disztópiától – a szülőktől elszeparáltan nevelik. Ők leginkább csak finanszírozzák őket, de a fő irányadó, sorsalakító erő az intézményrendszer. A sztori kettős narrációnak köszönheti az erejét és báját, a klasszikus mese (hol volt, hol nem volt) és a klasszikus novella (az apa szemszögéből előadott) szólamai együtt felemelővé és félelmetessé is teszik. Olyan a Jövő meséje, mint egy regény prológusa.
VARGA Csaba Béla, A második űrhajósunk, Galaktika 283 (2013. október). 20-23.
Az emberiség második űrhajósa valójában az első, csak neki nem volt szándékában az utazás. Az i.e. 20000-ben, a klasszikus árucsere (egy obszidián kőbalta = kilenc cápabőr), s a női felszabadulási eszmék felhorgadásának fiktív idejében, talán az Atlantiszon, talán a Húsvét-szigeteken játszódó történet főhőse egy homo sapiens, aki elrabolt kedvese miatt lép fel egy űrhajóra, ami számára, a saját észlelési horizontján, az istenek világához tartozik. A Viking visszatér fordított helyzetében lévő H. (talán, mert a férfiaknak még teljes neve sincs) törzse és az űrhajósok kapcsolata párhuzamba állítható Henoch történetével is, melyben a bukott angyalok csábítják el a föld asszonyait. A narráció (hol T/1-es, hol T/2-es megszólító, de leginkább E/3-as) és a stílus (hol kedélyeskedő, hol naturális) sajnos, nem végiggondolt, nem egyenletes mindenhol.
VARGA Csaba Béla, Bevetés előtt, Galaktika 277 (2013. április). 31-38.
Milyen lehet az apokalipszis napján meginni egy kávét? És milyen lehet a kávé, ha az apokalipszis évekig húzódik? Melyik kávé lesz az utolsó? Varga Csaba énelbeszélője visszafogott hangon számol be egy olyan elhúzódó, nem sok reménnyel kecsegtető háborúról, mely a Csillagközi Invázió csatáival vetekszik. Ez az ütközéssorozat talán még több halállal jár. A nemzetközi összefogás ellenére azonban – az igazán nagyszerűen megidézett, kizárólag a sejtetés eszközeivel ábrázolt – Gonosz csak nem gyengül. A 2015-ben dúló harc vezetője egy kiborgizált bíboros (iszlám és tibeti segédjeivel) szerint viszont nem lehet úgy győzni, hogy életben is maradunk. A thrillerbe hajló, a Jelenések Könyvét komolyan vevő hősi eposz nyitva hagyja a kérdést. Az olvasó pedig szoronghat tovább.
- KARVALICS László, Az emberiség megmentője, Galaktika 281. (2013. augusztus). 41-54.
Gondolatívében, alapötletében az egyik legeredetibb, Asimov tollára méltó, a jelen tudományos diskurzusira is alapozó elbeszélés a vírusok eredetéről, mibenlétéről, létre törekvéséről és (írói poénként) apokalipsziséről. A vírusokról máig nem tudják eldönteni a virológusok, élőlények-e vagy sem, s arról is különböző elméleteket vallanak, hogy miképp alakultak ki – az viszont bizonyosnak tűnik, hogy nem ápolnak baráti viszonyt a gazdatesteikkel. A novella egyik tudós szereplőjének állítása szerint a vírusok az élővilággal párhuzamosan fejlődő, rivális organizáció részei/tagjai/összetevői, s ez az organizáció időtlen idők óta harcol többek között az emberiséggel. Ám most eljött a végső összecsapás ideje, mivel felismerték, hogy az egymás közötti kommunikációjukat (amivel ki tudják védeni az emberi támadásokat és mutálódni) hogyan kell megakadályozni. Az izgalmas eszmefuttatás megértését és élvezetét sajnos nehezíti a szöveg megformáltsága: az akadémiai székfoglalóra, konferencia-előadásra emlékeztető, főleg monológként (a tudomány többes szám első személyét használó) felvázolt vízió, bár néhány közbevetés megszakítja, túlságosan sok, megterhelő, a karakterek inkább szócsövek. Jobban kellett volna a történetet dramatizálni, s a narrációt következetesen használni (pl. a szöveg első fejezetében még az újságírónő dőltbetűs gondolatait is ismerjük, majd az egész elsikkad). A gyerek mint a világ megmentője jó kis fricska a tudomány felé és az ifjúsági kalandtörténetek hagyományait követi, ám végül, az ő figurája sem szervesül eléggé a sztorihoz.
Regények
ZSIGA Henrik, Végül magad maradsz, Kalliopé, 2013. 580.
Zsiga Henrik regénye a kalandkönyvek cselekmény-centrikus izgalmát ígéri, mely során az olvasó tűkön ül, falja az oldalakat, és egyszerre szeretné, hogy a szöveg ne érjen véget, azaz még tovább maradhasson a regény világában, és egyszerre szeretné, hogy véget érjen, és megszabaduljon a felhalmozott feszültségtől. A műfaj hagyományaihoz illően Zsiga Henrik, még rá is licitál: sosemvolt, sosem hallott váratlanságokat, töprengést, rettegést ígér. („Meglelni az emberiség feltáratlan titkát, a legnagyobbat, mi valaha létezett – mindezt vér, rejtelmek, fordulatok közepette.”)
Az egész világon végigutazó narrátor kalandjai, „kódfejtései” azonban – minden szándékuk (pl. L.L.L. nyomán most nem bogarász, hanem történész a hősünk, a nemzeti szál ráadásul rajta kívül is fontossá válik) ellenére sem nem izgalmasak, sem nem érdekesek, sem nem eredetiek, leginkább gyermetegek, s engem, sajnos inkább fárasztottak, mint lelkesítettek. Az alig-alig jellemzett „közeljövőben” zajló eseményeket, egyes szám első személyben előadó, a kaland végpontjáról visszatekintő elbeszélő gyorsan tisztázza reménytelen helyzetét, s ezzel lehetőséget ad magának, hogy (közel 600 oldalban) elmesélhesse, mi vezette idáig. A keretes elbeszéléssel semmi baj, a feszültség megteremtésének eszközeként bevált módszer, ám a további izgalmak kiábrándítóan nincsenek arányban a narrátor által folyton bizonygatott helyzetekkel: „a legsúlyosabb döntést kell meghoznom”; „a lehetetlen felelősség, ami rám szakadt”; „mérhetetlen szenvedések”; „Magam vagyok a teremben. Én – egyedül. A hosszú út vándora.”; „Megfejtettem Atlantisz titkát. Megfejtettem a legnagyobb titkot, amit az emberiség valaha birtokolt.”; „készen állok a feladatra, a legutolsó feladatra”; „Magam maradtam. Solus eris. Az epilógus ideje. Én és a piramis – szemtől szembe. ; „Ez az alkotás maga a titok! Ide kellett érkeznem. Ez a struktúra maga a rejtélyes üzenetek tartalma! Ez itt a végállomás, a mindenek vége! A cél. A tartalom. Az ok és az okozat. Megtaláltam… megleltem Az idegen nép fiát, az ismeretlen masinát!” A Világ Leghatalmasabb Rejtélyével szembenálló, Az Emberiségnek Szóló Legeslegfontosabb Üzenetet megfejtő narrátor belső monológjai, sajnos, nagyzoló fecsegéssé válnak, a történések, a szereplők kisszerűsége, jelentéktelensége mellett.
A Rejtély, vagyis a kultikus építészeti objektumokon lévő jelek, és azok összefüggése, majd megfejtése lehetne a regény valóban legizgalmasabb része, ám ezek kriptográfiai bonyolultsága (a rajzok hasonlóság alapján készült piktogramok, a többi jel a latin abc alig torzult változatai) nem elég összetettek ahhoz, hogy egy alsó-tagozatoson kívül bárki komolyan vegye őket.
Igen jó írói megoldásnak éreztem (volna) az útikönyv-részletek bevonását, az útikönyv narráció (ill. azok kijegyzetelt változata) végre kibillenthette volna a szöveget az extatikus hőzöngésből, ám ezek a szövegek túl felszínesek, útikönyvközhelyek maradtak.
Végül és utolsósorban, a könyvnek épp annyi köze van a sci-fihez, mint Dan Brown Da Vinci-kódjának – még ha egy kis Däniken (Dänikenre ugyan reflektál a szerző, ironizál is rajta, ám végül maga is a dänikeniánus észjárás mellé áll) is került a zsánerbe: az Atlantisz, mint időgép ötlete (ez egyetlen erőssége a könyvnek) kevés a sci-fihez, s pláne kevés az egész regényhez. A történet egy hosszabb novellaként biztos, hogy sokkalta erősebb (akár Zsoldos-díjas) lehetett volna.
KOVÁCS Ákos, Az áradás krónikája, Bp., Scolar, 2013. 394.
Az Áradás Krónikája, Kovács Ákos előző kötetéhez utalásszerűen kapcsolódó, ám annak ismeretét nem kívánó, s újabb részek egyértelmű ígéretét hordozó regénye, igen összetett (még épülőben lévő) világot mutat be az olvasónak. A klasszikus, hard-core sci-fi és az űropera elemeit ötvöző szöveg világában Kovács Ákosnak rengeteg mindenre kiterjed a figyelme: az „egyszerűbb” technológiai környezet kiötlése mellett, melyek hol sablonosabbak, hol invenciózusabbak (szándékletapogató, fátumporszívó, holdcsiszoló; ZED3; jégperzselő, mesterséges gravitáció generáló, szabadidő modulok stb.), a társadalmi-közösségi csoportok, intézmények (Terra Bizottság, Csillám kör, Doro-gárda, Üresség Intézet stb.) rendszerét is kidolgozza. De ennél még mélyebbre is megy: az időhurok és a térlyukasztás technológiáját összekapcsolja egy komplett ideológiával és egy új, speciális vallással is. A regény társadalmának hitre, vagy inkább a hitük megerősítésére van szüksége, s bizonyos szempontból az Áradás Krónikája akár ideológiakritikaként (egy diktatúra kiépülési-kísérletének leírásaként) is olvasható: még tágabban a sors kiszámíthatósága és kiszámíthatatlanságáért folyó, illetve a sors fölötti uralomért folyó küzdelmek ábrázolásaként. A „sötét erő” manipulátora, a politikai hatalom megszerzésére törő, végső soron „csak” a haláltól rettegő Art Gruwell is a sorsot és a halált kívánja legyőzni, egy angyal, egy intergalaktikus lény „beszerzésével”, illetve saját maga „angyallá” válásával. A vele szemben álló fiatal lány (mert a kamaszlány hős-konjunktúra előtt Kovács is fejet hajt) viszont már rendelkezik ilyennel, s őt nem a hatalom megszerzése és a halál legyőzése érdekli, hanem az autonómiája és a „szabad akarata”. Bizonyos szempontból a szabad akarat kritikai vizsgálatának is tekinthetjük a könyvet.
A regény poétikai kidolgozottsága is elismerésre méltó: az ún. éteri közjátékok (olyanok, mint a görög drámák Kari összefoglalásai) abszolút szűkszavú és rövid dialógusai jól ellenpontozzák a kalandok mindentudó narrátorának aprólékosságát. A párbeszédek is igen életszerűek, a karaktereknek megfelelően hol szabad szájúak, hol humorosak (ez időnként azonban stílustörést okoz, mivel a regény nem Douglas Adams-i paródiaként határozza meg magát); az angyal-ember belső dialógokból is sok lehetőséget kihoz Kovács Ákos (ezek néha Eragonosak voltak); a szereplők változatosak és szerethetőek.
Kifejezetten sok érdekes szereplője van a regénynek, szinte már túl sok is (a tini Melissán kívül, Ish Froylox, a zseniig, a vezérkar embereiig, Keaneyékig és az „angyalokig”), szerettem olvasni, ám minden eredeti ötlete, humora és váratlan fordulata ellenére sem éreztem elég szervesnek, kiforrottnak, s utólag felidézhetőnek a művet.
MIKLYA Anna, Dühös nemzedék I. Jonas és a szürke hadsereg, Bp., Libri, 2013. 343.
Kifejezetten beszippantott a regény kezdete, s ekkor még azt sem bántam, hogy megint egy sokezredik tinédzser fogja valószínűleg megmenteni a világot – kortárs-bajtársaival vállvetve… Az itthoni ifjúsági, ún. young-adult műfaj polca még nem telt be, pláne nem sci-fi kategóriában. Az sem igazán zavart, hogy a hard-core sci-fi bizonyos elemei hiányozni fognak a regényből, hisz az E/1-es narrátor egészen világossá teszi ezt többször is („az űrhajó úgy nézett ki, mint egy űrhajó”), helyette kárpótol majd egy fura társadalomrajz, ahol… Ahol például a gyerek-szülő viszony, vagyis a család, mint a társadalom legkisebb egysége máshogyan működik, mint például, amiben élünk. A regényt olvasva végig az volt az érzésem, mint amikor egy vastag bevizezett üveglapot tesznek egy rajzra, s minden vonal elmozdul: Miklya Anna világa egy valamikori közeljövőben játszódik, ami vészesen hasonlít a mostanira. Az egész világ(háló), benne Magyarország, Budapest és a nyócker erősebb állami kontroll alatt létezik, minden szabályozottabb, uniformizáltabb, diktatórikusabb, katonaibb stb., (A blogolás már csak nosztalgikus emlék). Egy kicsit disztópikus világ, idáig nem is túl eredeti (a szerző maga is bevallja Lois Lowry felszabadító hatását), ám a regény feszültsége valami többet ígér. Az egyedüli gyerekként kamaszodó, zárkózott főhőst, Jonast az állami felügyeléssel párhuzamosan az édesanyja neveli; Jonas élhetné a „mindennapi”, szplínes-kamasz életet, egyetlen cimborájával, Sütivel, de a kalandregény az ilyet nem engedi, és Jonast egy a fennálló rend ellen lázadó, vagány lány kezdi magához vonzani (aki egy rosszindulatú, gonosz hekker megzsarolt áldozata). Végül hárman egy kikényszerített diákcsíny keretében botrányt okoznak, amit egy egyéves javító-nevelő-továbbképző holdutazással büntetnek (jutalmaznak – hisz rengeteg előnyhöz jutnak ez által). Az új helyen pedig lassan kezdik megérteni az otthoni világuk működését is. De milyen ez a világ, most már tessék rendesen elmondani, bemutatni nekünk! A Dühös nemzedék kimondottan is többkötetes műnek készül, talán ennek is köszönhető, hogy az események az indokoltnál lassabban peregnek, minden késleltetve jut el hozzánk, s kíváncsiságunk részlegesen elégül ki: a kiszámítható szerelmi szál részletezése mellett, keveset kapunk abból, hogy miért is dühös e nemzedék. A gördülékenyen, élvezetes fogalmazással folyó szöveg olvasása így (talán az életkoromból kifolyólag) az unalom kísértésének volt folyton kitéve: sokkal több törődést, ötletet, anyagot, sűrítést kívánt volna meg a kötet második fele, mint kapott. Pedig a szerző tehetségéből futná. A narrációval egyetlen problémám volt: Jonas eléggé semmilyen, rajta keresztül minden tinédzser, sőt, minden tinédzser fiú (kamasz lélek ide, kamasz lélek oda) az Alkonyat trilógia Bellájának halványított másának tűnik, és pont annyira fiús is. Hiányoltam Süti erőteljesebb szerepeltetését is a regény második részében (mintha vele itt nem tudna mit kezdeni a szerző), s mindezen hiányérzetért a sztori végső, klassz csattanója nem tudott kárpótolni.
PÉTER Dániel (Daniel V. Decay), Lélekvesztő, Bp., Underground (magánkiadás), 2013, 303.
Hangulatteremtésben erősnek éreztem Daniel Decay regényét, de sokszor meg kellet állnom és erőt vennem az olvasáshoz. Az úszó szigetvárosok képe, illetve az úszó kísértetváros képe lassan beivódott a tudatomba, csatorna-keresztútjaival, kongó termeivel, olajos, latyakos kazamatáival, lépcsőivel. A könyvet olvasva egyszerre jelent meg a Nyolcadik utas a Halál folyosó rendszere, a Solaris elhagyatott terei és tengerparti rakodó-mólók képe. A párhuzamosan futó cselekmények: az otthonmaradtak, és az expedíció résztvevőinek sorsa (ezt eleinte egy újraírt Nemo-kapitány történetnek véltem) mindig kiváló lehetőséget ad a suspense-re és cliffhangerekre, ám itt mégsem tudtam bevonódni igazán egyik eseménysorba sem. A filmszerűen pergő, és sokszor akadozó képek, a kissé iskolásan egymásután bemutatott szereplők, karakterek klisészerűsége, a szándékoltan visszatartott katasztrófák és lelepleződések, a szöveg lassított, feszültséggenerálást célzó tempója – mind-mind a kalandregény eszközei, de itt mégsem működnek igazán átütően. (A sok szereplőt sem sikerül kézben tartani.) A sci-fi thriller alapötlete a Szárnyas fejvadász intencióit követve nem eredeti, de mégis érdekes tud maradni: egy emberellenes kiborgokból-androidokból álló kalózvárosból származó, kiborgalkotó főmérnök átjátszatja tudatát egy ép androidba, aki átkerül egy másik városba, majd egy expedícióval visszakerül múltja helyszínére és hosszas nyomozás után ráébred identitására ill. megpróbálja jóvátenni kutatásait. A lírai alcímek ügyesen ellenpontozzák a szöveget, ám nincs funkciójuk azon kívül, hogy alkalmat adnak egy kis szusszanásra. A csattanó nem csattan akkorát, mint kéne – talán mert az előzmények utaltak rá, ráadásul túl hosszan elnyújtva.
BARTÓK Imre, A patkány éve, Bp., Libri, 2013. 573.
A regényt élvezet volt olvasni, folyamatosan érdekelt – mindez bizonyára összefüggött azzal is, hogy a többi kötethez képest ennek a könyvnek nagyobb volt a híre, erősebb, ügyesebb volt a marketingje, pozicionálása, és már a „folytatása” is olvasható.
Ilyen történettel magyar nyelven még nem találkoztam, külföldivel sem nagyon, sokkal inkább egyes elemivel külön-külön. Ha asszociálnom kéne, rengeteg társzerző/társmű ugrana be: Neil Gaimann abszurd, komédiába oltott horrorisztikus fantáziái; Pelevin pszichedelikus, valóság-nem valóság határait elmosó paródiái, Ellis precíz, részletekbe menő szadista meséi, Bulgakov elragadó diabolikus szatírái (A Sátán New Yorkban). Az angolszász hard-boiled krimik kiábrándult és lírizáló történetei, a skandináv krimik brutális és nagyon a mába ágyazott esetei, de még Dumas Három testőre is (illetve annak alapdinamikája: Athos, Portos, Aramis és d’Artagnan összekerülése, a három filozófus és a fiú barátsága). A Hannibal sorozat kegyetlensége és manipulációs pszichológiát bemutató történetei szintén referencia pontok lehetnek, csakúgy, mint a kortárs filozófiatörténet vagy természet-tudományos ismeretterjesztő műsorok narrációja. Popkulturális utalásokban ezeken kívül sincs hiány (a Harry Pottertől, az Alkonyaton és az Oprah-show-n át a Tom és Jerryig), s ha belemegyünk a regény megjelenése óta tucat számra megjelenő diskurzusba, miszerint 1. milyen műfajba/zsánerbe tartozik a könyv (sci-fi, kalandregény, krimi, thriller, bio-punk stb, vagy mind együtt), illetve 2. ez most rekreációs olvasmány, azaz ponyva vagy meditációs objektum, azaz szépirodalom. Vagy 3. milyen újszerű a regény testábrázolása és hasonló lózungok/mantrák – akkor sem jutunk sokkal előrébb. Mindenestre, megfontolandó, hogy a sci-fi műfaj „gettósodása” ellen szólna a Patkány éve elismerése. Mert szerintem jó regény, ha nem is tökéletes: jó pár funkciótlan rész van benne (de ezeknél is éreztem az írói játékosságot, és az jó), a metafizikai-teológiai töprengések, idézetek, parafrázisok frivol kontextusba helyezése, ha szellemesek is, de súlytalanok sokszor; a három filozófus karakter a filozófiatörténet közhelyeiből épül fel stb.. Nyelvileg egyértelműen ez a legerősebb könyv az összes közül: következetes testi-metafora rendszere, eredeti hasonlatai, rútságában is szép képei emlékezetesek, párbeszédei meghökkentőek, humorosak. A történet filmszerű jelenetekként követhető, s mindvégig (s ezt megint az előnyére írom) nehéz eldönteni, kiért is kéne szurkolni.
Az alapsztori szerint három fizikailag-szellemileg zseniálisnak tűnő filozófus-kiborg, egy titokzatosan félelmetes nő és egy elárvult fiú segítségével (és Feuerbach nyomán) meg akarják változtatni, azaz el akarják pusztítani és újraalkotni a világot. Kegyetlen merényleteket követnek el, s csak egyetlen sokat megélt zsaru képes, a megérzéseire hagyatkozva a nyomukba eredni. Közben kiderül, hogy hőseink saját magukhoz való viszonya, már kevésbé zseniális, inkább esendő, emberi: bizonytalanok és támogatásra szorulnak, mint három traumatizált gyerek. Még számukra is csak lassan derül ki, hogy talán őket is manipulálják, s mire feleszmélnek a világ már megváltozott, „lángokban” áll, s a filozófusok innentől maximum tűzoltók lehetnek, s újra kezdhetnek töprengeni.
A regény további értelmezést igényel, van benne tudomány (és tudománykritika) és van benne képzelet bőven: a kaland, kalandok, szörnyűségek, váratlanságok, fantáziafutamok, utalások és viccek bennem a szabadság érzetét keltették, vagyis hogy a szerzőt a regényírás bizonyos szabályain kívül semmi nem köti, csak játszik, de azt olyan magabiztosan és jókedvűen, ami ritka a kortárs magyar sci-fiben. Vagy (tőlem akár) poszt-apokaliptikus bio-punkban.
Kisregények
Antal József: Kód
Nagyszerű, egészen eredeti ötletre épülő akciókönyv a Kód, a klasszikus (orvos)krimi sémájával a háttérben (egy gyilkosság, gyilkosság-sorozat indokait kikutatni, a testeket felboncolni, a labor-eredményeket „kifaggatni”, a tettest nyakon csípni – egy nem hivatásos detektív vezetésével), vegyítve a kémregény (a tét: a nyugati világ sorsa) és a thriller (a tét: a szerethető főhősök élete) elemeivel. Úgy tűnhet, Antal József mindent tud erről a műfajról, hisz van könyvében bőven, lapról-lapra adagolt izgalom. Van benne titokzatos, erkölcsileg elítélhető, a Világot, az Élet szentségét veszélyeztető ellenfél (dzsihad), van benne zseniális, a megérzéseire és a speciális tehetségére támaszkodó, önjáró hős (ebből kettő is), van benne párkapcsolat, erotika, szex; gyorsak az események, azaz rövid idő alatt játszódnak le, ráadásul párhuzamosan futnak, így végleg kielégülhet félelemszomjunk. Ám a klassz alapötlet és ez az egész arzenál inkább egy forgatókönyvre vagy regényvázlatra emlékeztet. A minimalista leírások nem elég erősek, plasztikusak, a belső monológok, álomleírások nem elég megrázóak, a gyors párbeszédek sem elég érdekesek – hogy igazán maradandó emlékeket okozzanak. Mintha a szerző annyira igyekezett volna megfelelni a kommercializálódott kaland-szüzsének, akció-elemeknek, hogy az egyediségre már nem maradt volna türelme. A mindentudó narrátor az egyes szereplők veszélyes pillanatait mutatja meg, használja a sejtetés, késleltetés eszközeit; filmszerű vágásokkal dolgozik (40 részből áll a rövidke könyv), s aki a 24 óra sorozaton szocializálódott, bólogathat, hogy az idő bizony most is szorít (a vírus befecskendezésétől minden perc számít). Ez az idővel-órával való játék persze a hatásvadászat vádját is előhívhatja. A könyv leggyengébb vonulata a szerelmi szál: a két hős kapcsolata nincs megalapozva, kidolgozva, bemutatva, s leginkább a romantikus regények legolcsóbb változatára (Harlequin-sorozat) hasonlít.
Antal József: Vektor
A Vektor a Kód. c. regény afféle második része: a főhősök ugyanazok, a krimi-logika és az akciósűrűség sem változik (még néhány érdekes visszautalást is beépít Antal) ám ez egy teljesen önálló mű, s így egy vadonatúj kalandot izgulhatunk végig. A párhuzamosan folyó események részben újra Bay Citiyben (ez a regényben egy fiktív amerikai város) játszódnak, ahol a patológus hős egy gyanús fertőzés-sorozat után kezd vizsgálódni; részben Izraelben, ahol a főhős patológusnő (a főhős párja) egy másik gyanús fertőzés-sorozat után nyomoz. Ráadásul a hírszerzés épp készül mindkettőjüket beszervezni a haza védelmében (így akár egy egész sorozat is épülhet majd rájuk). A regény erőssége megint az ötlet, amiből ezúttal Antal még többet tett a regénybe: a vektor kifundálása, a Vámpír motivációja és fantazmája; a Mahdír-féle arcplasztika; és persze a történet csattanója: az akció-történetek kliséi közé tartozik, amikor a két szálon futó nyomozás egy nagy bűnténybe torkollik. A Vektor ezt bravúrosan elkerüli, amikor a két nyomozás eredményeit egymás ellen játssza ki. Erősebbek ebben a poénok is ezúttal, de a regény megint nem elég kidolgozott: Spotty-Zsírfolt figurája nem elég, hogy elcsépelt, de nem is ismerhetjük meg, mert egész egyszerűen eltűnik a regény második feléből; a szerelmi affektálások (a párbeszédek, chatelések Kandúrka és Kölyök között) pedig megint igen fájdalmasak.
A tudomány, ezen belül is a járványtan mindkét regény fontos összetevője, nem csak a gyilkosság, hanem a nyomozás eszköze, a cselekmény szimbolikus tere a laboratórium, – így a szerző még szakszótárat is mellékelt művéhez. Az előszóra és „mottókra” mint paratextusokra is igényt tart Antal: ez utóbbiakra az olvasónak, szerintem kevésbé van szüksége, sokkal inkább (mint az előszóknál általában is) az írónak. A magyarázkodás, a moralizálás, vagy az ún. „sufnitudomány” (az olcsón, egyénileg, erkölcsi felelősség nélkül végzett, otthoni biológiai kísérletezés) veszélyeire és aktualitásaira felhívó gondolatoknak egy külön esszét javasolnék.
Nemere István: Halhatatlanok
Simone de Beauvoir Minden ember halandó c. könyve, vagy Szepes Mária Vörös oroszlánja, de legalábbis Connor és Duncan MacLeod (a Hegylakó sorozatok) sorsa óta nem igazán újdonság, hogy a halhatatlanság nem fenékig tejfel: folyamatosan ugyanolyan korúnak maradni, míg generációk (és köztük a szeretteik) halnak meg az ember körül legalább olyan fájdalmas a halhatatlannak, mint amennyire félelmetes a halandóknak. Előnyei is vannak persze: sok életet, sok szerepet, sok szakmát, sok sorsot megélni, sok nőt, férfit stb. elcsábítani, bejárni és megismerni a világot, érezni a hatalmat, esetleg magát a történelmet befolyásolni – általában ezek a klisék alakultak ki körülötte. Nem is megy ennél tovább Nemere István sem. A 2029-ben játszódó világban, melyről azon kívül, hogy az „eudó” a fizetőeszköze keveset tudunk meg, a mindentudó narrátor leginkább egy titkosszolgálati csoport egyik tagjának, Lona Rybennek (a többi szereplőről szinte semmit sem tudunk meg) a szemszögéből vizsgál meg egy különleges esetet. Az elvált, de két gyereket már felnevelő nő (aki titokban arra szokott gondolni: képes repülni) egyre inkább vonzódni kezd a városukban haknizó baritonhangú előadóművészhez, akiről úgy gyanítják, halhatatlan. Az érett nők kedvenceként, hatásvadász előadásokat tartó Amadeus maga se tagadja régi származását, sőt „Történelmi leckék” címszóval már harminc éve is tartott előadást korábbi életeiről. A fő kérdés: ki hiszi el neki? Illetve: miként tudja meggyőzni a hallgatóságát erről, köztük a kíváncsi Lonát? A halhatatlan a saját tudomása szerint i.e 103.-ban született, és semmi egyebet nem tud születésének körülményeiről. Kompenzációként viszont sokat látott a világból, s volt már: kalóz, kereskedő, katona, bőrdíszműves, rabszolga, szerzetes, kocsmáros, orvos, térképrajzoló, nyomdász is. Amadeus előadása, hömpölygő filmszerű történetei egyre inkább meggyőzik a hitetlenkedő közönséget. Milyen film is ez? „Olyan film – magyarázza a narrátor -, amelynek csak a puszta vázát kapták szavakban, mégis ott voltak a színek, az illatok, a hangulatok, az érzelmek”.
Nos, épp az a bajom e kisregénnyel, hogy e történeteknek, se színei, se illatai, se hangulatai nincsenek: a halhatatlanságnak és a történelmi anekdotázásnak ilyen semmitmondó, súlytalan változatával előállni elég nagy önbizalomra, s az olvasók leértékelésére vall. Néha az volt a gyanúm, hogy egy apokrif Karinthy-paródiát tartok a kezemben, amikor Rómába kerülve azt olvastam, hogy „március közepe volt, és én elmentem Caesar barátomhoz egy kis esti beszélgetésre”, akire másnap vagy húszan rátámadtak és végeztek vele. A szerzetesi életről is karinthys történelmi mélyelemzést kapunk: „A szerzetesek kemény szabályok szerint éltek, de segítettek egymásnak és mindenki másnak is, aki rászorult.” Barbarossa Frigyes katonájaként a halhatatlan történelmi kisszínes ennyi: „díszes kalapban jártam, hosszú szakállam volt”… Egyébként is kissé unalmas a halhatatlan ill. reinkarnációs regények történelmi sznobizmusa, de ennyire vázlatosan már kínosak is.
Kiváló és megint, sajnos, kidolgozatlan ötletnek látom a történelmi bizonyítékokként bevont képzőművészeti alkotások játékba hozását. Nagy kár, hogy. ifj. Holbein: Georg Giszer kereskedő portréja vagy Rembrandt Éjszakai őrjárata képe, illetve azok valamiféle értelmezése semmiféle további teret nem kap a regényben.
A végső ötlet (a halhatatlanok leszármazottairól) megint bravúros (a hangulata már-már egy thrillerbe csap), de Ryben repülése lerombolja ezt az élményt, s egészen a giccs irányába löki az amúgy is túl nagyvonalúan – bár érezhető profizmussal – megkomponált elbeszélést.
Kasztovszky Béla: Glória
Kasztovszky Béla szövegéről nem tudtam eldönteni, hogy egy igazi fejtörő-e, egy kirakós játék, egy szándékos, mély értelmű rejtvény, egy irodalmi szfinx – amit a megfelelő kérdésekkel szóra lehet bírni, amit a megfelelő stratégiával és sorrendben olvasva meg lehet fejteni, amit türelmes nyomozással meg lehet egészében is érteni; vagy egy olyan szöveg, ami annyi felé nyitott és hiányos, hogy mindig, minden értelmezésnek ellen fog állni. Most sem tudom eldönteni, hogy „bennem van-e a hiba” vagy a szöveg annyira „afáziás”, elhibázott, kudarcos – hogy kár vesződni vele. Mindenestre a legtöbb munkát, oda-vissza lapozást igényelte a regények, kisregények közül: látszólag olvasóbarát története hamar megtörik a különböző időben szóló, egyes szám első személyű töredékeknek köszönhetően. Dolmándy Tamás kórházi beszámolóiból, későbbi visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy egy afféle (nyelvzseni) csodagyerekként tanúja volt szülei halálos közúti balesetének, s a trauma, a kialakuló bűntudat, a gyógyszerek, a terápiák hatására paranormális képességekre tett szert, mely képesség egyre finomodott az idők során, s mely képességre egy világhírű pszichiáteren kívül a hadsereg is kíváncsi lett. Több orvos is kezeli a hasadt személyiségűvé váló Tamást, s közülük egy doktornővel, a hosszas terápia alatt kölcsönösen megkedvelik egymást. A paranormális képességeivel (távolbalátás: meglátja a baleseteket, de még nem tudja megakadályozni őket; tárgyak, tárgycsoportok mozgatása, emberek, embercsoportok irányítása) a főhős az embereket szeretné a maga módján segíteni, s végül figyelni, koordinálni kezdi a város buszjáratait. Ez kb. a szüzsé, illetve én ezt rekonstruáltam, de nem merném a nevem adni hozzá.
A sok mindent elhallgató, a kommunikációval nehezen boldoguló elbeszélő töredékei, a 16 mini fejezettel, rejtélyes gnóma-szerű, csonkolt alcímeivel, kihagyó, visszautaló, késleltető narrációjával a Glória hosszan kísértheti az olvasóját, s újabb és újabb kérdéseket szülhet benne.
Bálint Endre: A mérőhajó útja
A 2091-ben kezdődő klasszikus sci-fi történet szintén a vissza-, ill. ide-oda lapozásra, nyomozásra késztető furmányos szellemi játékok közé tartozik. Talán ez a leginkább asimovi ihletettségű, váltott narrációjú szöveg (párjával, Az idő árnyékával) a versenydarabok között, s több nyílt és igen szellemes, a történet logikáját tökéletesen követő utalással, direkt megidézésével egyértelművé is teszi a szellemi kapcsolatukat. Asimov Halhatatlanság halála c. regénye a jövőbeli fikciós világ része (ha egy hosszú időre be is tiltják, majd bezúzatják), alapvető problematikái (a Nagyapa-paradoxon ill. az erkölcsi kérdések felvetése) Bálint regényének is megkerülhetetlen dilemmái (lásd a Merülési Szabályzat néha citált részeit). Az időutazást gyakorló 2090-es évek egyik mérőhajója, azaz merülő-hajója (vagy ahogy szellemesen elnevezik: jelenalattjárója) egy morcos pilótával és egy idős kutatónővel az idők mélyére, „kezdetébe” süllyed le, az ősrobbanásig, s egy kiépített csatornán átjutva ép bőrrel ússzák meg az utazást. Megkerülték az időt. De hogyan lehetséges ez? Kik építették az átjárót? Mindvégig minden egyes szereplő, a saját tudati szintjén ezt próbálja megérteni és megmagyarázni. A látszólag mindentudó E/3-as narrátor (a kalandregények jellegzetes elbeszélője) több helyszínről tudósít, több szereplő kalandjairól számol be, s az idősíkokban is néha ugrál (ez egy időutazásos történetben persze kevésbé meglepő, de tud csavarni a történeten.) Szövegét ugyanakkor, időnként a tudományos diskurzusok T/1-személyű, az olvasót megszólító lábjegyzetek egészítik ki; a függelékben (A), szintén egy a történetre reflektáló, fikciós „tudománytörténeti” nézőpontot olvashatunk, (B) a másikban egy fikciós irodalomtörténeti-, elméleti fejtegetést a regény egyik kulcsmondatáról (ez is nagyon szellemes, de ebbe most ne menjünk bele). A mérőhajó útja tudományos része teljesen meggyőző lehet mindenki számára, aki nem lapozza naponta a Physical Review Letters-t és nem rágódik éjjel-nappal az elméleti fizika kérdésein (nem a multiverzum-elméletet kultiválja Bálint). Egy nagy hibája van a regénynek: a személyközi viszonyok ábrázolását, a lezajló emberi drámák átélhetőségét nem sikerült megoldania (Davidson összeomlásával nem mondhatni, hogy sokat szöszmötölt az író), pedig ez legalább olyan fontos, mint az időlogika tökéletesre csiszolása. (Persze, sok jó rész marad így is benne: pl. ahogy egy gyakorlati ember ráeszmél, hogy a tudósok miként finomítják vagy dobják ki korábbi meséiket, hipotéziseiket a világ működéséről, s ahogy észreveszi, hogy a fantázia szüli meg mindegyiket; de az elképzelt időkutatás intézménytörténeti oldalát is szellemesen mutatja be Bálint Endre.)
Bálint Endre: Az idő árnyéka
Az idő árnyéka A mérőhajó útjához kapcsolódó mese (annak az interpretáció-története), s bár nélküle is jól értelmezhető, élvezhető – én inkább tekinteném a két kisregényt egy regény két nagy fejezetének. A tudomány, az elméleti fizika, ha lehet, még erősebben van itt jelen (azok közül, akik megmagyarázzák, mi az extraidő egy 2094-es Asimov-kötetet sorsolunk ki), az általa okozott sérülésekért egy sokkal akció- és szerelemdúsabb történet kárpótol: ezúttal három generációval a mérőhajó útja után járunk, s az itteni hősök is az idő természetét, a mérő hajó utazását, „hiteles” történetét próbálják megfejteni, rekonstruálni és dekonstruálni. A válaszért ezúttal a jövőbe utaznak, ahol jóval több kalandba bonyolódnak, mint elődjeik (akik a múltban utazva csak az űrhajóban ücsörögtek rettegve, mikor fognak szétolvadni). Így jutnak el a jövő Párizsába, ahol és amikor már olyan erős az ibolyán túli sugárzás, hogy a város a föld alá költözött, az Eiffel-toronynak annyi, de az internet még adómentesen hasít; s ahol és amikor utálják és üldözik az időutazókat. Az események, az akció-sodrás a regény második felében olyan erőssé válik (árulás, lövöldözés, menekülés, üldözés, be az időgépbe és nyomás stb.), hogy még az ilyen mondatok sem válnak komikussá hirtelen: „Százezer év megtétele után mégiscsak megálltak”, pedig ugye, van ebben valami mosolyra késztető, ismerjük el. A regény narrációja ezúttal reflektáltan is a kalandregényekét követi, amit még egy szöveges reklám (sci-fi reklám paródia apró betűs résszel) is megszakít; s a függelékek megint zseniálisak. Csak látszólag „paratextusok”, igazából a regény komplex világához tartoznak, és azt (is) hivatottak bemutatni, hogy minden történet „relatív”, s hogy az elbeszélő személyétől, szemszögétől (előzetes tudásától, tudatlanságától, érdekétől stb.) függ – miként mutatja be a „valóságot”, jelen esetben egy életrajzi lexikonon keresztül a „történelmet”. Az idő árnyéka akár a történelem árnyékaként is értelmezhető: a regénybeli könyvtár dokumentumai (a legénység által készített képek, videók, úti jelentések, titkosított jelentések, feloldott jelentések, ponyvaregények, mérési jegyzőkönyvek, naplók stb.) közé tartozhat akár a maga ez a regény is. A nagy rejtélyt megoldják végül a hőseink, s bár a végső csavar kitalálható, és a szerelmesek is egymáséi lesznek a ragyogó nap fényében, a könyv eléri, hogy elhiggyük: asztrofizika és költészet egy tőről fakad. És, hogy Juhász Ferencet érdemes olvasni.
