A Zsoldos Péter-díjra jelölt művek értékelése Dr. S. Sárdi Margit tollából

A Zsoldos-zsűri elnöke, Dr. S. Sárdi Margit szokás szerint minden évben értékeli a díjra jelölt műveket. Nincs ez másként idén sem, az alábbiakban a regényektől a kisregényeken át a novellákig az összes jelölt mű értékelése olvasható. Hangsúlyozzuk, hogy Sárdi tanárnő véleménye és pontozása ugyanannyi súllyal esik latba a végső eredmény kialakításánál, mint bármelyik másik zsűritagé, hiszen a tagok az értékelésük elküldése előtt nem beszélik meg egymással a nevezett műveket.

 IMG_9501

Regények

 

BARTÓK Imre, A patkány éve, Bp., Libri, 2013. 573.

Nem tudom, mit keres ez a könyv a Zsoldos-díjra jelöltek között. A cselekmény ugyan a jövőben játszódik, és vannak benne ma még nem létező lények (létezők?), de a sci-fit nem elemek, hanem a problematika teszi. Ez a regény azonban nem fogékony semmi problémára, lényege a biológiai fantazmagória és a törekvés, hogy sikert arasson. A sikert azonban külsődleges eszközökkel akarja elérni: minden olvasói rétegnek/ízlésnek valamit. Irodalmi célzások a vájtfülűeknek. Ködös biológiai változások a rejtélyekre fogékonyaknak. Régi sablon szerint megalkotott rendőrnyomozó a krimirajongóknak (aki aztán – szintén a régi sablon szerint – főképp emlékfelidézéssel és a fiatal nyomozó idomításával tölti az időt). Pornóba hajló erotikus jelenetek azoknak, akik arra gerjednek. Gyomorforgató élveboncolás a szado- és horrorkedvelőknek. Lazán összefűzött cselekmény, rejtett hátteret sugalló célozgatások, homály. Az, hogy a szerző valóban tud írni, nem üti helyre a (sci-fi vagy más) valódi probléma hiányát, miképp a szám abszolút értéke hiába nagy, ha az előjel negatív. Mindenkinek, aki ír, meg kellene értenie, hogy a sikert nem az alkalmazott eszközök adják, hanem a jól fölismert, jól megragadott és földolgozott probléma: ez az, ami az olvasót a könyv mellett tartja. Az, hogy pontozom a művet, nem jelenti azt, hogy elfogadnám sci-fi műnek.

 

PÉTER Dániel (Daniel V. Decay), Lélekvesztő, Bp., Underground (magánkiadás), 2013, 303.

Egészében érdekes ötlet (aquakultúra, vízi város, ember-android szembenállás), és a végén izgalmas epikum. A regény azonban nagyon gyakorlatlan író műve, amely kiált egy türelmes lektor/szerkesztő után. Legalább a volt magyartanárának oda kellett volna adnia elolvasásra! Így egy rendkívül nehezen olvasható, bosszantó hibáktól hemzsegő regény terheli a könyvpiacot. Talán még a szerkezet a legjobb, bár kissé lassú a felvezetés, de az utolsó harmad kellően izgalmas, és a csattanó sem hiányzik. Amúgy azonban az írásmű sok sebből vérzik, annyira sokból, hogy csak néhányat emelhetünk ki mutatóban. A vízivilágok elképzelése önmagában is tartalmaz logikátlanságot (Avalonon állítólag nem szabad munkát helyettesítő gépet alkalmazni, de elég magas fokú technikát látunk, kilométer hosszú felvonót, orkán-álló (energia)burkot, ugyanakkor égő kazánokat (143.) – a vízi világ nem alkalmazhat szenet vagy olajat! És egy ilyen, szűk nyersanyagkészletű világban miért van széles márvány lépcsősor a börtön előtt? (128.) Milyen „márkás napszemüveget” viselhet a tisztviselő? (31.) A vészhozó idegen világ dőlt tengelye sem látszik logikusan végiggondoltnak. Ha a víziváros táblákból áll (amelyeknek szélei között a víz kibukkanhat), akkor nem dőlhetett meg az egész. Ha a dőlés 5º (vagy 5 %, akkor is), ez nem indokolja a leírás dombjait és mélységeit. Nem tudom, milyen balanszrendszer tenné lehetővé 100 és több emeletes felhőkarcolók építését a vízen, de ha egy 200 emeletes épület az útra dől, biztos, hogy nem lehet az ablaknyílásain átmászni, és a betört üvegablakokból nem fog sötétség ásítani (97; 117), mert  ablakkeret sem marad. De azért a félig vízbe süllyedt víziváros a laguna-utakkal nagyon ígéretes helyszín, és remek (filmszerű) terep bujkálásra és üldözésre. A mű belső világának legnagyobb baja, hogy az író nem tud bánni az alakjaival, az ábrázolást a (rosszul kezelt) nyelv irányítja, s a figurák mindig a következő közhely vagy szóvirág szükségleteit követik. Ez a vezető a valóságban egy hétig sem tudna elvezetni egy kisvárosnyi közösséget, és az emberei sem különböznek tőle, az expedíció készültsége nem éri el egy cserkészcsapat fölkészültségét, és a vezetők vezetői képességei a nullához tartanak, csak a mű végére nőnek föl a feladatukhoz. Az író saját (anagrammával elrejtett) alteregójának koherensebb és szerényen csak kimentő szerepet juttatott (bár érdekesmód revansért indult el hajójával). A mű első kétharmadában minden cselekvés túldimenzionált, ez helyettesíti a találó jellemzést és a célratörő cselekményvezetést. Csak figyeljük meg az apró cselekvést, ahogy a tudós megtörli a szemüvegét! (104-105.) És vajon attól, hogy a nap egyetlen történéseként a távolban megláttak valamit, ami eltorlaszolja az utat, eseménydús lett a földerítés?  (96.) Mi az a rettentően veszélyes titkolnivaló abban, hogy az elpusztult világot éhínség tette tönkre? Miért viselné meg az udvariaskodás az öreg professzor szervezetét? (44.) Ez mind sablon, máshonnan ellesett szólam, cselekményelem. A valóságos izgalmat semmiségeken gerjedő titokzatoskodás helyettesíti, a feszült viszonyokat kötekedés. Egyszerű következetlenségek is akadnak: a 135. lapon a vízivilágiak arra hivatkoznak, hogy a nők makacsok, a következő lapon ugyanők nem értik a nők makacsságára való utalást; a 134. lapon a fülke kellemesen langyos, a 136.-on csontig hatóan hideg. Az író nem tisztázta magában, mi a különbség a matróz és a katona (pláne baka!) között (38), de talán a matróz és a tengerésztiszt között sem (a roncstologatáshoz csupa tengerésztiszt kell? 40). Felettébb zavaró, hogy a városvezetés egyszer katonai, máskor polgári, de mindkettőnek szörnyen alkalmatlan. Furcsa elképzelés, hogy egy expedíciós hajón szabad italbár áll, akár egy fogadáson! (34.) A különben is számos gyengeségben szenvedő regényt a nyelvi inkompetencia teszi szinte olvashatatlanná. A szerző szeme előtt bizonyára egy emelkedett stílus eszménye lebegett, ám az eredmény egy néha dagályos, de többnyire egyszerűen a tartalom közlésére alkalmatlan nyelv, amely keresettségében nem azt mondja, amit szeretne. Hogyan lehet valami „gyéren burjánzó”? (54.) Mi az a „dolgos semmittevés”? (160.) Hogyan lehet, hogy „ketten ténferegtek a hibrid hajó fedélzetén, de egyáltalán nem céltalanul”? (46.) Milyen volt, amikor a szereplő „szökellt-bicegett puha, ruganyos léptekkel” (239.)? Milyen volt az, amikor „a két katona rendezte sorait”, s vajon hány sort határoztak meg ketten? (93.) Hogyan rendelhetett a magányos ivó magának rundot? (83.) Vajon milyenek a „tisztességben megvénül[t] ajkai”? (78.) Vagy ha az előcsarnokban „gondosan megművelt pult terült el”? (64.) Milyen „az utcákon megrekkenő, szétterpeszkedő hőmérséklet”? (102.) Milyen a „termetes mennyiség” (191), hogyan történt, hogy a szereplő „mosolygott harsányan” (166), hogy „megpirkad” (11), vagy hogy a hajó „megimbolygott” (56.)? Itt minden lépés robusztus (vagy pláne robosztus), sőt öblös (91), van „hang- és szóhordozás” (113). A szerző a jelek szerint azt hiszi, minden vízi alkotmányt lehet lélekvesztőnek nevezni, egyebek közt a több szintes, italospulttal fölszerelt mentőhajót, sőt a kerületnyi területű vízivárost, ez pedig a címadást is érinti (annak – költői kétértelműséggel – a konkrét idegen vízivárost és a veszélyt is kellene jelképeznie). Nem veszi figyelembe, hogy a kereszttűzhöz legalább két irány kell: „kérdésének kereszttüzében” (102), „tekintete kereszttüzében” (252). Nem tudja, hogy a „jól táplált” szónak nem a „meglett”, hanem a „megtermett” a szinonimája („jól táplált, meglett”, 163). Az olvasás nehézségeit tovább fokozza az ellenőrizetlen, bántó helyesírás: a következetesen alkalmazott megfedés, fedés feddés helyett, alaksor alagsor helyett, szívlel szível helyett, végett miatt helyett, élces hang érces helyett (105), vállság, ballra, sőt nyalván nyilván helyett (87), ami ugyan vicces, de nyilván nem szándékos. A félresikerült előkelősködés azért sajnálnivaló, mert egyik-másik hasonlat tényleg találó (a nap – áldozatra váró dögkeselyű, 96), és tényleg szép a gépi világ érzékeltetése (153).

 

KOVÁCS Ákos, Az áradás krónikája, Bp., Scolar, 2013. 394 l.

A trilógia második része a klasszikus akcióregény sémájában íródott. Ez letisztult problémakezelést jelent: a jogért és igazságért vívott harcot szemben a zsarnok gátlástalan hatalomvágyával, még ha ezt a tanácsadó angyalok és a zsarnok értük szervezett hajszája koronázza is. A szabadságharc és hatalmi játékok sémái jól illeszkednek a témához, és összedolgozásuk jól sikerült. A klasszikus séma szerint az összeütközések szintje egyre magasabbra emelődik, ez a feszültséget is arányosan növeli. Az alakok rendszere kialakult, tiszta ütköző frontokkal, ezt néhány álruha és eltűnő/feltűnő hős tarkítja. (Kicsit sajnáljuk, hogy a tinédzserlány centrumba helyezése végett föl kellett áldozni a rokonszenves régi hőst, Nicolas Trent.) Melissa ígéretes hős, és bár ebben a regényben az „angyal” mellett kevés önállósága marad, a jövőben még sok minden történhet. Gruwell személyében sikerült olyan negatív hőst alkotni, akinek nem a jelleme gonosz, hanem a tettei: csupán egy vágyai által uralt, erős akaratú, de gyönge moralitású ember. Kicsit sablonos, túl egyszerű jellemek Keaney és a társai, s bár e regényben nincs is túl nagy terük a cselekvésre, még nagy jövő várhat rájuk. A regény nyelve a neologizmusokban ötletes, néhol jókedvű; igazi, szinte költői ereje az új vallás ceremóniáiban és szövegeiben bontakozik ki.

 

MIKLYA Anna, Dühös nemzedék I. Jonas és a szürke hadsereg, Bp., Libri, 2013. 343 l.

A trilógia számára fölépített világ jól sikerült társadalmi modell: a mesterségesen kreált ellenségkép, a totális ellenőrzés, a beilleszkedés mértékében nyújtott megélhetés/jómód, a teljhatalmú atyai vezér mind olyan problémák, amelyekkel a jelenben is meg kell mérkőznie az X, Y, Z nemzedékeknek. Jól sikerült az általános ellenőrzés sok formája (pontrendszer, világhálós megfigyelés, följelentések, általános bizalmatlanság), nemkülönben az ifjonti lázadás és útkeresés módjai (az ellenőrzés kijátszása, tiltott tartalmak rejtegetése). A trilógia láthatóan (a címmel, ill. átlátszó szövegszerű utalással is) e nemzedékek útját keresi a vázolt nehézségek közepette. Ez remek vállalás volna: az I. kötet épp azzal kelt elégedetlenséget, hogy a dühös nemzedék útja helyett három (de inkább csak két) fiatal magánéleti hányattatásait láttatja. Amúgy a cselekmény érdekes, nagyobbik részében ifjúsági regényhez illően feszült, a szerkezet arányos. Jól van kitalálva a három fiatal alakja: a jómódú lány érzelmi-intellektuális lázadása és a társadalmi peremhelyzetben élő fiú baráti vonzalommal indult csatlakozása; mellettük Süti alakja egysíkúbb, csatlakozása kevésbé motivált. A jellemrendszer kiegyensúlyozott, a negatív oldalt is megfelelően (bár kevésbé plasztikusan) megalkotott figurák képviselik, különösen ha az akcióregények kedvelt fogását, az egyik figura „előjelváltását” is figyelembe vesszük. Talán kevésbé hihető, hogy a két fiatal ennyire, de ennyire érett volna, még csak nem is a marsi események földerítésében, hanem a hackertámadás előkészítése idején, viselkedésükben, szóbeli megnyilvánulásaikban érett, tapasztalt felnőtteket megszégyenítő intelligenciáról és érzékenységről tesznek bizonyságot. Jól illik a regény világához az én-regényforma és a vele járó eleven, fiatalos hang, bár olykor ez modorossá válik. Ilyen jó fantáziájú írónőtől szívesen vettünk volna több és plasztikusabb leírást a jövőbeli nagyvárosról és a terraformált Marsról.

(Azért a Swarovsky-kristályos tablet kicsit erős.)

 

ZSIGA Henrik, Végül magad maradsz, Kalliopé, 2013. 580 l.

A regény Lőrincz L. László hagyományához illő akcióregényt ígér, ráadás vonzerővel szintúgy magyar hőssel, részben magyar színhellyel. Érdekes az alapötlet: Atlantisz (ill. a nevét viselő gépezet) afféle check-pontként működik, ahonnan mindig újrakezdődhet az emberiség történelme, ha a fejlődés a jelek szerint tévútra siklott. A történelmi színhelyekre rejtett rejtvények és földerítésük messze nem ilyen eredeti, de eredményezhetett volna egy szórakoztató elbeszélést, ebben a hosszúságában (580 lap!) azonban messze túl van dimenzionálva. Még nem is csak a bédekkerszövegek bevonása a baj (az író nem mehet el minden helyszínre, bár magáévá teheti, átegyénítheti az utazási irodalmat, nem is beszélve az internetes utazás lehetőségeiről), hanem hogy egy regénynek óhatatlanul magyarázatot kell adnia olyan elemekre, amelyek egy elbeszélésben homályban maradhatnak. Itt pedig már egyre inkább szembetűnnek a történet gyöngeségei. Az a magas technikai civilizáció, amely képes az emberiséget visszalökni párezer évvel, nem tudott jobb működési biztosítékot kitalálni, mint az x mennyiségű történelmi színhelyen elindított nevelőapák + James Bonddá nevelt árva fiúk sorozatát? Csuda, hogy napjainkig kitartott a lánc. Itt is csak épp hogy: hisz látjuk, hogy halál és mohóság két színhelyen is megszakítja a helyes ügymenetet. És hogy is lehetett ezer évek óta minden fiú alkalmas a James Bond-i szerepre?A mi hősünk sincs mindig a topon. Hogy nem fog gyanút az első pillanatban, meglátva Hectort a gazfickók között szabadon járkálni? Hogy nem fog gyanút egy sereg helyszínen (de főleg Petrában), és hagyja magát, az ügyet és a társait veszélybe sodorni? Nem is beszélve a végkifejlethez vezető eseményekről. Ugyanilyen túldimenzionált a cselekményt kísérő modalitás: pl. a rejtvényt kísérő – állítólag – mély, tartalmas gondolatok, amelyekbe szerző és főhős sosem enged bepillantást: a főhős gondolatait (különösen egy én-regényben!) nem helyettesítik az olvasó gondolatai! A rövid epizódokban fölbukkanó figurák között vannak eltalált, érdekes vagy élő alakok, ám minél nagyobb a szerepük, annál inkább szembeötlik, hogy egysíkúak, kevéssé motiváltak. Ez alól a narrátor-főhős sem kivétel, aki sokat beszél ugyan magáról, de mélységet nem szerez. (María és Hector még kevésbé.) A regény nyelve egyéni és sok helyütt határozottan szép (bár ismétléseivel, erőszakoltan keresett szófordulataival néha modorossá válik), ám igen bő lére van eresztve. „Záporoztak a kérdések, nem találtam előlük fedezéket. Tolultak, belém fúródtak, nekem feszültek, falhoz szegeztek” (132). „Ahogy közeledtem felé, úgy szűkült be tudatom, úgy morzsolódtak le a külvilág fölös ingerei, eltűntek a hangok, eltűntek a lődörgő turisták, semmibe vesztek a horizonton cirkáló beduinok takaróstul, tevéstül, elpárologtak az idegenvezetők, és elpárologtak a korábban sem létező felhők, földbe süllyedtek a környező kőteremtmények, áttetszővé váltak a baráti gúlák” stb. (504). Mintha csak azt próbálgatná, hány szinonimát tud fölsorakoztatni ugyanarra a fordulatra. Ez a leírásoknál is elég zavaró, de bosszantóvá válik, amikor a cselekményt lassítja. Az ellenségeitől űzött főhős pár perc haladékot szerez, gyorsan fölhívja apját, majd 8 (nyolc!) soron át figyelmezteti, hogy hagyja őt beszélni, mert csak pár perce van (451). Egy jó szerkesztő vagy egy bátor barát közreműködése sokkal jobb művet eredményezhetett volna.

 

 

Kisregények

 

ANTAL József, Kód, e-könyv, SF-portal (2012. évi jelölés)

A mű tulajdonképpen akcióregény, SF-eleme az igen gondosan és korrekten láttatott tudományos kutatás, amelyre a bonyodalom alapozódik (bár annak „jövőszerűsége” kérdéses). Az ábrázolt arab-amerikai konfliktus alighanem sokáig biztosítja a téma időszerűségét. Az epikum érdekes, feszültsége mindvégig fennmarad, sőt fokozódik. A tudományos probléma megoldása miatt érzett izgalmat a két hősért való aggódás erősíti. A két fő figura rokonszenves, bár nem túl árnyaltan jellemzett; a Lökött Lora szerepe, ill. hosszan titkolt szerelme kissé motiválatlan. A regényszínhelyek (kórház, járványügyi központ) hűvösen jellegtelenek.

 

ANTAL József, Vektor, e-könyv, SF-portal (2012. évi jelölés)

(Minthogy az író a két regényt egyazon sablonra építi, megengedjük magunknak, hogy mi is ezt tegyük az indoklásban.)

A mű tulajdonképpen akcióregény, SF-eleme az igen gondosan és korrekten láttatott tudományos kutatás (bár annak „jövőszerűsége” kérdéses). Az ábrázolt arab-izraeli konfliktus alighanem sokáig biztosítja a téma időszerűségét. Az epikum érdekes, feszültsége mindvégig fennmarad, sőt fokozódik. Ez főleg a két hős sorsáért való aggódásból fakad, noha az író mindent elkövet, hogy a tudományos probléma megoldásáért is drukkolhassunk. A két fő figura rokonszenves, bár nem túl árnyaltan jellemzett; a negatív oldal képviselői inkább szerepek, mintsem személyiségek. A regényszínhelyek közül a hajléktalanok éjszakai világa hatásos és nyomasztó, a kutatóintézet és az izraeli kórház inkább csak jelzésekkel ábrázolt.

 

BÁLINT Endre, A mérőhajó útja, Digitalbooks, 89 l.

Az író ezúttal a temporális fizikát hívja segítségül, hogy az olvasó számára kellően rejtelmes problematikát teremtsen. A tudományos hitelesség képét szolgálják a lábjegyzetek, függelékek, amelyekre valójában nincs szükség: bármely tudományos magyarázat nélkül is elhisszük az írónak a regény valóságának felfüggesztett realitását, hisz a kisregény témája nem az idő mint tudományos probléma, hanem az idő mint a sors kerete. Úgy tűnik, az író a sors determináltsága felé hajlik mind az egyes ember, mind az emberiség tekintetében: ahogy az emberiség történelmét nem lehet megváltoztatni időtörésekkel, úgy az egyes ember sem babrálhat ki a sorssal, vagyis tényleg igaz az, hogy „utazni lehet az időben, de szórakozni nem lehet vele”. A tudományos hitelességre való törekvés ezúttal felülmúlta a sorsábrázolást: ellentétben A Programozó könyvével itt a problematika hordozója nem az ember, hanem a tudományos nézetek, nem emberi összeütközésekből világlik ki az író mondanivalója, a sors, a szereplők modellezik, magyarázzák a problémát, elviselik, de nem hordozzák, míg az író adós marad a legfontosabb emberi problémával: az idő emberi aspektusával, különböző múlásával a professzor és a szeretett nő esetében (az egyiknek néhány hét, a másiknak 30 év; és 30 év alatt a világ is ugyancsak megváltozik, de ezt csak Peter önpusztításából találhatjuk ki.) A mű sokkal inkább logikájával, ill. logikai csavarjaival szórakoztat, mintsem emberi sorsokkal ragadná magával az olvasót. E hősökkel nehéz is azonosulni: bármely rokonszenvesre igyekezett rajzolni őket az író, e figuráknak cselekvés nem sok, inkább csak a tűrés hősiessége jut, egyéniségüknek megfelelően különböző mértékben. (Az olvasó egyetért Peter Davidsonnal, akit a tétlenség késztet – bármily esztelen – menekülésre.) Olykor egy-egy plasztikusabb figura is fölvillan: az egoista Willis, a mohó Stock. A környezet személytelen, szinte üres, a cselekmény nagy része az – egyébként képszerűen szintén nem megjelenített – időhajótérben játszódik, másik része egy – szintúgy nem láttatott – bázison, a történet végén elhangzó teáskanna és kert szavak képtelenek színhellyé varázsolni a jövő üres mezejét.

 

BÁLINT Endre, Az idő árnyéka, Digitalbooks, 95 l.

A kisregény az első pillanatban önállónak tűnik, a másodikban azonban kiviláglik, hogy oly szorosan kapcsolódik az időben való merülésnek A mérőhajó útjában fölvázolt fizikai elméletéhez, technikai megvalósításához, az első nagy utazás körülményeihez és szereplőihez, hogy nélküle aligha érthető. Aztán az események sodrában valahol eljön a harmadik pillanat, amikor is rájövünk: nem számít az előző kötetben fölvázolt elméleti háttér és technika, mert csupán egy kutató tud drukkolni egy elmélet sikeréért, hiába az ide is melléklet adattömeg, fiktív lexikon és kronológia, az olvasó a hősöknek, az embereknek drukkol. Ennyiben e kötet már kiforrott munka: a világ megváltoztathatóságának filozófiai tétele, az időben való utazás fizikai problémája emberek küzdelmében dől el. A két főhős vonzó, ám kevéssé összetett figura (kivált Kathlyn ábrázolása szűkül le a cselekmény folyamán a szerelemre), markáns és egyedi alak viszont Mercier kapitány. Őt és Arlingtont küzdő emberekként sikerült megalkotni nemes célokkal, emelkedett eszmékkel (bár Arlington esküje Mercier halála után több mint emelkedett, az már fellengzős, 155). A cselekmény kellőképp fordulatos, a feszültség végig kitart (miként az előzmény-regényben, itt is csak az epilógusban érkezik el a megoldás). A párbeszédek arányosak, jó ütemben váltják az elbeszélő részeket. Az író látható élvezettel alkotta meg világát valamennyi mellékletével, neologizmusai kifejezők; a maga teremtette tudományszakba néha jobban belefelejtkezik, mint az olvasó élvezni tudná. Jókedvének bizonysága a narrációs törés a cselekménybe iktatott, egyébként fontos szerepű reklám előtt és után („A történet a reklám után folytatódik”; „A reklám után folytatódik a történet”, 100, 102); lehetett volna kevésbé kizökkentő módszert találni a reklámszöveg megismerésére. Üdítő villanásokban tűnik föl a közeljövő Párizsa, és az író ritkán csillogtatott leíró tehetségét dicséri a kései, pusztuló Földről adott néhány kép.

 

KASZTOVSZKY Béla, Glória, Galaktika, 265-266. (2013. évi jelölés)

Ennél „kasztovszkysabb” művet talán még a szerzőnek magának sem sikerült írnia. A kisregény ezúttal nem a közösség, hanem az egyes ember felelősségének helyes értelmezését tematizálja. Miközben (látszólag) tudományos magyarázatot keres irracionális jelenségekre (glória, csoda), a szellemi betegség és egészség messze átlapolódó fogalmaira, egyben az emberi élet értelmét, értékét is körüljárja. A cselekménynek nincs szüksége emberben megtestesülő rosszra, a műben valójában jó emberek mozognak, csak mivel a jót nem egyformán értelmezik, vagy képesek azt megvalósítani, a tetteik válnak eltérő értékűekké. A hős a környező világ végtelenségéből fakadó tehetetlenséggel, a megváltás lehetetlenségével küzd. Az igazán mély és humánus alapgondolat jól követhető szerkezetben valósul meg. Néhány elhihetetlenül jó ember sorakozik a lapokon. A nyelv az író megszokott, az elrejtett gondolatra mindig csak utaló, azt soha ki nem mondó, célozgató-körüljáró nyelve.

 

NEMERE István, Halhatatlanok, Galaktika, 269-270. (2013. évi jelölés)

Nagyon érdekes, finom, miniatűr ábrázoláson nyugvó írás. Problematikája a különleges képességek birtoklása és a hatalom reagálása – e tekintetben az író nem optimista. Helyette olyan egyéniséggel ajándékozza meg hősét, amely intellektusa, előrelátása és különleges képessége révén megmenti őt a hatalom mohó érdeklődésétől. A cselekmény némiképp emlékeztet az író Terra c. regényére: a főhős csak mesél múltjáról. Ám itt a múlt valójában egyáltalán nem irigyelnivaló, a halhatatlan sok-sok félbenhagyott élete valójában tragikus. Az író nem tud neki több elégtételt adni, mint még egy utód fölismerését. Az összeütközés nem drámai: a mű erénye a finom, visszafogott ábrázolás, a hős derűs, csöndes fölényének érzékeltetése. Érdekes a fölsorakoztatott sok élet, a történelmi kornak megfelelő sorsok, és jól szolgálja a várt hatást az előadás közönségének sokféle reagálása.

 

 

Novellák

 

ANTAL József, Invázió, Galaktika 276 (2013. március). 39-48.

A novella egy közkeletű álmot realizál: a lehetőséget, hogy minden nyúlbéla megsokszorozhassa önmagát, hogy megsokszorozott énjei egyesített erejével megajándékozhassa magát a tökéletes élettel. Ha nem firtatjuk a kérdést, hogy egy fizikatanár csekély lehetőségeivel ez vajon lehetséges-e, s nem szúr-e szemet a „duplumok” folyamatos megjelenése, nagyon érdekes eljátszani a létrejövő új ének tudatának problémájával; kár, hogy a novella ennek csak az első fázisát, a „születés” és én-tudatra ébredés időszakát ábrázolja alaposan, érzékenyen; mondhatni a tudat-megsokszorozódás, az azonosság és egyediség súlyos problémáját föláldozza, hogy egy izgatóan homályos történetet, a saját fejébe zárt én szolipszista tévelygését, a csonka emlékekkel való küzdelmet átadhassa, amely történetnek a csattanós megoldása lehet az én-megsokszorozás mint megnyugtató, boldogító vég a nyúlbélaság évei után. Ennek a dramaturgiának rendelődik alá a cselekmény, a külső világ leírása és sajnos a jellemalkotás is. A történet igazi rejtelme a narrációba dugott bomba: az áthúzott, javított mondatok, amelyek azt sejtetik, hogy a fogalmazvány orvosi javaslatra készült, a nyúlbélák rokonsága nem genetikus, hanem lelki természetű, s a diadalmas vég csak a főhős fejében létezik.

 

BEKE Richárd, Eső, Új Galaxis 20. 145-157.

Különleges mű: úgy mutatja be a háború értelmetlenségét, hogy magát az értelmetlenséget ábrázolja. Ebben a világban elvész minden cél és értelem, s marad az egykori háborús civilizáció törmeléke és legbelső lényege; csupán a novella végi jelenet kelt némi reményt a reménytelenségben. Különleges teljesítmény az emberi viszonylatok, sorsok és események átadása a csonttá csupaszított, jelző funkcióra redukált nyelven.

 

BOJTOR Iván, Hallod, Borges?, Galaktika 276. 58-63.

A novella fényes bizonysága annak, hogy a modern irodalmi irányzatok, jelen esetben a posztmodern intertextualitás a sci-fi irodalmat sem hagyják érintetlenül. Bojtor Iván bonyolult lelkű hőse a világtól elzárva, egy néptelen bunkerben éli utolsó napjait, s bonyolult lelke Borges világlátásának bűvöletében védekezik az elmúlás rettenete ellen. A novellában elmosódik a valóság és a képzelet határvonala; a mű önmagát írja. A mű vége a legposztmodernebb: különleges idézőjelbe állítja a cselekményt. A nyugtalanító hangulat áthatja az ábrázolást.

 

BOJTOR Iván, Ott fönt a hegyen, Galaktika 284 (2013. november). 100-102.

Elterjedt hiedelemre épülő, a tudományos fantasztikummal kevés rokonságot tartó történet. Ha ennyi a teljes mű, azt kell mondanunk, nem sikerült epikumot találni a hiedelemhez. A cselekménynek szinte semmi köze sincs a fölhasznált hiedelemhez, az ígéretes és kellően homályos kezdés után csupán egy beszélgetésből áll, mellesleg értesülünk róla, hogy a hiedelem alapja egy időgép, amit a jelek szerint a színen meg sem jelent szereplő állított föl az Araráton. A minden feszültséget nélkülöző két jelenet nem ad valóságos szerkezetet, s a narrátoron kívül nincs értékelhető szereplő.

 

FEDINA Lídia, Game over, Galaktika 277. 52-56.

Bár a novella középpontjában egy „kütyü” áll, maga a problematika nem a sci-fié.A kérdés, amivel a hősnő küzd, világszemléleti: szabad az ember a maga sorsában, vagy egy játék kiszolgáltatottja (a műben is idézett Mátrix módjára), amelyből nem tud kiszállni? A hősnő (az írónő) végül nem tesz kísérletet arra, hogy a készülékkel játékot kezdjen, így nem is kap/ad választ rá, hogy a kütyü valóban megadja-e a sors kereteit, vagyis a kérdés filozófiai marad. A cselekmény így mindössze egy beszélgetésből és a hősnő töprengéséből áll össze. A dialógus kellőképpen homályos, de feszültté tenni nem tudja a művet.

 

HEGEDŰS András, Tűzijáték = Amíg felkel majd a nap, KIMTE, Publio Kiadó

A pergő, gyors ütemű novella a sci-finek egyszerre több területén is képes eredetit nyújtani. Részben izgalmas jövőképet nyújt Magyarországról (Budapestről) egy olyan korszakból, amikor magyar dominanciával megvalósult a Duna-menti Köztársaság (a „nagy magyar álom” ritka, kései, ironikus felhangú változata); magyar érzelmű uralkodóházzal, József nádorral, a tagnemzetek nacionalista mozgalmaival, kínai kisebbséggel. (Úgy látszik, a scifi-írók végleg föláldozták a kínaiaknak a Nyóckert.) Másrészt viszont egy nagyon jól szerkesztett akciótörténetet olvasunk, államellenes terrortámadást beépített kémekkel minden oldalon, titkos kínai szervezettel, csodakütyükkel. A két vonal szorosan egybeépült, egymás hatását fokozzák. Remek a jövőbeli Budapest képe három felhőkarcolójával, a Hajógyári szigeten épült Micro-Manhattannel, az Asbóth Oszkár repülőtérrel. A novellát pedig beszövi az író játékos kedvéből született sok apró ötlet: a Hét Vezér Tornya, a Trianon Örökösei terrorszervezet, az Ópusztaszeri szerződés (Korona a várban, király a világűrben!), a Román Nemzeti Front belharcai, amelyek a novella ironikus felhangját adják.

 

IVANICS Ferenc, Lunáris depresszió, Új Galaxis 20. 110-126.

A novella olyan problémára hívja föl a figyelmet, amely a jövőben bizonyosan elő fog állni: az idegen bolygókhoz alkalmazkodott szervezetű telepesek honvágya a szülőbolygó iránt hiábavaló, hisz a szervezetük nem viseli el a repatriálást. E problémafelvetés nem új; a novella saját, speciális vállalása az, hogy a szenvedéllyé növő vágyat belülről ábrázolja. E folyamat megjelenítése azonban külsőséges maradt: a folyamat hosszú ugyan, de nem mély. A szerkezetben a szükségesnél több hangsúly esik mellékes elemekre (túravezetés, orvos, illegális kezelés keresése, szökés a Föld felszínére). Amúgy a feszültség arányos, s az író kellően szép képeket talált a földi valóság szépségének érzékeltetésére.

 

IVANICS Ferenc, Programunk célja, Új Galaxis 20. 67-79.

A novella D. Adams erős befolyása alatt keletkezett: egyik hőse egy szuperszámítógép, amely az embertől kapott megbízáson addig dolgozik, míg az emberiség eltűnik, majd a novella egy csattanós mondattal zárul. Itt ugyan egy másik mesterséges intelligencia is részt vesz a problémamegoldásban (élet létrehozása, ill. az eltűnt Föld megtalálása), de együttes erőfeszítésükre egy fricska érkezik a korai Földről. A novella értelme a gyűrűvé záródott idő és az emberi civilizáció születésére adott ironikus magyarázat. Ez elég érdekes és mulatságos, de nem tudja éltetni a novella egészét. Az író hiába ruházza föl a két MI-t emberszerű cselekvésekkel (tűnődik, izgatott, sajnálkozik), ez nem pótolja az érzelmeket megélő emberszereplőket. Nem ad élményt a környezet sem, mivel – a korai Föld leírását kivéve – a szuperszámítógépek ingerszegény gépvilága a színhely; ugyanez áll a mesterséges intelligenciák célvezérelt dialógusaira.

Nem vagy nem csak a szerző bűne „a kísérlet lefojtatása” (73), de így is ijesztő.

 

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A megtaláló, Galaktika 285 (2013. december). 94-102.

A novella tudományos eleme a kvantumfizika (szerencsére nem kell érteni hozzá ahhoz, hogy a novellát élvezni tudjuk), lényege azonban a különleges adottságú emberek sorsa világunkban. A modern társadalomban egy ilyen adottság nem áldás, hanem átok: ha kiderül, az ember könnyen haszonvadászok és sikerlovagok vagy féltékeny irigyek céltáblájává válik. A novella főhőse – mondjuk, a kvantummechanika segítségével – képes megtalálni az eltűnt tárgyakat, embereket, emiatt rettegnie és bujkálnia kell. A novella vonzereje a rendkívül gondos, pontos művészi kivitel: az arányos, jól kiszámított szerkezet, eltalált jellemek, egyedülállóan érzékletes ábrázolás (látható helyszínek és emberek, illatozó italok és sütemények). Az események feszültségét némi borongó melankólia oldja.

 

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A tökéletes tipp, Galaktika 275 (2013. február). 49-54.

A fölvetett problematika rendkívül időszerű: a közösségi oldalakra felelőtlenül föltett információk s az általuk akaratlanul előhívott veszélyek napjaink gondja. A problémát hordozó cselekmény két szereplős ugyan, de egyvonalú, érdekessége a meglepetés (a tolvaj önnön lakását kapja tippként). A szereplők jellemzése csupán a funkcióikra szorítkozik. A novella legjobb vonása a részletek rendkívül erős, vonzó életszerűsége: a gasztronómiai elemek érzékisége, a tippadó munkaasztalának szinte látható működése.

 

LŐRINCZ L. László, Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről, Galaktika 279XL. 115-191.

Nincs helyén a mű novellaként való nevezése, hiszen a közlemény három novellából áll, amelyeknek annyi közül sincs egymáshoz, mint Antal József különállóként kezelt két regényének, a Kódnak és a Vektornak, amelyeket az azonos szereplőkön kívül cselekményszálak is összekötnek. Itt azonban csupán a keret azonos: három haver egy galaxisszéli krimóban alkalmi ivócimborák történeteit hallgatja, amely történetek – mint egy tévésorozat darabjai – nem függenek össze, és a szereplőkön nem hagynak nyomot (pl.: már az első novellában meggazdagodnak, aztán minden marad a régiben). Az ötlet jó, de bármilyen jópofák a történetek, nem a szemünk előtt zajló cselekményről, hanem az egyik szereplő elbeszéléséről van szó, amely (kivált három ízben) nem okoz feszültséget, izgalmat, s a mesélő modalitása gátolja a cselekvőkkel való azonosulást. A kifejtés (a mesélés maga) hosszadalmas, nem a cselekmény bonyolultsága okán, hanem az első két történet esetében a mesélés kitérői miatt (újabb rundok, újabb kanyarok a mesében). A történetek mulatságosak, a csattanó sem hiányzik; a humort és az SF-couleur locale-t nagy számban képviselik szócsinálmányok (buri sündisznó, berkobiai üveg, texoniai repülőróka, centauri palacsusz stb.).

 

LŐRINCZY Judit, Az arabica íze, Galaktika 284 (2013. november). 26-44.

Nyomasztó, ám egyáltalán nem irreális jövőkép a bezárkózó, önellátásra berendezkedő Európáról. A kép ijesztően valóságos a strasbourgi parlament üléseitől és intézményeitől a jövőbeli „schengeni fal” menti stiklikig (szökések, korrupció, rabszolga- és szervkereskedelem, gyilkosság stb.). Az író nem sok szót pazarol a létrejött új földrajzi, társadalmi viszonyok kialakulására, annál életszerűbb a kép az elsivatagosodott Alföldről, a bezárkózó közösségekről, a bigottá váló önellátó falvakról, a nyomortanyák hierarchiájáról. A cselekmény két szálon fut: a strasbourgi ösztöndíjas Alma és a társadalom legmélyebb bugyraiba kényszerült Miklós az új világrend két végletéről szereznek tapasztalatokat. A feszültség inkább Miklós jeleneteit kíséri.A  két főhős sokoldalúan megalkotott jellem, és jól sikerültek a mellékalakok is, pl. a strasbourgi fehérgallérosok s különösen a társadalom kitaszítottjai (Lakat, Teréz, Csali). Hasonló módon kiemelkedően életszerűek a Miklóst körülvevő helyszínek.

 

LŐRINCZY Judit, Ragadozók és emberek, Galaktika 278 (2013. május). 32-36.

Az SF határait súroló novella a legnyomasztóbb lágertörténetekkel kel versenyre. Mintha egy lázálmot írt volna meg, a meg nem határozott élőlények meg nem határozott világában ismerős csak a fogvatartás és pusztítás mozzanata. Az őrszemélyzet arctalanságát biztosító maszkok még a maradék emberi jelleget is elvonják. A lidércnyomásos eseménysor a történet arisztotelészi követelményeinek annyiban tesz eleget, hogy van benne bonyodalom, tetőpont és feloldásnak aligha nevezhető megoldás, amelyben a ragadozókat eléri valami bűnhődés, bár annak mibenlétét nemigen érthetjük. Egyik oldalon sincsenek személyek, csupán a történetszövéshez szükséges funkciók, s a színhely leírása éppen így csupán jelzésekre szorítkozik. A novella egészében úgy hat, mintha a bennünk élő történetsémára támaszkodva akarná kiváltani a hatást.

 

LUKÁCS Norbert, Nincs többé rossz szokás, Új Galaxis 20. 142-144.

Az írásmű nem több, mint egy apró ötlet, cselekménynek álcázott lényege a reklámipar lelkiismeretlensége, mellesleg pedig a versenyszakmák embertelen hajszája; egyetlen érdekessége a csattanó. Valójában az alapprobléma megérne egy bonyolultabb cselekményt, gondosabb kidolgozást.

 

MARON A. Andrea, A száguldás szerelmese, Új Galaxis 20. 4-42.

A novella a titkos katonai kutatások témáját ötvözi a nanorobotok által tökéletesített ember témájával. Ez – bár nem új – ígér újdonságot azzal, hogy az átalakuló Jeremy/Samuel megőriz bizonyos – a cím által is asszociált – személyiségjegyeket; a novella befejezése azonban egy űrodisszeás átalakulásba fut. Egyéni színként pedig marad, mint a dúr hangnemhez képest a moll, a személyiség által indukált mellékszál: az orvoshoz fűződő, talán rokonszenvnek mondható kapcsolat. (Azért az ötöst némiképp sajnáljuk.) Világos, hogy a száguldás szerelme hogyan alakul át az ismeretgyűjtés szenvedélyévé, és világos, hogy az írónő célja a teljesség kialakítása (100% agykapacitás, 100% földi ismeret), de azért a főhős ismeretgyűjtésének néhány lépése ismeretelméletileg túl nagynak tűnik, pl. az emlékek nem képekként tárolódnak, így átvételük, dekódolásuk erősen kérdéses; a papír és nyomdafesték felismerése nem látszik garantálni, hogy egy távol lévő könyvtár elzárt anyagát olvashassa minden átvivő közeg nélkül. Személyiségábrázolás gyanánt érdekes a főhős átalakulása, s bár az írónő ellenáll a környezetfestésnek, apró megjegyzései egyéni látószögű, gazdag szókincsű leírónak jósolják.

 

NEMERE István, Titanic 3012, Galaktika 281 (2013. augusztus). 16-22.

A cím becsapós: arra szolgál, hogy félrevezesse az olvasót. A történet két szálon fut, párhuzamosan (konkrétan azonban egymást keresztezve), bár ez nem válik azonnal világossá: az úton lévő, Titanic nevű űrhajó és az úton lévő, az elpusztult naprendszer túlélőit szállító kisbolygó története oly hasonló (és a cím befolyása oly erős), hogy sokáig a Titanic pusztulására számítunk. A csattanó az, hogy az összeütközésből ezúttal a Titanic kerül ki épen. A történet érdekes volna, ha a tragikum kibomlana, de a két szereplő mit sem érzékel a pusztulásból, annak egyedül a hallgató számítógép a tudója, így a novella egyetlen érzelmet sem tükröz vagy teljesít ki. A két szereplő jellegtelen; némi biblikus párhuzam, hogy a másik civilizáció pusztulását a nő okozza játékos kíváncsiságával. Minden emberi vonatkozás nélkül a cselekmény eléggé érdektelen marad.

 

OROSZ Adél, Három lépés a széléig, Új Galaxis 20. 127-136.

A disztópia kényes témát választ: olyan jövendő társadalmat, amelyben bűn a homoszexualitás, és kiépül a szűrő-tisztogató szervezetek rendszere is, hogy megtalálják az eltévelyedőket. A novella hősnője tudatosan, minden önkínzó módszert fölhasználva küzd azért, hogy egyszer, egy későbbi időben ha nem is szabadon, de módja legyen élni a maga vágyta életet. Az írónő azonban nem optimista: a rendszer bujkáló ellenségeinek nincs esélyük (bár konkrétan egyéni bosszú eredménye a vég). Az ábrázolás a lelki tényezőkre fókuszál, de megtalálja a legjellemzőbb külső mozzanatokat is. A szerkezet arányos, a figurák hitelesek.

 

PACSAY Imre, Aratás, Új Galaxis 20. 43-66.

Ritka jól sikerült, riasztó jövőkép: annál riasztóbb, minél valóságosabb. A jövő veszélyeit mintha John Christopher Egyetlen fűszál se… és Wyndham A triffedek napja c. regényeinek fikciós jövőképéből gyúrták volna össze, hozzáadva a globális fölmelegedést, speciális nehezítő tényezőnek meg a mamutvállalatok gyilkos pénzéhségét, a keletről jövő migrációt. A cselekmény jól foglalja magába a fő konfliktusokat (az ember küzdelme az elvaduló növényekkel, a megélhetés nehézségei a gazdaság és kultúra összeomlásának idején, Kelet- és Nyugat-Európa ellentéte), és jó figurák testesítik meg. A vándorkereskedő által adott megoldás kicsit túl szép, és sajnos csak mikroméretben megoldás, de elégtételként működik: a vándorkereskedő figurája  a legélőbb. Az ábrázolás bensőségességét, intenzitását fokozza, hogy a történetet az arató szájából, én-elbeszélésben halljuk, de ez azzal jár, hogy a történet vége (amelyről az arató nem tudhat) egyes szám harmadik személyben szól, megtörve a narráció korábbi módját. Jól sikerült a szűkölködő új világ képe.

 

PEJ Erika, A kölcsönvett Föld, Új Galaxis 20. 80-86.

A novella tele van érdekes ötletekkel, amelyek nem egyesülnek izgalmas cselekménnyé. Mind a Nazca-vonalak, mind az idegenek landolása, mind a gyarmatosított Föld rémképe és az idegenek belső villongása jó ötlet (bár újnak nem mondanám), ám ezek az ötletek egyszerűen csak egymás mögé sorakoznak ahelyett, hogy egymásba fonódnának, egymást fokoznák. A figurák vázlatosságukban is jók, de nincs szerepük az eseményekben, nem is kellenek másra, mint az idegenek befogadására, arra pedig fölösleges az individuum. A kicsinyke cselekményhez némiképp túldimenzionáltnak tűnik az események (regényekben szokásos) fölbontása színhelyekre és negyedórákra.

 

PONGOR Vince, Ezerszer lejátszott jelenet, Új Galaxis 20. 105-108.

Hallatlanul érdekes novella: az utolsó lapig azt hihetnénk, hogy egy 19. századi orosz novellát olvasunk Csehov stílusában, mígnem az utolsó lapon groteszkbe játszó SF lesz belőle. A novella legnagyobb erénye a rendkívüli hangulatteremtő erő: a havas utcakép, a szoba, a nő leírása; a férfi gondolatainak s a nő vágyainak kilátástalansága mind hozzájárul a novella kerekségéhez. Sajátos módon a sci-fibe fordulás (a nő gépiségének föltárása) nem csökkenti, sőt, inkább elmélyíti a kiúttalanság, elveszettség érzését.

 

PUSKA Veronika, Műszakváltás, Új Galaxis 20. 158-164.

A novella a cselben csel klasszikus taktikáját teszi alapsémává: az emberek azt hiszik, a saját kutatásaikat álcázzák észlelni engedett ufotevékenységnek, pedig maguk lesznek az idegenek manipulációjának áldozatává. Mint kiderül, az idegenek az özönvíz óta járnak a Földre. Az már csak hab a tortán, hogy a sumer mitológia is az ő tevékenységük nyomait őrzi. A novella hatását csökkenti, hogy szinte nincs is cselekménye, két párbeszéd alkotja. A meglepetésre épülő szerkezet nem igényel sem személyiségábrázolást, sem leírást, sem különösebb narrációt, ez szikár jelleget ad az írásműnek.

 

SÜMEGI Attila, A kővé vált asszony balladája, Galaktika 283 (2013. október). 61-67.

A tudományosnak aligha mondható fantasztikus novella ritka súlyos problémát rejt a groteszk ötlet mögé. A holtig tartó szerelem mély értelmezése szólal meg a műben; egyben a gyógyíthatatlan beteget gondozó családok gondjai, lelkiállapotuk hullámzásai térnek vissza benne. A novellát az érzelmek és emberi viszonyok érzékeny ábrázolása teszi művészivé. Az életet fokozatosan maga mögött hagyó asszony kevéske életjelensége éppúgy megrendítő, mint a gondozás napi feladataiban őrlődő, szabadulni és kitartani egyaránt vágyó férfi küzdelmei. András nem hős, de hőssé teszi őt, hogy a fordulópontokon döntései mindig a kitartást, az asszony védelmét szolgálják. A házaspár kettősét hatásosan egészíti ki a fiú, korunk fiatalja, aki meglátja az üzletet a tragédiában.

 

SZÉLESI Sándor, Két üzenet, három töredék, Galaktika 285 (2013. december). 38-40.

Az SF-szerzők mindig is játékos népek voltak. Imádnak új hátteret, új magyarázatot, új véget adni régi történeteknek. Szélesi Sándor most az ókorig megy vissza, hogy eljátsszon az olvasóval. Az ötlet lényege szerint x évezreddel ezelőtt már létezett egy űrjáró földi kultúra (nevezzük Atlantisznak), amely jóslatokat kapott a delphoi sibyillától, ám mégis elpusztult az űrben. A novella olyannyira az ötletre épül, hogy cselekménye nincs is, mindössze két üzenet (email?) veszi közre a jóslatok szövegét. Az email-keret szerepe a le nem írt események érzékeltetése: hogy a frissen föltárt és megfejtett jóslatok megmentik korunk űrjáróit. Mint látszik, a novella lényege, súlypontja és legnagyobb „tömege” a három jóslat. Nem kétlem, Szélesi Sándor jól szórakozott, míg a Sibylla verseit megszövegezte, de azért abban a fordulatban, hogy játszik az olvasóval, az olvasó sokkal inkább eszközhatározói, mint társhatározói szerepben áll. Tekintve, hogy egy magas technikai szintű világot kell megfogalmaznia ókori szókinccsel, méghozzá versben, és méghozzá jóslathoz illően homályosan, nyilván nem csoda, ha a homály túl sűrűre, a jóslat túl dodonaira sikerült (már ha nem stílustörés Delphoi esetében a konkurens jóshely nevéből képzett melléknevet használni). Azok az utalások oly homályosak, hogy klasszika-filológus legyen a talpán, aki egyből megérti; és talán nincs minden olvasónak ókorlexikon a keze ügyében, mikor olvas. Úgyhogy inkább az írónak, mintsem a szövegnek hisszük el, hogy a jóslat valóban figyelmeztetésként működött, és a mi űrflottánk elkerülte ősei végzetét.

Apropó, versek. Le a kalappal, hogy az író megpróbálta hexameterekben megformálni az intést. De azért a hexameter nem egyszerűen hat láb (hát még ha nem is hat; de mondjuk, hogy töredék…). És hát a szótagok rövidségéhez nem elegendő a magánhangzók rövidsége, mert a zárt szótag bizony rövid magánhangzó esetén is hosszú (és a szóhatár itt mit sem számít), vagyis például az „adjatok nagy” szavak esetén nem dactilus és egy hosszú szótag (–ˇˇ| –) keletkezik, hanem trocheus és spondeus (–ˇ| – –). Ám így is sikerült beépíteni több penthémimerészt („Fussatok, esztelenek ||”), sőt egy bukolikus dieréziszt is („holtak az || élőt”).

 

SZILÁGYI Zoltán, Halhatatlan, Galaktika 280 (2013. július). 70-76.

Maga az alaptörténet (a gazdag öreg halálakor a klónja veszi át a helyét) számos műből ismert. Mindeddig nem találkoztam azonban az itt megpendített problémával: hogy hiába veszi át az öreg helyét a klón, az eredeti személyiség elpusztul. A problémát hordozó cselekmény a „hatalomváltás” okozta változásokra, a háznép sorsára koncentrál, hőse a remény szikráját őrző kapitány, az egyetlen, akinek körvonalazott személyisége van. Egészében a novellát könnyebb a párhuzamosan készült regény kiragadott részletének, mint önálló alkotásnak látni.

 

SZUNYOGH Gábor (Bezdom Iván), Éhséglázadás a zöldségbolygón, Új Galaxis 20. 87-104.

Jól sikerült, mulatságos történet: összeesküvés és forradalom receptje a jövőbe, egy mono- vagyis bikultúrás bolygóra helyezve. Az ironikus ábrázolás az alkotás minden szintjén érvényesül: a cselekményben (a forradalom hősiességét ironikus fénybe állítja, hogy a változatosabb étkezésért tör ki), az emberábrázolásban (az egyetlen részletesebben jellemzett szereplő, Tarian mérnök esendő emberi lény), a névadásban (a két csatlakozó mérnök Ecches és Korrogh, az elnök Jollaque Ott), legjobban pedig a növénynevekben, amelyek az író játékos kedvét is mutatják: hogy a cékpa és daralábé, ill. karáta és paraborka egyeduralma után a vágyott változás, a forradalom célja a darapa, a borkáta, a pakar és a lábépara elterjesztése.

 

SZŰCS László, Ab ovo, Galaktika 280 (2013. július). 20-24.

Szűcs László novellája ismét az emberi kultúra történetének titkait feszegeti. A gondolat, hogy a földi kultúra egy magasabb értelem figyelme/irányítása alatt fejlődik, nem új, de új és érdekes, ahogy a „katalizátor” élőlény különböző alakokban végigéli a földi törzsfejlődést és a kultúra alakulását (a technikai civilizációét talán túl gyors és nagy léptekkel). A megoldás végül valóban meglepő (egyben igazságot szolgáltat Stephen Hawkingnak), de valójában nem ad választ a fölvetett kérdésre, a földi kultúra nembeli értékére, értelmére, helyette néhány kiválasztott fölemelkedését nyújtja. A novella e formájában nem kíván emberábrázolást, hiszen ember-szereplői nincsenek, helyette a sólyom életének hosszmetszetét adja.

 

VARGA Anna, A Jövő meséje, Új Galaxis 20. 137-141.

A novella a gyermeknevelés jövőjéről ad riasztó jóslatot. A mesterséges kiválogatás, a kíméletlen verseny elveszi a család támogató hátterét, marad a kegyetlen realitás: aki nem teljesít az elvárt módon, azt kiküszöbölik, hogy esélyt adjanak a következő megszületendő gyermeknek. Az új világ képe épp azért hiteles, mert az írónő nem magyaráz, hanem ismertnek veszi az új világot. A novella értéke a rendkívül visszafogott ábrázolás, a lakonikus szöveg. Nem téved el az érzelmes-melodramatikus szemszög felé, a kockán forgó gyermeket nem, csak a szülőket látjuk, ahogy megkapják az iskola információját, ahogy vitatkoznak. A cselekményt kísérő – a novellához hasonlóan lezáratlan szerkezetű – mese artikulálja a függőben maradt kérdést: vajon fölismerik-e a szülők a gyermeküket?

 

VARGA Csaba Béla, A második űrhajósunk, Galaktika 283 (2013. október). 20-23.

A gondolat, hogy az emberi kultúra bölcsőjénél idegen civilizáció bábáskodott, már elég sok változatban megfogalmazódott a sci-fi írók tollán; ezúttal a patriarchátus intézményét, a nők jogainak némi növekedését és a balták teljes leszerelését adták az idegenek a két holdú Földnek. A novella azonban ezt a folyamatot csak mellesleg, apró megjegyzésekben tolmácsolja (ez a legjobban sikerült elem), fő témának magánéleti eseményeket választ: az idegenek embertelen kísérleteit és a kőkori hős által végrehajtott igazságszolgáltatást (némi Csillagkapus beütéssel), föláldozva a nagyszabásút az akcióért. A cím és a cselekmény egyaránt ezt a vonalat hangsúlyozza: a kőbaltás harcos hőstettét, aki meg tudja ölni a csúcstechnikával fölvértezett idegent (bár hogy akár ő, akár kísérletek alá vetett szerelme a kurta űrbeli utazástól űrhajóssá vált volna, erős költői túlzásnak tűnik). A novella egyetlen kidolgozott figurája H., akit sikerült vonzó kőkori hősként ábrázolni. (Vajon miért ő az egyetlen szereplő, akinek a nevét titokzatos homály fedi?) Az idegenek tevékenysége nem kap értelmet. A villanásokban fölbukkanó falu, közösség és táj mélyebb és tartalmasabb történet hordozására kívánkozik. Nehéz mire vélnünk az író egyes szám második személyű megszólalását az egyébként személytelen, harmadik személyű narrációban („ahogy mostanában emlegetitek”).

 

VARGA Csaba Béla, Bevetés előtt, Galaktika 277 (2013. április). 31-38.

Rendkívül érdekes, egyedi mű: olyan kidolgozott, mint egy regényrészlet. A benne ábrázolt világ komplex és koherens, nem igényli, hogy az író magyarázkodjék. Így is fölismerhető benne Babits rémálma, az egész Földre kiterjedő háború. A végletes világ végletes személyiségeket termel ki: elszánt, a halált nem megvető, de vállalni képes, rettenettel és reménnyel teli katonákat. (Jólesik, hogy a nemzetközivé vált katonaságban három magyar is akad.) A haditechnikát és a harci cselekményeket kiválóan egészíti ki a kikövetkeztethető ideológia: az iszlám és a tibeti vallások jelenléte és némi frigyládás misztika. A jellemzés szűkszavúsága ellenére a szereplők életteliek és rokonszenvesek. Plasztikussá teszi az ábrázolást az állatok (macska) szerepeltetése. A témához jól illik az én-forma ellenére távolságtartó, tényekre szorítkozó írói hang.

 

Z. KARVALICS László, Az emberiség megmentője, Galaktika 281 (2013. augusztus). 41-54.

Zavarba ejtő novella. Kézenfekvő értelmezése szerint azt példázza, hová vezetnek a felelőtlen kutatások: a vírusok teljes megsemmisítése (már ha kivihető volna így) kockázatos volna akkor is, ha nem támadna az emberiség ellen minden élőlény, mint a novellában, és akkor még nem is beszéltünk arról az esetről, amit a novella feltételez: hogy a vírusok egy intergalaktikus lény helyi „végtagjai”. A felelőtlen kísérletezés vígjátéki megoldása volna az, hogy a galaktikus veszélytől egy 11 éves fiú menti meg a Földet egy videojáték főszereplőjének tanácsával. A vígjátéki hang azonban csak a mű megoldásában pendül meg, a novella hangja egészében komoly (és tudóskodó), az író szimpátiája láthatóan a „vírusölő”’ tudósoké, eszerint helyeselnünk kellene a (valójában szörnyen felelőtlen) kísérletet, drukkolnunk a sikerének, a balsiker lehetőségét mint tragikus fenyegetést, a megmenekülést mint katarzist felfogni – ennek azonban ellentmond a vígjátéki, komikus lezárás. Így a hangváltást (és vele a novella lényegi valóját is) az írói figyelem kihagyásának vagy gyakorlatlanságnak kell tekintenünk. A novella mint olvasmányélmény sem nyújt sokat. Cselekménye szerény, a nagyszabású történésekről csak ilyen-olyan tolmácsolásból értesülünk, a beleszőtt tudományos(nak szánt) eszmefuttatás fölösleges és fárasztó, a szereplők jelzésszerűek, és nem képviselik a műben lezajlott összeütközés frontjait: Seby, a Földet (véletlenül) megmentő fiú két kurta jelenetben tűnik föl, az újságírónő alakja valójában fölösleges, csak arra kell, hogy a fiút a színhelyre juttassa, a tudósok pedig nem válnak hősökké. (És miért épp Seby? Túlságosan emlékeztet a neve Asimov Körbe-körbe c. novellájának robothősére.)

 

 

S. Sárdi Margit

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..