Nagyszerűen látszik, hogy az egyes zsűritagok mennyire máshogy látják a nevezett műveket. Vásárhelyi Lajos véleményei mindig nagy vitákat szoktak kavarni, de olvasottságához és írói-kritikusi tapasztalatához nem fér kétség.
Csak jegyzetszerűen
Novellák:
Beke Richárd: Eső (Új Galaxis 20.)
Zseniális és kegyetlen. A nyelvhasználata pedig briliáns. Jó volna belőle sok!
Bezdom Iván (Szunyogh Gábor): Éhséglázadás a zöldségbolygón (Új Galaxis 20.)
Nagyon kellemes olvasmány, akár SF-paródiának is elmegy. Közhelyek halmaza ugyan, de a történet és a mesélés módja megbocsáthatóvá tesz mindent. Jó volt olvasni. Nem akart mélységet mutatni, de nem is volt rá szüksége…
Ivanics Ferenc: Lunáris depresszió (Új Galaxis 20.)
Igen jó, és nem nagyon közhelyes történet. Jó technikával íródott. Esetleg az utolsó mondatot el lehetne hagyni, mert érzelgőssé teszi a befejezést, és ellene hat az írásnak.
Ivanics Ferenc: Programunk célja (Új Galaxis 20.)
Túl nagy a merítés, és ez meg szokta bosszulni magát. Nem lehet az évezredekkel büntetlenül dobálózni, főleg úgy, hogy a történet nem történik, csak elmesélik. Egy idő után elvész a tét, amiért mindez történik, és az olvasó kezd a szöveg fölött elsiklani. Mert már csak szövegként érzékeli. A végén a mese körbezár, de nem lesz világosabb.
Ami még igen nagy baj, hogy a két gép-entitásnak nincsenek kitalálva a kifejezések. Nagyon leragadtunk a 20. századi számítógépes szakzsargonnál, az pedig itt kevés. Esetleg még néha az is megesik, hogy az olvasó elmosolyodik, ami nem tesz jót a befogadásnak.
Lukács Norbert: Nincs többé rossz szokás (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)
Ennél egyszerűbben nem lehetett volna elmesélni, hogy a dolgok viszonylagosak. Soha nem lehetünk tökéletesek, mert ott vannak a többiek is. (Csak egy megjegyzés: a mosoly nem szatirikus, hanem szarkasztikus).
Maron A. Andrea: A száguldás szerelmese (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)
Jó és eléggé bonyolult a történet, de sokat ront rajta a lineáris elbeszélésmód. Egy kis mozgás az emlékezés idejébe sokat lendíthetett volna az olvashatóságon. Az sem lenne baj, ha a tudós az elején sokkal ellenszenvesebb lenne, hiszen akkor nagyobb lesz az érzelmi ív. A tábornokot pedig valamilyen – nem halálos, inkább gúnyos formában – meg kellene büntetni. Már csak az olvasó miatt is, neki is legyen egy kis kielégülése. Sokszor jobbat tenne a szöveg sodrásának a tömörebb fogalmazás, magyarázat helyett pár találó jelző. De az ötlet jó, és a megírás is. Ezek az itt felsorolt dolgok esetleg csak a befogadhatóságot növelték volna.
Orosz Adél: Három lépés a széléig (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)
Zavarosnak éreztem, nem tudom, ki mit és miért akart. Ha a történet a jövőben játszódik, a környezet mért nem olyan? És a probléma sem világos, mi a baj? Ki kit figyel és mért? Nagyon bonyolultra sikerült a dilemma, főleg az előadásmód miatt, meg sokszor és talán feleslegesen volt csavargatva a történet. Viszont egészen későn derül ki, hogy a főszereplő nő. Nem a leszbikusság vagy buziság zavart, hanem a nyakatekert előadásmód. Ha E/1-ben meséli, kinek mondja, ha a végén meghal? Hosszú ideig még az sem volt világos, hogy a főszereplő nő. Nő?
Pacsay Imre: Aratás (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)
A zen vers az elején jó, csak nem érzem a kapcsolatát az írással. Érdekes a történet, csak ez a nyomor kicsit idillikusan van megfogalmazva. Talán egy kicsit több kosz elkelt volna. És ezekre a történetrészekre a főhős az aratás közben is visszaemlékezhetett volna, a tördeltebb szerkezet feldobná a szöveget. Töredékesebb magyarázatok több helyet hagynának az olvasói fantáziának. Az inkább visszaveti a szöveget, hogy ez Magyarországon játszódik. Persze lehet, ezzel csak azt akarta a szerző szemléltetni, hogy végső esetben mi is beadtuk a derekunkat a GMO-nak.
A kufár maradhatott volna kereskedő, jobb a hangzása, főleg, mivel kiderül, mennyire emberséges. A titkárnő története nagyon erős, főleg az írás összképéhez képest. Inkább csak jelzésszerűen kellene megjelenni, mert a hangulatot életszerűbbé teszi, de egészében túl erős. A végén az a külön történet nagyon megtöri a novella ívét. Máshogyan kellett volna tudomásunkra hozni a befejezést. Így elválik a történettől, és külön életet kezd élni. Még azt is el tudtam volna képzelni, hogy a kereskedő az ő bomló szervezetével fertőzi meg ezeket a falánk növényeket, azok pedig elpusztítják – majd valamikor – a pénzéhes hatalmat. Így az apokalipszisért nagyon kicsi ez a bosszú. A kisember legalább a végén rúgjon egy nagyot a gonoszokba, ha már úgy is halni kell…
Pej Erika: A kölcsönvett Föld (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)
Több lehetőség volt benne, mint amit kibontott a szerző. Bár a kibontásnak nem a szokványos irányba kellett volna megtörténnie, mert azt már sokan és sokszor megírták.
Mindenki a helyén volt, csak valahogy túl hirtelen volt a váltás. Ez sem az Öregnél, sem a Pilótánál, de egyetlen embernél sem voltak világosak okok. Az idegenek meg csak szövegeltek, pedig cselekedniük és gondolkodniuk kellett volna. Az olvasó nem teszi meg helyettük. Könnyű kis történet, technikailag jól megírva, de sajnos könnyen feledhető.
Pongor Vince: Ezerszer lejátszott jelenet (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)
Kegyetlen és szomorú történet. Ha jobban belegondolok nem is SF, de fantasztikusként jobban elviselhető. Jó a nyelvezete és a képei is.
Puska Veronika: Műszakváltás (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)
Sci-finek és sci-fi paródiának is nagyon jó. Vannak benne egészen elgondolkodtató részek is. Élmény olvasni.
Varga Anna: A Jövő meséje (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)
Ilyenkor mindig abban reménykedem, a szerzőnek talán világos volt, mit akart. Mert nekem nem jött össze. Úgy éreztem, mintha valaki félig elmesélne egy történetet, majd beleunna, és abbahagyná.
Sejtéseim vannak, hogy a szerző mit akarhatott, de meg kellett volna írni. Ennyire nem szabad az olvasó fantáziájára hagyatkozni.
Galaktika
Antal József: Invázió (Galaktika 276.; Metropolis Media)
Először nem ugrott be, miért ez a címe, de a végére minden érthetővé vált. Szerencsére az író nem magyarázgatott, hanem a szereplő cselekedett. Realista leírásokkal tette még átélhetőbbé a történetet. Gonosz humora van, szerencsére az nem más ellen irányul. Érdekes lett volna, ha találkoznak, hiszen annak is megvolt a lehetősége. Vagy az már egy másik novella?
Bojtor Iván: Hallod, Borges? (Galaktika 276.; Metropolis Media)
Az író nagyon behatárolta a saját lehetőségét, a gondolati szférába pedig nem nagyon mozdult el. Pedig érdekes lett volna a kinti és benti világ. Ha már kaparásznak azon az ajtón, akkor valaki valamit akarhat? Az pedig a levegőben maradt, pedig biztosan érdekelte volna az olvasót.
Bojtor Iván: Ott fönn a hegyen (Galaktika 284.; Metropolis Media)
Furcsa történet, igen lassan derült ki, hogy SF-et olvasok. Bár a történet nem hosszú, de jó pár meglepetést tartogat. Szerencsére nincs túlmagyarázva. Még egy másik történetet is el tudnék képzelni ugyan ezzel az ötlettel.
Fedina Lídia: Game over (Galaktika 277.; Metropolis Media)
A rövid szövegben túl sok a filozofálgatás. A szereplőknek cselekedni kellett volna, nem szövegelni, és csoszorogni ide-oda, ez megölte az ötletet. Izgalmasabb, ha valamelyik szereplő nyomogatja azokat a gombokat, mi pedig látjuk, hogy ő milyen játékot választott. A cselekvés jobban viszi a szöveget, mint a magyarázgatás. Az ötlet többet érdemelt volna.
Hegedüs András: Tűzijáték (Amíg felkel majd a nap; KIMTE, Publio Kiadó)
Érdekes alternatív történelem és történet. Mozgalmas, olvasmányos. Van itt minden, ami a mai kort is nyomasztja. Még kicsit a nagy magyar lelkünket is simogatja. Logikusan eljátszik a lehetőségekkel. Közhelyesek ugyan a figurák kissé, de a történethez pont ezek illenek. Jó mestermunka, biztos kézzel íródott.
Lőrincz L. László: Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről (Galaktika 279XL.; Metropolis Media)
A szerző talán még magát sem vette komolyan. Amolyan „ezt is tudom, látjátok” írás. Sajnáltam a vele eltöltött időt. De azt is tudom, sok olvasó kedveli az ilyen írásokat. Persze én kocsmába sem járok. Biztosan velem van a baj
Lőrinczy Judit: Az arabica íze (Galaktika 284.; Metropolis Media)
Nagyon realista science-fiction. Magam sem tudom eldönteni, ez dicséret vagy elmarasztalás. Engem erősebben érintett, mint más olvasót, mert szegedi vagyok, és a megemlített helyszínek számomra ismerősek és hétköznapiak. Talán még a szereplők is. Erős a hangulata, és nem enged a szokásos romantikus megoldásoknak. Persze ez ebbe a realista közegbe nem is fért volna bele. Nem gonosz, de igen megalkuvó szereplők mozognak a történetben. Nem egy tál lencséért, egy csésze kávéért…(A beillesztett adatlapokkal nem tudtam mit kezdeni, inkább tölteléknek éreztem). Talán kicsit sodróbbra is meg lehetett volna írni ezt az „apokalipszist”.
Lőrinczy Judit: Ragadozók és emberek (Galaktika 278.; Metropolis Media) 89*
Kegyetlen, szürreális falanszter-történet. Bár nem tudjuk, mi miért történik. De erősen szuggerálja a képeket. Kicsit felgyorsítottnak éreztem a befejezést. Ha már „győztünk”, kicsit élvezzük ki. Talán több háttérvilágot is elbírna, és az olvasót is jobban megnyugtatta volna.
Nemere István: Halhatatlanok (Galaktika 269-270.; Metropolis Media) (előző évi jelölés)
Igen jól olvasható iparosmunka, sok lehetőséggel, amelyek kihasználatlanul maradtak. Egy régi regénynek (Simone de Beauvoir: Minden ember halandó) újramesélése, kissé rövidebben. A mesélés végig mese marad, még akkor is, ha a vége valami félelmetes felé indul el. De az egyik hős diadallal fejezi be a mesét. Kellemes írás, és könnyen feledhető.
Sümegi Attila: A kővé vált asszony balladája (Galaktika 283.; Metropolis Media)
Hát nem tudom, mi ez. Még SF is lehet, de nem nagyon. Melankolikus giccs.
Szélesi Sándor: Két üzenet, három töredék (Galaktika 285.; Metropolis Media)
Érdekes megközelítés. Bár „archaizáltabb” szöveg még jobb lett volna, de így is izgalmas. Röviden, csak a lényeg. Bár megtörténhet, hogy az olvasónak újra neki kell veselkedni, hogy rájöjjön, mit is olvasott.
Szilágyi Zoltán: A halhatatlan (Galaktika 280.; Metropolis Media)
Végig inkább fantasynek éreztem, de szórakoztató volt. Kicsit több környezet és hamis történelem ráfért volna. Kifényezni, megpatinázni a legendát, elvégre a halhatatlanságról van szó, ami időben végtelen…
Szűcs László: Ab ovo (Galaktika 280.; Metropolis Media)
Valami az SF és a filozófia közé ékelve. Szerencsére az SF felé hajlik, ezért nem unalmas, de az ilyen történetekkel vigyázni kell.
Toochee (Kovács T. Mihály): A megtaláló (Galaktika 285.; Metropolis Media)
Az író vagy lustaságból, esetleg egyéb meggondolásból regényötleteit novellákban írja meg. Bár nekem így is érdekes volt. A lehetőség megvan, de nem kell minden lehetőséggel élni.
Toochee (Kovács T. Mihály): Tökéletes tipp (Galaktika 275.; Metropolis Media)
Érdekes lehetőség, erre nem gondoltam. Szinte csak egy poén, szerencsére ezt az író is tudja, és nem ereszti hosszú lére.
Varga Csaba Béla: A második űrhajósunk (Galaktika 283.; Metropolis Media)
Kissé túlhajtott ős-szerelmi történet. Meg még minden egyéb is, amivel mondákat, mitológiákat lehet létrehozni. Persze a végén persze győz a homo sapiens okossága, bár már semmi értelme. Kevesebb több lett volna. Egy szál, de az rendesen ábrázolva…
Varga Csaba Béla: Bevetés előtt (Galaktika 277.; Metropolis Media)
Furcsa, mert minden SF-kelléke ellenére ez egy fantasy. Nagyon látványos és hatásos. De egy Armageddontól ez elvárható. Még pár bibliai idézet elfért volna, ha már emlegetjük Jánost. Hatásos ez a vihar előtti hangulat, mintha egy ősi-mitikus tornádó közeledne. Érdemes lett volna pár bibliai szörnyet még előszedni. Szerintem kis magyarázat az olvasó számára nem terhelte volna meg nagyon a szöveget.
- Karvalics László: Az emberiség megmentője (Galaktika 281.; Metropolis Media)
Ez az egyetlen – klasszikus értelemben – igazán tudományos-fantasztikus írás. Bár az elmesélés elég hagyományos, de igen logikus és következetes, bár szerepet játszik benne a véletlen is, mint a valóságban általában. Párbeszédesebb formában könnyebb lett volna olvasni, így elég száraznak hatott. Még egy kis fricskára, humorra is futotta a végén.
******************************************************************************************
Regények:
Bartók Imre: A patkány éve (Libri Kiadó)
Erről már írtam egy hosszabb kritikát. Most is az a véleményem, bölcsész, ha lehet, ne írjon regényt. Novellát még esetleg. Ha becsületesen megnézzük a regényt – és túltesszük magunkat a tiszteletet parancsoló könyvformán –, bizony ez a könyv egy nagy blöff. Csodálkozom is, hogy a kiadó ezt nem akarta észrevenni. De valamikor a Kossuth kiadó is belefutott egy ilyen blöffáradatba.
Nem állítom, hogy a szerző rosszindulatú, inkább nem tud különbséget tenni játék és komoly dolgok között. „Hogy én milyen jópofa tudok lenni, és még bölcsész poénokat is elsütök közben.” És sajnos már megjelent a folytatás, A nyúl éve, mert trilógia van ígérve! Nem tudom, aki ezt elolvasta, azokat akarja-e.
Figyeljünk, nem szabad bedőlni a formának és a blöffnek. Mert ha ezt lehet, majd a többiek is azt mondják, „hát ezt én is tudom, és meg is csinálom” aztán tele leszünk ilyenekkel, mint kutya bolhával, és csak magunkra vethetünk. A zsűri is, meg az olvasók is.
Zsoldos Péter fanyarul mosolyogna, ha ezt el kellene neki olvasni.
Daniel V. Decay (Péter Dániel): Lélekvesztő (Underground kiadó)
Ha valaki képes arra, hogy 30 oldalon keresztül ne mondjon semmit, és ne történjen semmi, az mindenre képes. Olyan lassan csordogál a történet, hogy abba bele lehet dögleni. És ez a szigetvilág nagyon nincsen végiggondolva. Főleg úgy, hogy az összeillesztéseknél a fű között itt-ott felcsap a tenger sós vize. És hol vannak a gyárak és a nyersanyag-lelőhelyek? Mert ezek nélkül az élet még egy ilyen kitalált világban is lehetetlen. Pedig a szereplőink úgy el vannak látva mindennel, mintha egy gazdag ország polgárai volnának.
Nagyon sok a céltalan ide-oda mászkálás. Mikor már a szerző is érzi, hogy az olvasó elkezd ásítozni, bedob egy aktuális rejtélyt, hogy felébredjünk, ő meg tovább tudjon lendülni.
Az pedig, ami a végére poénként kapunk, nagyon kevés. Bár nem az ötlettel van baj, mert ugyan ebből Zsoldos Péter megírta a Feladatot.
Kovács Ákos: Az áradás krónikája (Scolar kiadó)
Az utóbbi időben az írók becsületesen megtanultak gépelni, és ez a könyvek vastagságán meg is látszik. A szerkesztők pedig elgyávultak, pedig igen becsületesen meg kellene ezeket a szövegeket húzni.
Túlírt, bő lére eresztett ezoterikus valami, hatalmi harcokkal megspékelve. Gondoltam, később jobb lesz, újabb lendületet véve megint próbálkoztam. Valahogy beleragadtam a történetbe, és az irdatlanul lelassult, és olyan szereplőkkel találkoztam, olyan dolgokat tudtam meg róluk, ami engem hidegen hagyott. Engem ilyenkor nem a történet érdekel – az már nekem öreg fejemmel nem sok újat hoz –, hanem az, vajon a szerző meg tudta-e valósítani, amit kitűzött maga elé, és hatásos-e a választott forma. Sajnos a csodát nem tapasztaltam.
Ja, és miért science-fiction? Mert olyanok a kellékek? Megfertőzte a szerzőket a különböző amerikai sorozatok szelleme. El kellene olvasni Szerb Antal Pendragon legendáját, csak miheztartás végett. Pedig azt mondja az irodalmi pletyka, hogy azt az író egy hónap alatt hozta össze. (És nem eresztette hosszú lére, pedig mennyi minden van benne, és milyen izgalmas).
Miklya Anna: Dühös nemzedék (Libri kiadó)
Hát ez még a fentebb már említett A patkány événél is vadabb. Miért akar valaki egy tinédzser fiút leírni, mikor a maga lányos valóságával sincsen tisztában? Aztán olyan szavakat ad a fiúhős szájába, hogy már arra gondolok, mindjárt elvonulnak egy forró légyottra a Süti nevű jellemezetlen és céltalan másik fiúszereplővel. Minek teszi meg a fiút főszereplőnek, ha az kicsúszik a kezéből a regény első harmada után, és a másodszereplő lány lép előtérbe, és a regény már csak róla szól?
A Föld ábrázolása is elég közhelyes, de a Mars meg csakugyan poros. Még akkor is, ha minden helyiségben virágok vannak. Persze csak úgy említés szintjén, mert a szerző biztosan hallotta valakitől, hogy a növények oxigént termelnek, az meg fontos a Marson a levegő miatt. Ez az egész olyan lányos csevegés. A nagy titok pedig nekem már az elején elkezdett derengeni. Nem értettem a nagy felhajtást. Meg azt sem, mikor a szerző valami nagyon tragikust akart ábrázolni, miért nem sikerült neki? Pedig csak szét kellett volna nézni a mostani világunkban, és megírni egy indiai üzem munkását vagy egy namíbiai ember egy napját. A tragédiából csak a poros szürkeség jön át, némi sugárzással.
Science-fictionnek egyáltalán nem nevezhető, mert minden csak kellék/díszletként működött, és úgy sem jól.
Pár kérdésem azért még maradt. Hogyan sikerült a borító ilyen porosra? Miért kék, mikor a regényben sokszor és sokat említenek egy színt, a terrakottát, ami a vörösnek egy változata? Miért dühös ez a nemzedék? Ennyire minden fiatal dühös tud lenni, még akkor is, ha nincsen neki oka. Ez csak hormonális, és a szerző sem okolja meg. És kik azok az ábrázolatlan, meg nem jelenített szürke hadsereg? És miért Jonas, aki a könyv első harmadában beszürkül a lányszereplő mögé? A rettenetesen buta és tájékozatlanul elővezetett űrháborúról már nem is beszélve. Az pont olyan szerencsétlen, mint a professzor ábrázolása.
Lehet, hogy a szerző tudja magáról, egyszer majd megalkotja élete főművét, de ez nem az. Ha lehet, akkor azt ne a science-fiction terén tegye. Mert hiába írt egy regényt – és ígéri a folytatást–, ez a terület számára Terra Incognita!
Zsiga Henrik: Végül magad maradsz (Kalliopé Kiadó)
A történettel és a dramaturgiával nincsen sok baj. Nagyjából minden akkor működik, amikor kell. Néha bedob egy új titkot, és a hős megy végig a világon. Amikor a szerző már érzi, hogy az olvasója kezd elaludni, megint jön a következő titok. És persze a végén meg kell az emberiséget menteni, vagy legalábbis új pályára téríteni a bolygót és a civilizációt. Közben vannak ismeretterjesztő részek, kis csatározások, nagy menekülések. Meg minden, ami kitölti ezt a rengeteg oldalt.
Igazán nagy baj a választott/felhasznált nyelvvel van. Ha nagyon brutális akarok lenni, azt mondom, ez irodalmi gügyögés. Valami rózsaszín giccsbe hajló „nagyon irodalminak” érzett „stíl”. Egymáshoz nem illő, egymást erősen ütő elemeket passzíroz be egyetlen mondatba. „Hogy tud dobogni az a kicsi szív. Fortyog, dörömböl, le akarja tépni láncait. Kivetné, kitépné magát a testből, örök börtönéből. Zakatol és az egész test beleremeg.” Ez az indító bekezdés. És ez nem harmatos leányregény, hanem science-fictionnel erősített kalandokban bővelkedő írás. És sajnos később sem lesz jobb. „Amúgy is apró kvantumokban beszélt anyámról, többnyire erőteljes faggatózásomra.” Az utazás egy érzékletes képe: „Bőröndöm csaholt mögöttem, mint egy kiskutya. Húztam magam után, és a központi váróterembe léptem. Mérsékelt forgalom fogadott, nem taposták laposra a lábam. A kilencórás kakukkmadár még szendergett, volt még hátra tíz perc a következő színpadra lépésig.” Majd egy további: „Átsertepertéltünk a várócsarnokon, miközben ismertette terveit.” Minden ilyen gyöngyszemet nem gyűjtök ide, mert a végén még átírom ide a regényt!
Arról már nem is beszélek, hogy rengeteg a stílustörő szóhalmaz, és a páros testrészeket a szerző többes számban emlegeti. Persze ezeket egy jó szerkesztő meglátja, kihúzza. De ez itt valamiért nem működött. Olyan az egész, mint egy ellenőrizetlen magánkiadás. Pedig a kiadó Kalliopé! A szép szavú, a görög mitológiában Zeusz és Mnémoszüné lánya, az epikus költészet múzsája. Kalliopé volt a múzsák karának legidősebb és legelőkelőbb tagja. Most vagy aludt, vagy mással volt elfoglalva.
Ha szerzőnek mindezeket a hibákat – amik nem eget rengetőek, de zavarják az olvasást – sikerül kiküszöbölni, még sok jó kalandos történetet olvashatunk majd tőle.
Kisregények:
Antal József: Kód (SFportal E-book) (előző évi jelölés)
Antal József: Vektor (SFportal E-book) (előző évi jelölés)
Mindkettő tetszett, ezt bővebb kritikában ki is fejtettem. Szerintem az író nagyon utálja a világot és az emberiséget, de azért megbocsát nekik. Ezek az iDeal továbbfejlesztései, bár nem az antihőst ábrázolják. Valamennyire, főleg világlátásban megközelítik a névadó, Zsoldos Péter regényeit. Talán az emberábrázoláson kellene mélyíteni, és kissé jobban elgondolkodni a történet felett.
Bálint Endre: A mérőhajó útja (Digitalbooks Kiadó)
Bálint Endre: Az idő árnyéka (Digitalbooks kiadó)
Kellemes szabvány science-fictonök, de nagyon olvasmányosak, kissé hagyományosak, és az emberábrázolásuk mélyebb is lehetne. De az olvasó nem tudja letenni őket, mert fordulatosak, mint egy filmforgatókönyv.
Az időutazást más szempontból ábrázolja, mint ahogyan az általában szokás. Furcsa, lebilincselő kalandokban van az olvasónak része.
Kasztovszky Béla: Glória (Galaktika 265-266.; Metropolis Media) (előző évi jelölés)
Nemere István: Halhatatlanok (Galaktika 269-270.; Metropolis Media) (előző évi jelölés)
Mindkettőről van hosszabb kritikám a neten. Jó szakmunkák, de nem többek. Sajnos az emberről nem mondanak semmit. Csak úgy látszik, mintha azt akarnák.
Most ennyi, lehet dicsérni vagy megmorogni. Ha valami jó benne, az fel lehet használni, ha rossz, nem kell figyelembe venni, hogy mit és miért dohog az öreg.