Egyéb kategória bejegyzései

Az Avana Egyesület közleménye – Epizód 2.

A Hungarocon idén lesz 38 éves.
A rendezvényt egy azóta megszűnt egyesület alapítói 20 éve, 1998-ban adták az Avana kezelésébe, hogy vigyük tovább az eseményt. És az Avana Egyesület 20 éve minden egyes évben megrendezte az összejövetelt. Annyira egybeforrt a HungaroCon neve az Avana Egyesületével, hogy még a Wikipédia is így említi a HungaroCon címszó alatt.
Tehát egyértelmű, hogy egy sci-fi tematikájú összejövetel HungaroCon néven – már csak a 20 év jogán is – csak az Avana Egyesülethez kötődhet.
De ha valakinek nem számítana a 20 év rendezés, az, hogy az idén 38 éves HungaroCon rendezési jogát maga az alapító adta az Avana kezébe, még akkor is valamennyit nyomnia kellene a latban, hogy az Avana Egyesület 2010.07.19-én 200807-es lajstromszámmal bejegyeztette a védjegyet.

Kezdetben Budapesten és a vidéki nagyvárosokban felváltva rendeztük meg az eseményt, aztán 2013-ban hosszabb időre Budapestre költöztünk vele.

2016-ban és 2017-ben az Avana Egyesület megbízta Ádám Dénest és Varga Zoltánt, az egyesületünk két tagját, hogy rendezzék meg az eseményt. Közgyűlési jegyzőkönyvünk szerint korántsem a TimePass Meetup csoportot, hanem csak az egyesületünk két tagját.

Az Avana Egyesületnek ezekből a rendezvényekből egy fillér haszna nem származott.

2018. április 26-án (a dátumnak jelentősége lesz) az Avana Egyesület szerződést kötött Ádám Dénessel a 2018-as HungaroCon megrendezésére. Ádám Dénes ehhez átvette az Avana Egyesület bankkártyáját, amelyen az Avana Egyesület számláján 300 ezer forintot biztosítottunk neki a szervezés megkezdéséhez.

Szerződésünk szerint Ádám Dénesnek minden hónapban be kellett számolnia a HungaroCon szervezésének aktuális állásáról. Június végi beszámolója kimerült a következő egysoros üzenetben: „A hellyel tovabbra is gondban vagyok, várom a művházak válaszát.”
Mindezek ellenére a 300 ezer forintot Ádám Dénes május 2-ig, a szerződéskötésünk utáni néhány napban leemelte a számlánkról.

2018. július 4-én meglepődve vettük észre, hogy kikerült egy esemény a Facebookra „Hungaro Comic Con” néven, a HungaroCon névbe betoldva a „Comic” szót, akkor még a Hungaro-Con Group szervezésében. Utánanéztünk, a Hungaro-con Group-nak. és kiderült, hogy az egy egyesület, amelynek tagjait nem ismerjük, de elnöke Ádám Dénes, és az alapító okiratának kelte 2018.04.16, vagyis az egyesület alapítása ezzel a névvel a HungaroCon megrendezésére szóló szerződésünk megkötése előtt 10 nappal történt.
De nem az a legkorábbi fellelhető dátum az ügyben, hanem 2018.03.21, a szerződésünk előtt több mint egy hónappal, egy természetes személy beregisztrálta a hungarocomiccon.hu domaint. Tehát “valaki” a szerződéskötésünknél már egy hónappal korábban tervezte az ezen a néven való esemény megtartását.
A Hungaro Comic Con esemény kinézete felhasználta a tavalyi Con látványelemeit, borítóképét és kezdeti szövegében azt az érzetet keltette, hogy a rendezvény a HungaroCon programsorozat része: „Magyarország legnagyobb és legnívósabb Sci-fi találkozója újra megrendezésre kerül szeptember 15-16-án…” Ráadásul az esemény a tavalyi és a tavalyelőtti HungaroCon helyszínén, annak időpontjában került volna megrendezésre. Tehát minden jel, körülmény arra utalt, hogy ez az Avana Egyesület 20 éve folyamatosan megrendezett eseménye, az „eredeti” HungaroCon.

Kérdőre vontuk Ádám Dénest, hogy miért változtatta meg a rendezvény nevét, erre nem adtunk neki felhatalmazást, mire ő közölte, hogy ez nem a mi rendezvényünk, mert azt egy későbbi alkalommal, az ő eseménye után tervezi megrendezni. Közben az Ádám Dénesék eseményére meghívásra került a HungaroCon hagyományos látogatóközönsége, akik a látványelemektől megtévesztve feliratkoztak a rendezvényre. Belátható, hogy aki erre az eseményre elmegy és belépődíjat fizet, az nem fog nem sokkal utána egy ugyanolyan tematikájú rendezvényre elmenni.

A Hungaro Comic Con (az Ádám Dénes-féle rendezvény) szerepel a TEMI Fővárosi Művelődési Ház májusi-júniusi programfüzetében, ezzel a rendezvénynévvel, tehát a helyszínt legkésőbb áprilisban le kellett foglalnia, ugyanakkor a mi általunk megbízott rendezésre még június végén is csak arról számolt be, hogy gondban van a helyszínnel, a művelődési házak válaszára vár.

Továbbá a TimePass Meetup saját használatba vette a korábbi HungaroCon eventek Facebook oldalait, arról eltüntette az eseményt jegyző Avana Egyesület nevét a rendezők közül, és csak a saját társaságuk nevét szerepeltették ott, valamint oda is kikerültek az ő eseményük reklámjai, azt a látszatot keltve, mintha az esemény nem egy teljesen másik rendezvény lenne, hanem beleillene a HungaroCon 37 éves rendezvénysorozatába.

Hogy mennyire megtévesztő volt ez a fajta rendezvényszervezés, álljon itt néhány hozzászólás: „Engem megtévesztett. A napokban néztem, hogy jön a HungaroCon. Erre most látom, hogy ez nem az a con.” ; „Én is azt hittem elsőre, hogy a szokásos HungaroCon változtatott nevet.” ; „Szintén zenész, nagyon csúnyán benyaltam én is.”

A mi rendezvényünkkel kapcsolatban júliusig semmiféle előrehaladás nem történt, mivel a szerződésünkben kikötött beszámolóban Ádám Dénes csak annyiról tudott beszámolni, hogy még mindig a művelődési házak válaszára vár, holott a számlánkról már két hónappal azelőtt felvételre került általa 300 ezer forint.

Ha mindezekről a körülményekről tudomásunk lett volna, amiről szerződéskötés előtt Ádám Dénesnek kötelessége lett volna tájékoztatnia a szerződésben érdekelt másik felet, természetesen nem kötünk szerződést vele.

Minket a szerződés sokáig kötött, ezért nem beszélhettünk az ügyről, viszont a bizonyítékok összegyűjtése után, amiből számunkra kiderült (lásd az előkészületről a szerződéskötés előtti dátumok), hogy a szerződést megtévesztéssel kötötték, ami bűncselekmény, így július 9-én elálltunk a szerződéstől, és felszólítottuk Ádám Dénest, valamint a Hungaro Con Group Egyesület csapatát, aminek Ádám Dénes az elnöke, hogy 8 napon belül állítsák vissza a szerződés előtti állapotot, változtassanak nevet, és a korábban a mi rendezvényünkre megtévesztően hasonlító rendezvényt ne rendezzék meg semmilyen formában.
A kialakult helyzet miatt most már az sem megoldás, ha más néven tartják meg a rendezvényt, mivel Ádám Dénes a szerződéssel blokkolta, hogy mi lépni tudjunk a HungaroCon szervezése ügyében, így ő előbb tud megrendezni egy ugyanolyan tematikájú rendezvényt, mint maga a HungaroCon, ezzel kárt okoz az egyesületünknek.

Az Avana Egyesület anyagilag – a 300 ezer forint felvétele után, és az előrelátható per miatt – most nincs könnyű helyzetben, de a HungaroCont ebben az évben is meg fogjuk rendezni, mint ahogy 20 éve is folyamatosan megrendezzük. Köszönjük az ehhez eddig hozzánk beérkezett adományokat, kölcsönöket.
Gyertek el ti is az idei HungaroConra!

Az Avana Egyesület közleménye a „Hungaro Comic Con” rendezvényről

Az Avana Egyesület ezúton értesíti a sci-fi rajongókat, hogy a 2018. szeptember 15-16-ra „Hungaro Comic Con” néven meghirdetett, az ismertetőben a „Hungaro-Con Group” csapata által szervezett eseményt a szervezők az Egyesület beleegyezése és előzetes értesítése nélkül szervezik. A fenti esemény tehát nem az Avana Egyesület eseménye, és nem azonos a HungaroConnal.
Mivel a HungaroCon az Avana Egyesület bejegyzett védjegye, a fenti esemény szervezői a szöveges és grafikai elemek alkalmazásával, valamint a tavalyi rendezvényre hivatkozással engedély nélkül keltik azt a látszatot, hogy az esemény a több évtizedes múltra visszatekintő HungaroCon programsorozat része lenne. Ezzel megtévesztik a jelentkezőket és gazdasági kárt okoznak az Avana Egyesületnek.
A San Diego Comic Con, a Comic Con márkanév világszintű jogtulajdonosa kérdésre megerősítette, hogy jelenleg nem állnak kapcsolatban magyar szervezettel, tehát a szervezők a Comic Con márkanevet is a jogtulajdonos engedélye nélkül használják.
Az Avana Egyesület természetesen minden szükséges lépést megtesz a helyzet rendezésére. Első lépésként már felszólítottuk az érintetteket márkanevünk használatának azonnali megszüntetésére.

Avana Egyesület, 2018.07.04

A város és a csillagok konferencia – Román-magyar sci-fi találkozó

-Élménybeszámoló-

2018. május 5-én nemzetközi találkozóra került sor Nagyváradon a magyar Avana Egyesület (a város) és a román Antares Klub (a csillagok), valamint számos szakmai szereplő között a nagyváradi várban, a Deus Vult egyesület által biztosított gyönyörű helyszínen. A kerekasztal-beszélgetés célja nem volt más, mint közelebb hozni egymáshoz a két ország szerzőit, kiadóit, fordítóit, és rajongóit. Az egész napos találkozó nagyszerű hangulatban zajlott, és a résztvevők a másik ország képviselőinek beszámolóin keresztül a saját országuk sci-fi életét is jobban el tudták helyezni a térképen. Mi persze hosszabbra terveztük a látogatást: úgy gondoltuk, a román sci-fi élet mellett érdemes megismernünk Nagyváradot, a szecessziós várost is. De erről később.

A találkozó “nulladik napján” Szélesi Sándor író tartott író-olvasó találkozót. A Pokolhurok, a Kincsem és a Sztálin, aki egyszer megmentette a világot című könyveit mutatta be a nagyváradi közönségnek.

Író-olvasó találkozó Anthony Sheenarddal

Másnap, szombaton került sor a konferenciára. A program a résztvevők bemutatkozásával kezdődött. A magyar küldöttséget Wagner György Sebestyén, az esemény ötletgazdája, az Avana Egyesület csapata, Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője, valamint Szélesi Sándor és Márki István írók képviselték. Román részről jelen volt az Antares Sci-Fi és Fantasy Klub küldöttsége, köztük Nic Dobre elnök, kiadó, Anamaria Borlan alapító, Alexandra Gold grafikus, valamint Horia Nicola Ursu író, műfordító.

A kerekasztal

Balról jobbra ülők: Lipták István (tolmács), Orosz Adél, (Avana), Németh Attila (Galaktika), Szélesi Sándor, Márki István

Nic Dobre író, Alexandra Gold grafikus, Lipták István tolmács

Anamaria Borlan (író, Antares)

A délelőtti kötetlen beszélgetés után ebédidőben ellátogattunk az éppen zajló Festum Varadinum nagyváradi magyar kulturális fesztiválra, ahol ízelítőt kaphattunk a román Lacikonyha ételeiből (nem árulunk el nagy titkot, hogy húson kívül nem nagyon lehetett mást kapni, bár Csuszner Ferenc vegetáriánus barátunk valahonnan tudott szerezni egy kis adag karfiolt).

Városnézés

Délután komolyra fordítottuk a szót: megtárgyaltuk a két ország sci-fi életének és könyvkiadásának jelenlegi helyzetét. Megtudtuk, hogy mi itt Magyarországon nem is állunk olyan rosszul: a könyvpiacunk értéke mintegy háromszorosa a románénak, és az itthon szokásos 45-55%-os könyvterjesztői jutalék sem hangzott már olyan szörnyen a román 55-60% fényében (de persze távol álljon tőlünk, hogy ötleteket adjunk a magyar terjesztőknek). Példányszámok tekintetében ugyanott járunk: a román sci-fi könyvek átlagos megjelenési példányszáma 1500, a magyaroké ugyanennyi. Mindezt úgy, hogy Románia lakossága papíron kétszer akkora, mint Magyarországé.

Horia Nicola Ursu (kiadóvezető)

A találkozó az együttműködési lehetőségek keresésével folytatódott: mindkét fél nagyon nyitott volt egymás munkáinak megismerésére, és a Galaktika magazin részéről konkrét együttműködés ötlete is felvetődött mind írók, mind képregényrajzolók bevonásával. Kölcsönösen meghívtuk egymást országaink sci-fi találkozóira, magyar oldalról természetesen a HungaroConra. A beszélgetés késő délutánig folytatódott, végül egy csoportképpel zártuk az eseményt.

Ezután egy közös vacsorával ünnepeltük meg a találkozást, melynek során magyarul vagy angolul tudó pincérek híján nagyon gyorsan megtanultunk románul ételt és italt rendelni. Az ételek egyébként nagyszerűek voltak, ahogy a két és fél literes, asztali sörcsap is nagy sikert aratott.

A vacsora

A sörcsap

És ahogy a cikk elején ígértük, néhány szó Nagyváradról: a városba érdemes ellátogatni, hiszen szecessziós épületei és passzázsai szemet gyönyörködtetőek. A képbe csak a szocializmusban felhúzott, brutalizmusba hajló épületek zavarnak be, amelyek sehogy se illenek a szecesszió finom, díszített vonalaihoz. Az épületek felújítása ütemesen zajlik, van még hová fejlődni, de jól haladnak. Egyedül a villamosok voltak kissé ódivatúak: csörgő-csattogó szerkezetek, amelyek nem sokat adtak hozzá a városképhez. Mindezekkel együtt Nagyvárad megér egy hosszú hétvégés látogatást, hiszen számos csodálatos látnivaló és kellemes, pénztárcabarát étterem várja a turistákat.

Nagyvárad

Írók egymás közt

Passzázs

Különös helyi népszokás: katonai kiképzés középiskolásoknak 

Volga

Értelmezhetetlen helyi plakátok

Színház

Nyugodtan kijelenthető, hogy a találkozó teljes sikerrel végződött: nagyszerűen éreztük magunkat a városban, és számos új barátra tettünk szert. Olyannyira, hogy úgy tervezzük, jövőre folytatjuk a programot, és hagyományt teremtünk az eseményből.

Avana

Újévi Sci-Fi találkozó John de Lancie-vel!

Sziasztok sci-fi rajongók,

Az új év is fantasztikusan kezdődik, hiszen itt lesz velünk a (többek között) Star Trek sorozatok egyik legérdekesebb szereplője:

John de Lancie, alias Q.

 

22-001-e1418923711305

A színész örömmel vállalta az SFportal, az Avana, a Margyar Star Trek Klub és a Csillagkapu Coslay Klub felkérését, hogy találkozzon a Star Trek sorozatok és filmek magyar rajongóival. Az eseményre 2015. január 11-én vasárnap kerül sor, a Ferencvárosi Művelődési Központban.

q-star-trek-next-generation

Azonban ez nem egyszerű előadás lesz, hanem egy egész mini-Con, hiszen az esemény 10:00-tól egészen 17.00-ig tart, és számos egyéb programból lehet választani:

  • Levetítjük a Star Trek Continues című, nagyon színvonalas rajongói filmsorozat legfrissebb epizódját.
  • Kasza Magdolna előadást tart a 2014-es londoni Star Trek Destination 3 találkozóról.
  • Nocadlee hozza a szokásos elszállt merchandising-cuccait, ezúttal Star trek-témában a Sci-Fi Design Center újabb epizódjában.
  • Varga Zoltán a Csillagkapu SG1-ről tart előadást, ahol szintén feltűnik de Lancie.
  • Ezután egy kerekasztal-beszélgetés következik sci-fi szakértők részvételével a Star Trek-univerzumról avagy: a sorozatok vagy az új mozifilmek a nyerők?
  • Vancsó Évi a mindenható lények sci-fis ábrázolásáról tart előadást.
  • Röviden bemutatjuk Q-t és John De Lancie-t.
  • Majd jön maga a Díszvendég!!!
  • A programot fotózkodás és dedikálás zárja.

Részletes program és jegyrendelés: http://q.sfportal.hu/

Csatlakozz a Facebook eseményhez!: https://www.facebook.com/events/1579251478975975/?fref=ts

Gyertek el, jó lesz!!!

A_logo_t

 

 

 

 

 

 

A Zsoldos Péter-díjra jelölt művek értékelése Domokos Áron tollából

IMG_9503

Novellák

 

ANTAL József, Invázió, Galaktika 276. (2013. március). 39-48.

„Hogy is kezdjem?” – kezdi el a novellát bizonytalan elbeszélője, egy középiskolai fizikatanár, s a vele megesett dolgokat mégis megpróbálja – a zavartságát legyőzendő – összetenni, kronológiai sorrendbe rakva a történéseket. Közben néha (láthatóan) áthúz mondatokat, bizonygatja és biztatgatja önmagát, hogy nem őrült meg, ki-kiszól a szövegből („sosem értettem az ilyen első személyű, múlt idejű monológokat az irodalomban”), s lassan összeáll egy elképesztő invázió-történet, melyben üdítő módon nem szerepelnek idegen lények. A narrátor-hős miközben lassan megpróbál rájönni, miként esett ki az életéből pár óra, s hogy mit keres a saját pincéjében, mint egy detektív, sok teóriát felállít: köztük azt is, hogy meghibbant, ám ez ellen is talál érvet, s mi másra juthatna, minthogy zseni. A tudós körökben elutasított Elmélete ugyanis – úgy tűnik – működik, s képes az időben utazgatva saját maga tökéletesített, változataival, alteregóival benépesíteni a világot. Az izgalmas elbeszélés mindvégig magabiztosan szédeleg az őrület/nem-őrület határán, s a befogadóban sem engedi meg az egyértelmű döntés kialakulását.

 

BEKE Richárd, Eső, Új Galaxis 20. 145-157.

Különös hangulatú elbeszélés: saját nyelvvel, szókinccsel, logikával. Nem adja rögtön oda magát az olvasónak, a megértéséért meg kell küzdeni: „Eső nem tudta elmondani, milyen puszi volt, amikor detektálta az első koptereket: két Kattot és egy Csörrt. A Csörr fekete és kéttenyér, a Katt viszont kéksárga, de tenyérnek még csak egy.”) A béke és a háború észlelésének, értelmezésének kérdését járja körül Beke Richárd, s a béke tapasztalatának teljes hiányában (korának, kultúrájának szókincsével, és hiányos-hibás emlékezetével) élő hős szemszögéből mutatja meg a hétköznapi (háborús) eseményeket, eseménytelenségeket. A lassan csordogáló emlékfelidézések után a csattanó (a háborúnak évek óta vége, főszereplőnk Robinsonként mit sem tudott róla) egyszerre csavar a történeten és simítja el a felkeltett szorongást.

 

BOJTOR Iván, Hallod, Borges?, Galaktika 276. 58-63.

Igazi Borges előtti tisztelgés, megidézve nemcsak a Mester alakját, hanem a narráción, az elbeszélés technikáján (E/1-es elbeszélő) és tematikáján keresztül Borges észjárását (a folyamatos „kireflektálást”), monomániáit (az identitás bizonytalanságát; az írás ás az élet egybemosódását), motívumkincseinek egy részét (idegen szövegek, könyvtár) és szűnni nem akaró borzongását-szorongását is. Egy bunkerban tengődő, valószínűleg az utolsó napjait élő, Borges életrajzát olvasó, a borgesi metafizikától becsavarodni készülő, magát és Borgest (ill. Borgest minden íróval) összekevergető, íráskrízisben szenvedő borgesi elbeszélő, borgesi technikával (az álmok, tudatelmozdulások és olvasmányok leírásával) próbálja magát Borges alakjába beleképzelni, hogy inspirálódjon általa, s valami fontos, maradandó szöveget költsön meg a vég óráiról. A keletkezett mű (Borges Bábeli könyvtárának egy darabja) inkább csak az elszánt, az alkotás kínjait érdeklő olvasókat szólíthatja meg.

 

BOJTOR Iván, Ott fönt a hegyen, Galaktika 284 (2013. november). 100-102.

Újabb borgesiánus (megint szemtanú számol be az eseményekről), sejtelmes, borzongató elbeszélés. Az eredeti ötletre épített novella ezúttal egy rejtélyes és felelőtlen expedíció történetét adja elő (E/1-ben ill. vendégszövegek beidézésével). Ebből megtudjuk, hogy egy fizikus, Ralph Thomson időtorzító masinája elveszett az egyik expedíció során, s rengeteg „hamis” észlelést okozott visszamenőleg az időben, amiket aztán történelmi dokumentumok is rögzítettek. Noé bárkájának araráti maradványairól szóló szövegek például ehhez a balesethez kapcsolhatók. A novella hiányos szerkezetével a sejtetésre épít, s bár az utolsó mondata megpróbálja egyberántva értelmezni az eseményeket, nem jár teljes sikerrel.

 

FEDINA Lídia, Game over, Galaktika 277. 52-56.

Egyszerű ötletre épülő rövid történet a mába emelve, mely a klasszikus lenni-vagy nem lenni dilemmát írja újra valamiféle technicizált inkarnációs segédlettel: ha a szoftverfejlesztés (a számítógépes játékok analógiájára) odáig jutna, hogy egy gombnyomással új életet adhatna „játékosának”, a régit törölve, ki kezdene új játékot? (Game over. Start a new game?) Az elbeszélő főhős is választás elé kerül, s szembesül a sajnos közhelyszerűen újramondott létkérdésekkel.

 

HEGEDŰS András, Tűzijáték = Amíg felkel majd a nap, KIMTE, Publio Kiadó

100 évvel 2014 után Magyarország geopolitikai, hatalmi helyzete megváltozott: a Szlovák Nagyhercegség, az Erdélyi Fejedelemség és más nemzetállamok szövetségeseként az új monarchia gazdaságilag vezető állama lett egy Habsburg leszármazottal, a városszépítő József nádorral az élén. Igaz, az új-Kínai Császárság közeli, manipulatív támogatásával és háttérirányításával. A technológia ha szédítően nem is fejlődött, de a Marsra már ki lehet vándorolni, és a toronyépítésben valamint a tűzijáték szervezésben is dicséretesen előrehaladtunk. Ebben a miliőben készül merénylettel a nádor ellen a Nagy Szlovákia visszaállítását követelő Trianon Örökösei nevű szervezet. A kiváló, lendületes, mesterkéletlen szöveg szarkasztikus, alternatív történelme néhány oldalon is hiteles – ráadásul kalandos – vízióvá válik, s akár egy nagyobb lélegzetvételű mű modellje is lehetne a későbbiekben.

 

IVANICS Ferenc, Lunáris depresszió, Új Galaxis 20. 110-126.

A „hóldkórosság” analógiájára a földkórosság fogalmával (a holdkórosság kifordításával) játszik el a szerző – ügyesen és érzékletesen építve fel köré egy jövőbeli világot. A Hold mesterséges és virtuális növényvilágában élő „szelók” (a csak kizárólag a holdi életre alkalmas szervezettel rendelkező lények) egyikét ismerhetjük meg a novellában, ahogy egyre inkább elvágyódik szülőföldjéről (vagyis szülőholdjáról), saját identitását is megkérdőjelezve, s végül minden holdi terápiára, elfojtás-, önkábító módszerre nemet mondva megszökik az áhított helyre, ahol pillanatok alatt elpusztul. A romantikának, a halálvágynak ilyen ötletesen szép kivitelezése a pszichoanalitikus olvasatoknak kedvezhet a leginkább.

 

IVANICS Ferenc, Programunk célja, Új Galaxis 20. 67-79.

Miután tudjuk, lehetetlen, hogy egyazon univerzumban egyszerre létezzen a végső kérdés és a végső válasz, Ivanics az előbbi nyomába ered. A Douglas Adams-i komikumot logikumba fordítva megkonstruál egy helyzetet, melyben nyomon követi, hogy az emberiség konkrét fizikai halála után, annak mintegy szellemi örököseként, mire megy egy szuperszámítógép. Ráadásul nem is egy, hanem kettő. Az MI-hagyomány méltó darabja ez az írás.

 

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A megtaláló, Galaktika 285 (2013. december). 94-102.

Profin, jó érzékkel megkomponált – filmnyelvet idéző – akció dús szöveg izgalmas ötletre épülve. A paranormális képességek/jelenségek összekapcsolása ill. magyarázata a kvantumfizikával a modern ezotéria állandó törekvése: a tudományt a misztikummal egy közös nyelv, az ún. kvantumhalandzsa köti ilyenkor össze. A szerző szintén ezzel a fogással él, ám itt a fikció terén belül teszi ezt. A sztori könnyen folyik, de a karakterek azért klisészerűek (jó lelkű, rejtőzködő parafenomén hős, nagyhatalmú, a hőst erőszakkal alkalmazó, szorult helyzetben lévő „gonosz”, aranyos kisfiú stb.)

 

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A tökéletes tipp, Galaktika 275 (2013. február). 49-54.

Tulajdonképpen egy ma már létező problematikára (megtörtént esetre), a közösségi hálóra feltett önkéntes információkból eredő veszélyek egy fajtájára hívja fel a szerző a figyelmet. (Rablók figyelik a bejegyzéseket, s ez alapján választanak célpontot). Az élvezetesen gördülő, a részleteket kiválóan megfestő szöveg egy nem teljesen váratlan és ironikus poénnal végződik.

 

LŐRINCZ L. László, Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről, Galaktika 279XL. 115-191.

A három különálló történet/novella egy(ség)ként való pályáztatása nem igazán értelmezhető. Külön-külön, vagy ciklusként már annál inkább: mintha a Csillagok háborúja űrkocsmájának figurái keverednének össze a Pom-Pom meséi, Rejtő Jenő és Bohumil Hrabal alakjaival Lőrincz L. Kis Lófej-ciklusában. Különleges kevercs, az biztos. Egy csillagközi kocsma a világ végén – mint akárhol a Földön – a történetek, anekdoták, abszurd sorstöredékek gyűjtőhelye: a stabil szereplők (intergalaktikus teherszállítók, vén rókák) hihetetlen (főleg szerelmi) történetek előadói és fültanúi: L.L.L. szabadjára is engedi a fantáziáját kb. úgy, ahogy egy megtáltosodott szülő szokott improvizálni a gyerekágynál: humor, kaland, szex (oké, ez az esti mesékből azért hiányzik), közbevetett anekdoták stb. minden van benne. Pl. akár ahhoz is, hogy valamilyen más médium lecsapjon rá (képregény, tévésorozat stb.) a későbbiekben, ám mégsem éreztem elég átütőnek, elég erős víziónak a galaxis létgazdagságát. Olvasás közben Galántai Zoltán kritikája is be-be ugrott, aki szerint egy efféle kocsmában, a különböző metabolizmussal rendelkező lények miatt, több millió italt kellene raktáron tartaniuk és kiszolgálniuk. (A macsizmo egyébként olyan erős a novellákban, hogy szinte várom a „női történeteket” az intergalaktikus fodrászatból.)

 

LŐRINCZY Judit, Az arabica íze, Galaktika 284 (2013. november). 26-44.

A realisztikus (disztopikus?) közeljövőben (2040 körül), az Európai Egyesült Államok idejében játszódó történet szerint egy Fal húzódik végig a jólét maradványain élő nyugati világ (ahol pl. olajjal világítanak spórolásképp, jegyrendszert működtetnek és napelem van mindenhol) és a káoszban élő, éhező, kiszolgáltatott keleti világ között. Ez utóbbiból kétségbeesettek milliói próbálnak illegálisan vagy legálisan átjutni a túloldalra, ahol szintén kétségbeesetten próbálják ugyanezt megakadályozni. A Fal hol máshol húzódhatna keresztül, mint Szegeden. A magyar uniós ösztöndíjas diplomata-tanonc, Alma (a cselekmény egyik fő szálának hőse), magyar diplomatatársai és szeretője, valamint az illegális bevándorlást megkísérlő Miklós sorsa (a cselekmény másik fő szálának hőse) lassan tárul fel az olvasó előtt. A szöveg késleltetve ad számot a kataklizma részleteiről is: gigantikus napkitörés következményeként káosz alakult ki világszerte, fanatikusok felrobbantották a legfontosabb szervereket, kitört a drogháború, Kína hamis adatokra épülő gazdasága összeomlott, a Golf-áramlat megszűnt, India atomot dobott Pakisztánra, New York gátjai felszakadtak, a Tisza kiszáradt stb. A mindent tudó elbeszélő ráérősen, részletekbe menően mutatja meg mind a két oldal életét, s sejtetve közelíti egymás felé a két hős életének előzményeit is. A narrációt időnként hivatalos bevándorlási kérelmek (ill. azok elutasításai) szakítják meg, egészítik ki. Akár egy urban-fantasy regény is kikerekedhetne Lőrinczy Judit elbeszéléséből (ami amúgy is olyan néha, mint egy alaposabb regényvázlat) mert annyi epikum, anyag, mozgás van benne, s e világ még annyi mindent szívhat magába. Elbeszélésként viszont épp a dinamikát és a koncentráltság hiányoltam itt-ott belőle.

 

LŐRINCZY Judit, Ragadozók és emberek, Galaktika 278 (2013. május). 32-36.

Megint elképesztő világot hoz létre alig pár oldalon belül Lőrinczy Judit, egy kegyetlen, szürreális, nyomasztó álomszerű világot, egy fogolytábor és környezete világát. A fogolytábor kliséit már-már „megszokhatta” az olvasó, immunis lett rá, ezért kell kizökkenteni kényelméből: a szerző ezt azzal az egyszerű és félelmetes ötlettel éri el, hogy az őrök a táboron belül, egyenruha-kiegészítőként állatfej-maszkokat, ragadozó-maskarákat (kobra, tigris, csimpánz, medve, sólyom, patkány) kötelesek viselni, melyek vonásaikat teljesen eltakarják, s melyeket hordva megszabadulhatnak a lelkiismeretük maradékától is. Jelenetről jelenetre követhetjük végig egy tábori őr szemszögéből (az áldozatok perspektívája fel sem villan) nézve e világ megroppanását: míg a krematóriumokból sűrűn száll a füst, és gyors úton végeznek a szökni próbálkozókkal, a közeli városból az a hír jön, hogy kitört a forradalom. Minden őr hozzátartozója veszélyben van, de a szolgálat mindennél fontosabb. A családja halálhírére végleg elboruló őr végül felrobbantja az egész tábort, s afféle utolsó (művészi) ítéletként, „minden maszk a mögötte lakozó arcba olvad”.

 

LUKÁCS Norbert, Nincs többé rossz szokás, Új Galaxis 20. 142-144.

Az agymosással, a személyiségformálással, a sikeresség követelményével, az agresszív önérvényesítéssel, a reklámmal, vagyis a fogyasztói világ alapfogalmaival játszik el kritikusan a szerző, kiegészítve fricskáját a(z alkalmazott) tudományok mindenre hajlandóságával, piaci éberségével és előzékenységével. Az oda-vissza végrehajtott testváltoztatások nyomán a személyiség tudományos és megrendelhető módosításának lehetőségét mutatja meg e kis szatírában – röviden, talán kissé túlkapkodva is.

 

MARON A. Andrea, A száguldás szerelmese, Új Galaxis 20. 4-42.

A szuperhősök történetét, az emberi képességek kiterjesztésének történetét – tágabban a zsenialitás mítoszát – meséli el a szerző újra és újszerűen. Az egyszerű, mindennapi stb. ember (akinek a differentia specificája, hogy rajong a sebességért) szemszögéből érzékelt világ fokozatosan, majd egyre gyorsulva jut el az isteni, omnipotens nézőpontig. A főhős (aki akár a Virágot Algernonnak egy jövőbeli alteregója, vagy maga Doktor Manhattan is lehetne) a gondolatolvasáson és legfrissebb természettudományos ismeretek szintetizálásán át a földi Mindentudás birtoklásáig (míg más egy szót kimond, ő egy könyvtárat „kiolvas”) ér el, hogy nekivágjon az Univerzum feltérképezésének.

 

NEMERE István, Titanic 3012, Galaktika 281 (2013. augusztus). 16-22.

Ha Vrungel kapitány Balsorsnak nevezte el hajóját, remélve, hogy a névmágia megfordítva is hathat, miért ne lehetne egy űrhajót a Titanicról elnevezni? A Föld pusztulása után a túlélők hajóra szállnak új világot keresni, a 900 éven át egy kisbolygón (a Titanicon) utazó hibernált emberiség-maradék épp aktuálisa felébresztett pilótái űrbeli úttorlaszt észlelnek, és megsemmisítik. Nemere szellemes csattanóval végződő, steril és a feszültséget mérsékelten gerjesztő novellája végül az egész megszokott viszonyt (élőlényekkel teli jármű kontra útakadály) egészen más szemszögből mutatja be.

 

OROSZ Adél, Három lépés a széléig, Új Galaxis 20. 127-136.

Remek kezdéssel, gördülékenyen, az érdeklődést jól fenntartva, a kliséket csak módjával használva vezet be az E/1. narrátor a jövő „szcientológiai szűréseket” (vagyis arra emlékeztető) alkalmazó homofób társadalmába, ahol még inkább el kell rejteniük, meg kell másítaniuk a homoszexuálisoknak vágyaikat, identitásukat. A narrátor a túlélési érdekét és vágyait harmonizálva a „buzikaller” hivatást tűzi ki célul, hogy védett legyen, s hogy a potenciális partnerek közelében lehessen. A végső csattanó – őt is egy hasonló sorsú, ám a homofóbiába menekvő ember leplezi le és gyilkolja meg – nem annyira meglepő. Egy biztos, a történet logikája, az individuális happy endeket nem tűrő társadalom ezt diktálja.

 

PEJ Erika, A kölcsönvett Föld, Új Galaxis 20. 80-86.

A földönkívüliek köztünk élnek – nem vitás, s az inváziójuk 1997. novemberének első hetében indult el. Hogy miért épp akkor, nem világos, ám a naplóbejegyzések félórás lebontásban, tárgyilagosan számolnak be Koren, Zapka és Tarkus csendes, észrevétlen testmegszállásáról. A Heyerdahl-i Däniken-i teóriát követve a csattanó, hogy az idegenek tk. csak visszajönnek, visszavenni jogos birtokukat.

 

PACSAY Imre, Aratás, Új Galaxis 20. 43-66.

A búza maga is a modern génmanipulációk vívmánya. De mi lenne, ha egyszer a szeretett búza elszabadulna, s szuperbúzaként ellátná ugyan az emberiséget, de maga is egyre több áldozatot követelne? Mi lenne, ha a táplálék (mellyel azért táplálnak állatokat, hogy aztán azok válhassanak táplálékká) maga is táplálásra szorulna, ráadásul ember-táplálékra? A kannibalizálódó szuperbúza termelésének elképesztően nyomasztó, hihető látomássá költött világát Pacsay egy még nyomasztóbb posztapokaliptikus világba (szökőár, földrengés, polgárháború dúl mindenhol – tudhatjuk meg a néhány még szabadon sugárzó gerillarádióból) helyezi. Melyben a Társaság irányit mindent… Ebben az aprólékosan kidolgozott biohorrorban, ahol a sertésőssejtből tenyésztett műhús is csak a kiváltságosoknak jut, egy családért (apa, anya, fiú) izgulhatunk. A reménytelen világot végül eltakarja előlünk a happy end, de egy ilyen műfajnál ez megbocsátható.

 

PONGOR Vince, Ezerszer lejátszott jelenet, Új Galaxis 20. 105-108.

Az elbeszélő és az elomló, méretes testű, kékharisnyás Popette (aki olyan, akár egy termékenység-istennő) légyottjának fülledtsége és a kinti havazás egyre különösebbé varázsolja a novellát. A látszólag oda nem illő megjegyzések, melyek időnként megszakítják a „kezdjünk-új-életet-valahol-máshol”-féle ismétlődő mantrákat, pedig hamarosan gyanút keltenek az olvasóban, hogy valami „nem stimmel” a történetben. A virtuális, cyber-szerelmi-vallomás szolgáltatás keverve az olcsó aprópézes szexszolgáltatással – egyszerű ötlet, ám a groteszk felé mozdulva igazán maradandóvá teszi az írást.

A szerelem véget érte utáni mániás állapot szürreális és átélhető állapotának (a gyászfeldolgozás nosztalgiázós, hárítós fázisainak) szép allegóriájaként is olvasható az elbeszélés.

 

PUSKA Veronika, Műszakváltás, Új Galaxis 20. 158-164.

A csattanóra építő (különböző dialógusok sorozatából felépülő) novella az UFO-hitet járja körül, s egy ügyes csavarral, nézőpontváltással, az olvasót is a hívők közé löki. „A valóság sivár. Az emberek utálják a valóságot, nemhiába csüngenek sorozatokon, mozifilmeken, fantasztikus könyveken”- állapítja meg az elbeszélés egyik szereplője egy párbeszéd során, ezért van szükség a mesterségesen fenntartott UFO-hitre. A főhős ezzel nem ért egyet, töprengései, s felelősségérzete az emberiség iránt megkapó, de kevés lenne magában. A párbeszédek sorában az utolsó már róla szól, s ebből tudhatjuk meg, hogy ő maga is a földönkívüliek egy jól sikerült (újhumanoid) kreálmánya, „szere” arra hivatva, hogy a régi (újra bűnbe esett) embert majd egyszer leváltsa.

 

SÜMEGI Attila, A kővé vált asszony balladája, Galaktika 283 (2013. október). 61-67

A sci-finek a fantasztikus ágához tartozik leginkább ez a „ballada”; a megszokott ún. science-elemek, ill. gondolkodás, ha a rövid pszichoterápiás kitérőt nem számítjuk, alig-alig észlelhető benne. A fantasztikum viszont, mely kafkaian magától értetődően meséli el a legszürreálisabb történéseket is, kap cserébe egy magyaros ízt: mintha Sánta Ferenc, Tar Sándor világa keveredne Örkény fekete humorával A kővé vált asszonyban. Az egész novella persze olvasható egyszerű allegóriaként is (egy elköteleződés történeteként, ill. egy betegség komplex történeteként: a leépülés fázisaival és a beteget gondozó környezet viselkedésének lekottázásával), de olyan plasztikus, realisztikus az elbeszélés, hogy a kényszeres megfeleltetés (pl. az elkövesedés és a mozgásszervi bajok között) erejét veszíti. A ráérős tempójú történet a visszafordulhatatlan leépülésről, átváltozásról s a főhős tehetetlenségéről, ambivalenciájáról nemcsak megrendítő, hanem, az emlegetetett terápia leírásával, ill. a fiú alakjának megrajzolásával, még humoros (groteszk) is.

 

SZÉLESI Sándor, Két üzenet, három töredék, Galaktika 285 (2013. december). 38-40.

Poétikailag bravúros, igen eredeti ötlet villámgyors felskiccelése a Két üzenet. Kevésbé szokványos formákban, „levél” és ún. „(ál)történelmi dokumentumok”, azaz fiktív hexametrikus verstöredékek formájában tárul fel benne egy majdnem bekövetkező kataklizma története. A szellemes írás a filológia és az értelmezéstan fontosságát hirdeti (egy elsüllyedt civilizáció szent szövegeiből kifejthető egy fontos, figyelmeztető üzenet a jövő számára) pl. az űrtechnológiával szemben.

 

SZILÁGYI Zoltán, Halhatatlan, Galaktika 280 (2013. július). 70-76.

A magát klónozó nagyhatalmú úr és az elitet segítő alárendelt szolga (aki itt maga is egykor rettegett hadvezér volt) története. A szolga még mindig fél az úrtól, s az úr még mindig ki van szolgáltatva neki. Ebből a dialektikából, feszültségből táplálkozik az elbeszélés is. A halálfélelem-szenvedés és a halál-újjászületés szembeállítását szintén remekül jeleníti meg Szilágyi Zoltán.

 

SZUNYOGH Gábor (Bezdom Iván), Éhséglázadás a zöldségbolygón, Új Galaxis 20. 87-104.

Vidám, üde, ötletes, következetesen végigvitt történet. Sci-fi és gasztronómia témakörben kevés igazán jó írást találhatunk, az étkezés jövőbeli ábrázolása általában kimerül néhány kósza ötletben, az extremitás véletlenszerű kiötlésében. Épp ezért örültem, hogy végre egy kidolgozott jövőbeli étkezéskultúráról olvashatok, melynek történetéhez az éhezés is hozzátartozik. A kitalált, keresztezett növények és szereplők nevei, épp olyan játékosak, mint amennyire fordulatosak végül a cselekmények.

 

SZŰCS László, Ab ovo, Galaktika 280 (2013. július). 20-24.

Az evolúció a fedőneve annak az ismeretlen erőnek, ami a létezés sok szféráján, dimenzióján keresztül hajtja az elbeszélőt, aki élettörténetét/léttörténetét adja elő az emberiség jelenleg legelismertebb és legjobban reklámozott elméjének, Hawking professzornak. A felemelkedett mesterek analógiájára, a kivételes intelligenciájú emberek tovább léphetnek, szinteket ugorhatnak a „haláluk” után. Az elbeszélés, sajnos, egyszerre sablonos (a kulturkritikája főként) és hatásvadász, s nem nyújt semmi víziót abból a szférából, amelyből merítkezik.

 

VARGA Anna, A Jövő meséje, Új Galaxis 20. 137-141.

Bruno Bettelheim biztos lelkesen egy díványra fektetné A jövő meséjét (az egész családot, kislányt és szülőket, majd az anyát lehordaná): a 150 évvel korunk után játszódó történetben a gyerekeket – ezt már-már el is várjuk egy disztópiától – a szülőktől elszeparáltan nevelik. Ők leginkább csak finanszírozzák őket, de a fő irányadó, sorsalakító erő az intézményrendszer. A sztori kettős narrációnak köszönheti az erejét és báját, a klasszikus mese (hol volt, hol nem volt) és a klasszikus novella (az apa szemszögéből előadott) szólamai együtt felemelővé és félelmetessé is teszik. Olyan a Jövő meséje, mint egy regény prológusa.

 

VARGA Csaba Béla, A második űrhajósunk, Galaktika 283 (2013. október). 20-23.

Az emberiség második űrhajósa valójában az első, csak neki nem volt szándékában az utazás. Az i.e. 20000-ben, a klasszikus árucsere (egy obszidián kőbalta = kilenc cápabőr), s a női felszabadulási eszmék felhorgadásának fiktív idejében, talán az Atlantiszon, talán a Húsvét-szigeteken játszódó történet főhőse egy homo sapiens, aki elrabolt kedvese miatt lép fel egy űrhajóra, ami számára, a saját észlelési horizontján, az istenek világához tartozik. A Viking visszatér fordított helyzetében lévő H. (talán, mert a férfiaknak még teljes neve sincs) törzse és az űrhajósok kapcsolata párhuzamba állítható Henoch történetével is, melyben a bukott angyalok csábítják el a föld asszonyait. A narráció (hol T/1-es, hol T/2-es megszólító, de leginkább E/3-as) és a stílus (hol kedélyeskedő, hol naturális) sajnos, nem végiggondolt, nem egyenletes mindenhol.

 

VARGA Csaba Béla, Bevetés előtt, Galaktika 277 (2013. április). 31-38.

Milyen lehet az apokalipszis napján meginni egy kávét? És milyen lehet a kávé, ha az apokalipszis évekig húzódik? Melyik kávé lesz az utolsó? Varga Csaba énelbeszélője visszafogott hangon számol be egy olyan elhúzódó, nem sok reménnyel kecsegtető háborúról, mely a Csillagközi Invázió csatáival vetekszik. Ez az ütközéssorozat talán még több halállal jár. A nemzetközi összefogás ellenére azonban – az igazán nagyszerűen megidézett, kizárólag a sejtetés eszközeivel ábrázolt – Gonosz csak nem gyengül. A 2015-ben dúló harc vezetője egy kiborgizált bíboros (iszlám és tibeti segédjeivel) szerint viszont nem lehet úgy győzni, hogy életben is maradunk. A thrillerbe hajló, a Jelenések Könyvét komolyan vevő hősi eposz nyitva hagyja a kérdést. Az olvasó pedig szoronghat tovább.

 

  1. KARVALICS László, Az emberiség megmentője, Galaktika 281. (2013. augusztus). 41-54.

Gondolatívében, alapötletében az egyik legeredetibb, Asimov tollára méltó, a jelen tudományos diskurzusira is alapozó elbeszélés a vírusok eredetéről, mibenlétéről, létre törekvéséről és (írói poénként) apokalipsziséről. A vírusokról máig nem tudják eldönteni a virológusok, élőlények-e vagy sem, s arról is különböző elméleteket vallanak, hogy miképp alakultak ki – az viszont bizonyosnak tűnik, hogy nem ápolnak baráti viszonyt a gazdatesteikkel. A novella egyik tudós szereplőjének állítása szerint a vírusok az élővilággal párhuzamosan fejlődő, rivális organizáció részei/tagjai/összetevői, s ez az organizáció időtlen idők óta harcol többek között az emberiséggel. Ám most eljött a végső összecsapás ideje, mivel felismerték, hogy az egymás közötti kommunikációjukat (amivel ki tudják védeni az emberi támadásokat és mutálódni) hogyan kell megakadályozni. Az izgalmas eszmefuttatás megértését és élvezetét sajnos nehezíti a szöveg megformáltsága: az akadémiai székfoglalóra, konferencia-előadásra emlékeztető, főleg monológként (a tudomány többes szám első személyét használó) felvázolt vízió, bár néhány közbevetés megszakítja, túlságosan sok, megterhelő, a karakterek inkább szócsövek. Jobban kellett volna a történetet dramatizálni, s a narrációt következetesen használni (pl. a szöveg első fejezetében még az újságírónő dőltbetűs gondolatait is ismerjük, majd az egész elsikkad). A gyerek mint a világ megmentője jó kis fricska a tudomány felé és az ifjúsági kalandtörténetek hagyományait követi, ám végül, az ő figurája sem szervesül eléggé a sztorihoz.

 

 

Regények

 

ZSIGA Henrik, Végül magad maradsz, Kalliopé, 2013. 580.

Zsiga Henrik regénye a kalandkönyvek cselekmény-centrikus izgalmát ígéri, mely során az olvasó tűkön ül, falja az oldalakat, és egyszerre szeretné, hogy a szöveg ne érjen véget, azaz még tovább maradhasson a regény világában, és egyszerre szeretné, hogy véget érjen, és megszabaduljon a felhalmozott feszültségtől. A műfaj hagyományaihoz illően Zsiga Henrik, még rá is licitál: sosemvolt, sosem hallott váratlanságokat, töprengést, rettegést ígér. („Meglelni az emberiség feltáratlan titkát, a legnagyobbat, mi valaha létezett – mindezt vér, rejtelmek, fordulatok közepette.”)

Az egész világon végigutazó narrátor kalandjai, „kódfejtései” azonban – minden szándékuk (pl. L.L.L. nyomán most nem bogarász, hanem történész a hősünk, a nemzeti szál ráadásul rajta kívül is fontossá válik) ellenére sem nem izgalmasak, sem nem érdekesek, sem nem eredetiek, leginkább gyermetegek, s engem, sajnos inkább fárasztottak, mint lelkesítettek. Az alig-alig jellemzett „közeljövőben” zajló eseményeket, egyes szám első személyben előadó, a kaland végpontjáról visszatekintő elbeszélő gyorsan tisztázza reménytelen helyzetét, s ezzel lehetőséget ad magának, hogy (közel 600 oldalban) elmesélhesse, mi vezette idáig. A keretes elbeszéléssel semmi baj, a feszültség megteremtésének eszközeként bevált módszer, ám a további izgalmak kiábrándítóan nincsenek arányban a narrátor által folyton bizonygatott helyzetekkel: „a legsúlyosabb döntést kell meghoznom”; „a lehetetlen felelősség, ami rám szakadt”; „mérhetetlen szenvedések”; „Magam vagyok a teremben. Én – egyedül. A hosszú út vándora.”; „Megfejtettem Atlantisz titkát. Megfejtettem a legnagyobb titkot, amit az emberiség valaha birtokolt.”; „készen állok a feladatra, a legutolsó feladatra”; „Magam maradtam. Solus eris. Az epilógus ideje. Én és a piramis – szemtől szembe. ; „Ez az alkotás maga a titok! Ide kellett érkeznem. Ez a struktúra maga a rejtélyes üzenetek tartalma! Ez itt a végállomás, a mindenek vége! A cél. A tartalom. Az ok és az okozat. Megtaláltam… megleltem Az idegen nép fiát, az ismeretlen masinát!” A Világ Leghatalmasabb Rejtélyével szembenálló, Az Emberiségnek Szóló Legeslegfontosabb Üzenetet megfejtő narrátor belső monológjai, sajnos, nagyzoló fecsegéssé válnak, a történések, a szereplők kisszerűsége, jelentéktelensége mellett.

A Rejtély, vagyis a kultikus építészeti objektumokon lévő jelek, és azok összefüggése, majd megfejtése lehetne a regény valóban legizgalmasabb része, ám ezek kriptográfiai bonyolultsága (a rajzok hasonlóság alapján készült piktogramok, a többi jel a latin abc alig torzult változatai) nem elég összetettek ahhoz, hogy egy alsó-tagozatoson kívül bárki komolyan vegye őket.

Igen jó írói megoldásnak éreztem (volna) az útikönyv-részletek bevonását, az útikönyv narráció (ill. azok kijegyzetelt változata) végre kibillenthette volna a szöveget az extatikus hőzöngésből, ám ezek a szövegek túl felszínesek, útikönyvközhelyek maradtak.

Végül és utolsósorban, a könyvnek épp annyi köze van a sci-fihez, mint Dan Brown Da Vinci-kódjának – még ha egy kis Däniken (Dänikenre ugyan reflektál a szerző, ironizál is rajta, ám végül maga is a dänikeniánus észjárás mellé áll) is került a zsánerbe: az Atlantisz, mint időgép ötlete (ez egyetlen erőssége a könyvnek) kevés a sci-fihez, s pláne kevés az egész regényhez. A történet egy hosszabb novellaként biztos, hogy sokkalta erősebb (akár Zsoldos-díjas) lehetett volna.

 

KOVÁCS Ákos, Az áradás krónikája, Bp., Scolar, 2013. 394.

Az Áradás Krónikája, Kovács Ákos előző kötetéhez utalásszerűen kapcsolódó, ám annak ismeretét nem kívánó, s újabb részek egyértelmű ígéretét hordozó regénye, igen összetett (még épülőben lévő) világot mutat be az olvasónak. A klasszikus, hard-core sci-fi és az űropera elemeit ötvöző szöveg világában Kovács Ákosnak rengeteg mindenre kiterjed a figyelme: az „egyszerűbb” technológiai környezet kiötlése mellett, melyek hol sablonosabbak, hol invenciózusabbak (szándékletapogató, fátumporszívó, holdcsiszoló; ZED3; jégperzselő, mesterséges gravitáció generáló, szabadidő modulok stb.), a társadalmi-közösségi csoportok, intézmények (Terra Bizottság, Csillám kör, Doro-gárda, Üresség Intézet stb.) rendszerét is kidolgozza. De ennél még mélyebbre is megy: az időhurok és a térlyukasztás technológiáját összekapcsolja egy komplett ideológiával és egy új, speciális vallással is. A regény társadalmának hitre, vagy inkább a hitük megerősítésére van szüksége, s bizonyos szempontból az Áradás Krónikája akár ideológiakritikaként (egy diktatúra kiépülési-kísérletének leírásaként) is olvasható: még tágabban a sors kiszámíthatósága és kiszámíthatatlanságáért folyó, illetve a sors fölötti uralomért folyó küzdelmek ábrázolásaként. A „sötét erő” manipulátora, a politikai hatalom megszerzésére törő, végső soron „csak” a haláltól rettegő Art Gruwell is a sorsot és a halált kívánja legyőzni, egy angyal, egy intergalaktikus lény „beszerzésével”, illetve saját maga „angyallá” válásával. A vele szemben álló fiatal lány (mert a kamaszlány hős-konjunktúra előtt Kovács is fejet hajt) viszont már rendelkezik ilyennel, s őt nem a hatalom megszerzése és a halál legyőzése érdekli, hanem az autonómiája és a „szabad akarata”. Bizonyos szempontból a szabad akarat kritikai vizsgálatának is tekinthetjük a könyvet.

A regény poétikai kidolgozottsága is elismerésre méltó: az ún. éteri közjátékok (olyanok, mint a görög drámák Kari összefoglalásai) abszolút szűkszavú és rövid dialógusai jól ellenpontozzák a kalandok mindentudó narrátorának aprólékosságát. A párbeszédek is igen életszerűek, a karaktereknek megfelelően hol szabad szájúak, hol humorosak (ez időnként azonban stílustörést okoz, mivel a regény nem Douglas Adams-i paródiaként határozza meg magát); az angyal-ember belső dialógokból is sok lehetőséget kihoz Kovács Ákos (ezek néha Eragonosak voltak); a szereplők változatosak és szerethetőek.

Kifejezetten sok érdekes szereplője van a regénynek, szinte már túl sok is (a tini Melissán kívül, Ish Froylox, a zseniig, a vezérkar embereiig, Keaneyékig és az „angyalokig”), szerettem olvasni, ám minden eredeti ötlete, humora és váratlan fordulata ellenére sem éreztem elég szervesnek, kiforrottnak, s utólag felidézhetőnek a művet.

 

MIKLYA Anna, Dühös nemzedék I. Jonas és a szürke hadsereg, Bp., Libri, 2013. 343.

Kifejezetten beszippantott a regény kezdete, s ekkor még azt sem bántam, hogy megint egy sokezredik tinédzser fogja valószínűleg megmenteni a világot – kortárs-bajtársaival vállvetve… Az itthoni ifjúsági, ún. young-adult műfaj polca még nem telt be, pláne nem sci-fi kategóriában. Az sem igazán zavart, hogy a hard-core sci-fi bizonyos elemei hiányozni fognak a regényből, hisz az E/1-es narrátor egészen világossá teszi ezt többször is („az űrhajó úgy nézett ki, mint egy űrhajó”), helyette kárpótol majd egy fura társadalomrajz, ahol… Ahol például a gyerek-szülő viszony, vagyis a család, mint a társadalom legkisebb egysége máshogyan működik, mint például, amiben élünk. A regényt olvasva végig az volt az érzésem, mint amikor egy vastag bevizezett üveglapot tesznek egy rajzra, s minden vonal elmozdul: Miklya Anna világa egy valamikori közeljövőben játszódik, ami vészesen hasonlít a mostanira. Az egész világ(háló), benne Magyarország, Budapest és a nyócker erősebb állami kontroll alatt létezik, minden szabályozottabb, uniformizáltabb, diktatórikusabb, katonaibb stb., (A blogolás már csak nosztalgikus emlék). Egy kicsit disztópikus világ, idáig nem is túl eredeti (a szerző maga is bevallja Lois Lowry felszabadító hatását), ám a regény feszültsége valami többet ígér. Az egyedüli gyerekként kamaszodó, zárkózott főhőst, Jonast az állami felügyeléssel párhuzamosan az édesanyja neveli; Jonas élhetné a „mindennapi”, szplínes-kamasz életet, egyetlen cimborájával, Sütivel, de a kalandregény az ilyet nem engedi, és Jonast egy a fennálló rend ellen lázadó, vagány lány kezdi magához vonzani (aki egy rosszindulatú, gonosz hekker megzsarolt áldozata). Végül hárman egy kikényszerített diákcsíny keretében botrányt okoznak, amit egy egyéves javító-nevelő-továbbképző holdutazással büntetnek (jutalmaznak – hisz rengeteg előnyhöz jutnak ez által). Az új helyen pedig lassan kezdik megérteni az otthoni világuk működését is. De milyen ez a világ, most már tessék rendesen elmondani, bemutatni nekünk! A Dühös nemzedék kimondottan is többkötetes műnek készül, talán ennek is köszönhető, hogy az események az indokoltnál lassabban peregnek, minden késleltetve jut el hozzánk, s kíváncsiságunk részlegesen elégül ki: a kiszámítható szerelmi szál részletezése mellett, keveset kapunk abból, hogy miért is dühös e nemzedék. A gördülékenyen, élvezetes fogalmazással folyó szöveg olvasása így (talán az életkoromból kifolyólag) az unalom kísértésének volt folyton kitéve: sokkal több törődést, ötletet, anyagot, sűrítést kívánt volna meg a kötet második fele, mint kapott. Pedig a szerző tehetségéből futná. A narrációval egyetlen problémám volt: Jonas eléggé semmilyen, rajta keresztül minden tinédzser, sőt, minden tinédzser fiú (kamasz lélek ide, kamasz lélek oda) az Alkonyat trilógia Bellájának halványított másának tűnik, és pont annyira fiús is. Hiányoltam Süti erőteljesebb szerepeltetését is a regény második részében (mintha vele itt nem tudna mit kezdeni a szerző), s mindezen hiányérzetért a sztori végső, klassz csattanója nem tudott kárpótolni.

 

PÉTER Dániel (Daniel V. Decay), Lélekvesztő, Bp., Underground (magánkiadás), 2013, 303.

Hangulatteremtésben erősnek éreztem Daniel Decay regényét, de sokszor meg kellet állnom és erőt vennem az olvasáshoz. Az úszó szigetvárosok képe, illetve az úszó kísértetváros képe lassan beivódott a tudatomba, csatorna-keresztútjaival, kongó termeivel, olajos, latyakos kazamatáival, lépcsőivel. A könyvet olvasva egyszerre jelent meg a Nyolcadik utas a Halál folyosó rendszere, a Solaris elhagyatott terei és tengerparti rakodó-mólók képe. A párhuzamosan futó cselekmények: az otthonmaradtak, és az expedíció résztvevőinek sorsa (ezt eleinte egy újraírt Nemo-kapitány történetnek véltem) mindig kiváló lehetőséget ad a suspense-re és cliffhangerekre, ám itt mégsem tudtam bevonódni igazán egyik eseménysorba sem. A filmszerűen pergő, és sokszor akadozó képek, a kissé iskolásan egymásután bemutatott szereplők, karakterek klisészerűsége, a szándékoltan visszatartott katasztrófák és lelepleződések, a szöveg lassított, feszültséggenerálást célzó tempója – mind-mind a kalandregény eszközei, de itt mégsem működnek igazán átütően. (A sok szereplőt sem sikerül kézben tartani.) A sci-fi thriller alapötlete a Szárnyas fejvadász intencióit követve nem eredeti, de mégis érdekes tud maradni: egy emberellenes kiborgokból-androidokból álló kalózvárosból származó, kiborgalkotó főmérnök átjátszatja tudatát egy ép androidba, aki átkerül egy másik városba, majd egy expedícióval visszakerül múltja helyszínére és hosszas nyomozás után ráébred identitására ill. megpróbálja jóvátenni kutatásait. A lírai alcímek ügyesen ellenpontozzák a szöveget, ám nincs funkciójuk azon kívül, hogy alkalmat adnak egy kis szusszanásra. A csattanó nem csattan akkorát, mint kéne – talán mert az előzmények utaltak rá, ráadásul túl hosszan elnyújtva.

 

BARTÓK Imre, A patkány éve, Bp., Libri, 2013. 573.

A regényt élvezet volt olvasni, folyamatosan érdekelt – mindez bizonyára összefüggött azzal is, hogy a többi kötethez képest ennek a könyvnek nagyobb volt a híre, erősebb, ügyesebb volt a marketingje, pozicionálása, és már a „folytatása” is olvasható.

Ilyen történettel magyar nyelven még nem találkoztam, külföldivel sem nagyon, sokkal inkább egyes elemivel külön-külön. Ha asszociálnom kéne, rengeteg társzerző/társmű ugrana be: Neil Gaimann abszurd, komédiába oltott horrorisztikus fantáziái; Pelevin pszichedelikus, valóság-nem valóság határait elmosó paródiái, Ellis precíz, részletekbe menő szadista meséi, Bulgakov elragadó diabolikus szatírái (A Sátán New Yorkban). Az angolszász hard-boiled krimik kiábrándult és lírizáló történetei, a skandináv krimik brutális és nagyon a mába ágyazott esetei, de még Dumas Három testőre is (illetve annak alapdinamikája: Athos, Portos, Aramis és d’Artagnan összekerülése, a három filozófus és a fiú barátsága). A Hannibal sorozat kegyetlensége és manipulációs pszichológiát bemutató történetei szintén referencia pontok lehetnek, csakúgy, mint a kortárs filozófiatörténet vagy természet-tudományos ismeretterjesztő műsorok narrációja. Popkulturális utalásokban ezeken kívül sincs hiány (a Harry Pottertől, az Alkonyaton és az Oprah-show-n át a Tom és Jerryig), s ha belemegyünk a regény megjelenése óta tucat számra megjelenő diskurzusba, miszerint 1. milyen műfajba/zsánerbe tartozik a könyv (sci-fi, kalandregény, krimi, thriller, bio-punk stb, vagy mind együtt), illetve 2. ez most rekreációs olvasmány, azaz ponyva vagy meditációs objektum, azaz szépirodalom. Vagy 3. milyen újszerű a regény testábrázolása és hasonló lózungok/mantrák – akkor sem jutunk sokkal előrébb. Mindenestre, megfontolandó, hogy a sci-fi műfaj „gettósodása” ellen szólna a Patkány éve elismerése. Mert szerintem jó regény, ha nem is tökéletes: jó pár funkciótlan rész van benne (de ezeknél is éreztem az írói játékosságot, és az jó), a metafizikai-teológiai töprengések, idézetek, parafrázisok frivol kontextusba helyezése, ha szellemesek is, de súlytalanok sokszor; a három filozófus karakter a filozófiatörténet közhelyeiből épül fel stb.. Nyelvileg egyértelműen ez a legerősebb könyv az összes közül: következetes testi-metafora rendszere, eredeti hasonlatai, rútságában is szép képei emlékezetesek, párbeszédei meghökkentőek, humorosak. A történet filmszerű jelenetekként követhető, s mindvégig (s ezt megint az előnyére írom) nehéz eldönteni, kiért is kéne szurkolni.

Az alapsztori szerint három fizikailag-szellemileg zseniálisnak tűnő filozófus-kiborg, egy titokzatosan félelmetes nő és egy elárvult fiú segítségével (és Feuerbach nyomán) meg akarják változtatni, azaz el akarják pusztítani és újraalkotni a világot. Kegyetlen merényleteket követnek el, s csak egyetlen sokat megélt zsaru képes, a megérzéseire hagyatkozva a nyomukba eredni. Közben kiderül, hogy hőseink saját magukhoz való viszonya, már kevésbé zseniális, inkább esendő, emberi: bizonytalanok és támogatásra szorulnak, mint három traumatizált gyerek. Még számukra is csak lassan derül ki, hogy talán őket is manipulálják, s mire feleszmélnek a világ már megváltozott, „lángokban” áll, s a filozófusok innentől maximum tűzoltók lehetnek, s újra kezdhetnek töprengeni.

A regény további értelmezést igényel, van benne tudomány (és tudománykritika) és van benne képzelet bőven: a kaland, kalandok, szörnyűségek, váratlanságok, fantáziafutamok, utalások és viccek bennem a szabadság érzetét keltették, vagyis hogy a szerzőt a regényírás bizonyos szabályain kívül semmi nem köti, csak játszik, de azt olyan magabiztosan és jókedvűen, ami ritka a kortárs magyar sci-fiben. Vagy (tőlem akár) poszt-apokaliptikus bio-punkban.

 

 

Kisregények

 

Antal József: Kód

Nagyszerű, egészen eredeti ötletre épülő akciókönyv a Kód, a klasszikus (orvos)krimi sémájával a háttérben (egy gyilkosság, gyilkosság-sorozat indokait kikutatni, a testeket felboncolni, a labor-eredményeket „kifaggatni”, a tettest nyakon csípni – egy nem hivatásos detektív vezetésével), vegyítve a kémregény (a tét: a nyugati világ sorsa) és a thriller (a tét: a szerethető főhősök élete) elemeivel. Úgy tűnhet, Antal József mindent tud erről a műfajról, hisz van könyvében bőven, lapról-lapra adagolt izgalom. Van benne titokzatos, erkölcsileg elítélhető, a Világot, az Élet szentségét veszélyeztető ellenfél (dzsihad), van benne zseniális, a megérzéseire és a speciális tehetségére támaszkodó, önjáró hős (ebből kettő is), van benne párkapcsolat, erotika, szex; gyorsak az események, azaz rövid idő alatt játszódnak le, ráadásul párhuzamosan futnak, így végleg kielégülhet félelemszomjunk. Ám a klassz alapötlet és ez az egész arzenál inkább egy forgatókönyvre vagy regényvázlatra emlékeztet. A minimalista leírások nem elég erősek, plasztikusak, a belső monológok, álomleírások nem elég megrázóak, a gyors párbeszédek sem elég érdekesek – hogy igazán maradandó emlékeket okozzanak. Mintha a szerző annyira igyekezett volna megfelelni a kommercializálódott kaland-szüzsének, akció-elemeknek, hogy az egyediségre már nem maradt volna türelme. A mindentudó narrátor az egyes szereplők veszélyes pillanatait mutatja meg, használja a sejtetés, késleltetés eszközeit; filmszerű vágásokkal dolgozik (40 részből áll a rövidke könyv), s aki a 24 óra sorozaton szocializálódott, bólogathat, hogy az idő bizony most is szorít (a vírus befecskendezésétől minden perc számít). Ez az idővel-órával való játék persze a hatásvadászat vádját is előhívhatja. A könyv leggyengébb vonulata a szerelmi szál: a két hős kapcsolata nincs megalapozva, kidolgozva, bemutatva, s leginkább a romantikus regények legolcsóbb változatára (Harlequin-sorozat) hasonlít.

 

Antal József: Vektor

A Vektor a Kód. c. regény afféle második része: a főhősök ugyanazok, a krimi-logika és az akciósűrűség sem változik (még néhány érdekes visszautalást is beépít Antal) ám ez egy teljesen önálló mű, s így egy vadonatúj kalandot izgulhatunk végig. A párhuzamosan folyó események részben újra Bay Citiyben (ez a regényben egy fiktív amerikai város) játszódnak, ahol a patológus hős egy gyanús fertőzés-sorozat után kezd vizsgálódni; részben Izraelben, ahol a főhős patológusnő (a főhős párja) egy másik gyanús fertőzés-sorozat után nyomoz. Ráadásul a hírszerzés épp készül mindkettőjüket beszervezni a haza védelmében (így akár egy egész sorozat is épülhet majd rájuk). A regény erőssége megint az ötlet, amiből ezúttal Antal még többet tett a regénybe: a vektor kifundálása, a Vámpír motivációja és fantazmája; a Mahdír-féle arcplasztika; és persze a történet csattanója: az akció-történetek kliséi közé tartozik, amikor a két szálon futó nyomozás egy nagy bűnténybe torkollik. A Vektor ezt bravúrosan elkerüli, amikor a két nyomozás eredményeit egymás ellen játssza ki. Erősebbek ebben a poénok is ezúttal, de a regény megint nem elég kidolgozott: Spotty-Zsírfolt figurája nem elég, hogy elcsépelt, de nem is ismerhetjük meg, mert egész egyszerűen eltűnik a regény második feléből; a szerelmi affektálások (a párbeszédek, chatelések Kandúrka és Kölyök között) pedig megint igen fájdalmasak.

A tudomány, ezen belül is a járványtan mindkét regény fontos összetevője, nem csak a gyilkosság, hanem a nyomozás eszköze, a cselekmény szimbolikus tere a laboratórium, – így a szerző még szakszótárat is mellékelt művéhez. Az előszóra és „mottókra” mint paratextusokra is igényt tart Antal: ez utóbbiakra az olvasónak, szerintem kevésbé van szüksége, sokkal inkább (mint az előszóknál általában is) az írónak. A magyarázkodás, a moralizálás, vagy az ún. „sufnitudomány” (az olcsón, egyénileg, erkölcsi felelősség nélkül végzett, otthoni biológiai kísérletezés) veszélyeire és aktualitásaira felhívó gondolatoknak egy külön esszét javasolnék.

 

Nemere István: Halhatatlanok

Simone de Beauvoir Minden ember halandó c. könyve, vagy Szepes Mária Vörös oroszlánja, de legalábbis Connor és Duncan MacLeod (a Hegylakó sorozatok) sorsa óta nem igazán újdonság, hogy a halhatatlanság nem fenékig tejfel: folyamatosan ugyanolyan korúnak maradni, míg generációk (és köztük a szeretteik) halnak meg az ember körül legalább olyan fájdalmas a halhatatlannak, mint amennyire félelmetes a halandóknak. Előnyei is vannak persze: sok életet, sok szerepet, sok szakmát, sok sorsot megélni, sok nőt, férfit stb. elcsábítani, bejárni és megismerni a világot, érezni a hatalmat, esetleg magát a történelmet befolyásolni – általában ezek a klisék alakultak ki körülötte. Nem is megy ennél tovább Nemere István sem. A 2029-ben játszódó világban, melyről azon kívül, hogy az „eudó” a fizetőeszköze keveset tudunk meg, a mindentudó narrátor leginkább egy titkosszolgálati csoport egyik tagjának, Lona Rybennek (a többi szereplőről szinte semmit sem tudunk meg) a szemszögéből vizsgál meg egy különleges esetet. Az elvált, de két gyereket már felnevelő nő (aki titokban arra szokott gondolni: képes repülni) egyre inkább vonzódni kezd a városukban haknizó baritonhangú előadóművészhez, akiről úgy gyanítják, halhatatlan. Az érett nők kedvenceként, hatásvadász előadásokat tartó Amadeus maga se tagadja régi származását, sőt „Történelmi leckék” címszóval már harminc éve is tartott előadást korábbi életeiről. A fő kérdés: ki hiszi el neki? Illetve: miként tudja meggyőzni a hallgatóságát erről, köztük a kíváncsi Lonát? A halhatatlan a saját tudomása szerint i.e 103.-ban született, és semmi egyebet nem tud születésének körülményeiről. Kompenzációként viszont sokat látott a világból, s volt már: kalóz, kereskedő, katona, bőrdíszműves, rabszolga, szerzetes, kocsmáros, orvos, térképrajzoló, nyomdász is. Amadeus előadása, hömpölygő filmszerű történetei egyre inkább meggyőzik a hitetlenkedő közönséget. Milyen film is ez? „Olyan film – magyarázza a narrátor -, amelynek csak a puszta vázát kapták szavakban, mégis ott voltak a színek, az illatok, a hangulatok, az érzelmek”.

Nos, épp az a bajom e kisregénnyel, hogy e történeteknek, se színei, se illatai, se hangulatai nincsenek: a halhatatlanságnak és a történelmi anekdotázásnak ilyen semmitmondó, súlytalan változatával előállni elég nagy önbizalomra, s az olvasók leértékelésére vall. Néha az volt a gyanúm, hogy egy apokrif Karinthy-paródiát tartok a kezemben, amikor Rómába kerülve azt olvastam, hogy „március közepe volt, és én elmentem Caesar barátomhoz egy kis esti beszélgetésre”, akire másnap vagy húszan rátámadtak és végeztek vele. A szerzetesi életről is karinthys történelmi mélyelemzést kapunk: „A szerzetesek kemény szabályok szerint éltek, de segítettek egymásnak és mindenki másnak is, aki rászorult.” Barbarossa Frigyes katonájaként a halhatatlan történelmi kisszínes ennyi: „díszes kalapban jártam, hosszú szakállam volt”… Egyébként is kissé unalmas a halhatatlan ill. reinkarnációs regények történelmi sznobizmusa, de ennyire vázlatosan már kínosak is.

Kiváló és megint, sajnos, kidolgozatlan ötletnek látom a történelmi bizonyítékokként bevont képzőművészeti alkotások játékba hozását. Nagy kár, hogy. ifj. Holbein: Georg Giszer kereskedő portréja vagy Rembrandt Éjszakai őrjárata képe, illetve azok valamiféle értelmezése semmiféle további teret nem kap a regényben.

A végső ötlet (a halhatatlanok leszármazottairól) megint bravúros (a hangulata már-már egy thrillerbe csap), de Ryben repülése lerombolja ezt az élményt, s egészen a giccs irányába löki az amúgy is túl nagyvonalúan – bár érezhető profizmussal – megkomponált elbeszélést.

 

Kasztovszky Béla: Glória

Kasztovszky Béla szövegéről nem tudtam eldönteni, hogy egy igazi fejtörő-e, egy kirakós játék, egy szándékos, mély értelmű rejtvény, egy irodalmi szfinx – amit a megfelelő kérdésekkel szóra lehet bírni, amit a megfelelő stratégiával és sorrendben olvasva meg lehet fejteni, amit türelmes nyomozással meg lehet egészében is érteni; vagy egy olyan szöveg, ami annyi felé nyitott és hiányos, hogy mindig, minden értelmezésnek ellen fog állni. Most sem tudom eldönteni, hogy „bennem van-e a hiba” vagy a szöveg annyira „afáziás”, elhibázott, kudarcos – hogy kár vesződni vele. Mindenestre a legtöbb munkát, oda-vissza lapozást igényelte a regények, kisregények közül: látszólag olvasóbarát története hamar megtörik a különböző időben szóló, egyes szám első személyű töredékeknek köszönhetően. Dolmándy Tamás kórházi beszámolóiból, későbbi visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy egy afféle (nyelvzseni) csodagyerekként tanúja volt szülei halálos közúti balesetének, s a trauma, a kialakuló bűntudat, a gyógyszerek, a terápiák hatására paranormális képességekre tett szert, mely képesség egyre finomodott az idők során, s mely képességre egy világhírű pszichiáteren kívül a hadsereg is kíváncsi lett. Több orvos is kezeli a hasadt személyiségűvé váló Tamást, s közülük egy doktornővel, a hosszas terápia alatt kölcsönösen megkedvelik egymást. A paranormális képességeivel (távolbalátás: meglátja a baleseteket, de még nem tudja megakadályozni őket; tárgyak, tárgycsoportok mozgatása, emberek, embercsoportok irányítása) a főhős az embereket szeretné a maga módján segíteni, s végül figyelni, koordinálni kezdi a város buszjáratait. Ez kb. a szüzsé, illetve én ezt rekonstruáltam, de nem merném a nevem adni hozzá.

A sok mindent elhallgató, a kommunikációval nehezen boldoguló elbeszélő töredékei, a 16 mini fejezettel, rejtélyes gnóma-szerű, csonkolt alcímeivel, kihagyó, visszautaló, késleltető narrációjával a Glória hosszan kísértheti az olvasóját, s újabb és újabb kérdéseket szülhet benne.

 

Bálint Endre: A mérőhajó útja

A 2091-ben kezdődő klasszikus sci-fi történet szintén a vissza-, ill. ide-oda lapozásra, nyomozásra késztető furmányos szellemi játékok közé tartozik. Talán ez a leginkább asimovi ihletettségű, váltott narrációjú szöveg (párjával, Az idő árnyékával) a versenydarabok között, s több nyílt és igen szellemes, a történet logikáját tökéletesen követő utalással, direkt megidézésével egyértelművé is teszi a szellemi kapcsolatukat. Asimov Halhatatlanság halála c. regénye a jövőbeli fikciós világ része (ha egy hosszú időre be is tiltják, majd bezúzatják), alapvető problematikái (a Nagyapa-paradoxon ill. az erkölcsi kérdések felvetése) Bálint regényének is megkerülhetetlen dilemmái (lásd a Merülési Szabályzat néha citált részeit). Az időutazást gyakorló 2090-es évek egyik mérőhajója, azaz merülő-hajója (vagy ahogy szellemesen elnevezik: jelenalattjárója) egy morcos pilótával és egy idős kutatónővel az idők mélyére, „kezdetébe” süllyed le, az ősrobbanásig, s egy kiépített csatornán átjutva ép bőrrel ússzák meg az utazást. Megkerülték az időt. De hogyan lehetséges ez? Kik építették az átjárót? Mindvégig minden egyes szereplő, a saját tudati szintjén ezt próbálja megérteni és megmagyarázni. A látszólag mindentudó E/3-as narrátor (a kalandregények jellegzetes elbeszélője) több helyszínről tudósít, több szereplő kalandjairól számol be, s az idősíkokban is néha ugrál (ez egy időutazásos történetben persze kevésbé meglepő, de tud csavarni a történeten.) Szövegét ugyanakkor, időnként a tudományos diskurzusok T/1-személyű, az olvasót megszólító lábjegyzetek egészítik ki; a függelékben (A), szintén egy a történetre reflektáló, fikciós „tudománytörténeti” nézőpontot olvashatunk, (B) a másikban egy fikciós irodalomtörténeti-, elméleti fejtegetést a regény egyik kulcsmondatáról (ez is nagyon szellemes, de ebbe most ne menjünk bele). A mérőhajó útja tudományos része teljesen meggyőző lehet mindenki számára, aki nem lapozza naponta a Physical Review Letters-t és nem rágódik éjjel-nappal az elméleti fizika kérdésein (nem a multiverzum-elméletet kultiválja Bálint). Egy nagy hibája van a regénynek: a személyközi viszonyok ábrázolását, a lezajló emberi drámák átélhetőségét nem sikerült megoldania (Davidson összeomlásával nem mondhatni, hogy sokat szöszmötölt az író), pedig ez legalább olyan fontos, mint az időlogika tökéletesre csiszolása. (Persze, sok jó rész marad így is benne: pl. ahogy egy gyakorlati ember ráeszmél, hogy a tudósok miként finomítják vagy dobják ki korábbi meséiket, hipotéziseiket a világ működéséről, s ahogy észreveszi, hogy a fantázia szüli meg mindegyiket; de az elképzelt időkutatás intézménytörténeti oldalát is szellemesen mutatja be Bálint Endre.)

 

Bálint Endre: Az idő árnyéka

Az idő árnyéka A mérőhajó útjához kapcsolódó mese (annak az interpretáció-története), s bár nélküle is jól értelmezhető, élvezhető – én inkább tekinteném a két kisregényt egy regény két nagy fejezetének. A tudomány, az elméleti fizika, ha lehet, még erősebben van itt jelen (azok közül, akik megmagyarázzák, mi az extraidő egy 2094-es Asimov-kötetet sorsolunk ki), az általa okozott sérülésekért egy sokkal akció- és szerelemdúsabb történet kárpótol: ezúttal három generációval a mérőhajó útja után járunk, s az itteni hősök is az idő természetét, a mérő hajó utazását, „hiteles” történetét próbálják megfejteni, rekonstruálni és dekonstruálni. A válaszért ezúttal a jövőbe utaznak, ahol jóval több kalandba bonyolódnak, mint elődjeik (akik a múltban utazva csak az űrhajóban ücsörögtek rettegve, mikor fognak szétolvadni). Így jutnak el a jövő Párizsába, ahol és amikor már olyan erős az ibolyán túli sugárzás, hogy a város a föld alá költözött, az Eiffel-toronynak annyi, de az internet még adómentesen hasít; s ahol és amikor utálják és üldözik az időutazókat. Az események, az akció-sodrás a regény második felében olyan erőssé válik (árulás, lövöldözés, menekülés, üldözés, be az időgépbe és nyomás stb.), hogy még az ilyen mondatok sem válnak komikussá hirtelen: „Százezer év megtétele után mégiscsak megálltak”, pedig ugye, van ebben valami mosolyra késztető, ismerjük el. A regény narrációja ezúttal reflektáltan is a kalandregényekét követi, amit még egy szöveges reklám (sci-fi reklám paródia apró betűs résszel) is megszakít; s a függelékek megint zseniálisak. Csak látszólag „paratextusok”, igazából a regény komplex világához tartoznak, és azt (is) hivatottak bemutatni, hogy minden történet „relatív”, s hogy az elbeszélő személyétől, szemszögétől (előzetes tudásától, tudatlanságától, érdekétől stb.) függ – miként mutatja be a „valóságot”, jelen esetben egy életrajzi lexikonon keresztül a „történelmet”. Az idő árnyéka akár a történelem árnyékaként is értelmezhető: a regénybeli könyvtár dokumentumai (a legénység által készített képek, videók, úti jelentések, titkosított jelentések, feloldott jelentések, ponyvaregények, mérési jegyzőkönyvek, naplók stb.) közé tartozhat akár a maga ez a regény is. A nagy rejtélyt megoldják végül a hőseink, s bár a végső csavar kitalálható, és a szerelmesek is egymáséi lesznek a ragyogó nap fényében, a könyv eléri, hogy elhiggyük: asztrofizika és költészet egy tőről fakad. És, hogy Juhász Ferencet érdemes olvasni.

 

A Zsoldos Péter-díjra nevezett művek pontszámai a zsűri értékelése szerint

A Zsoldos Péter-díj zsűrijétől minden nevezett mű pontszámot kap, a pontszámok ismeretében alakul ki a végső sorrend. Ahol nem szerepel pontszám, az nem kapta meg legalább három zsűritagtól a minimális pontszámot, tehát nem került értékelésre.

2014-ben ezek a pontszámok születtek:

IMG_9501

Zsoldos Péter-díj, ponteredmények 2014

 

Regények

BARTÓK Imre, A patkány éve, Libri…………..………………………………………………14

PÉTER Dániel (Daniel V. Decay), Lélekvesztő, Underground………….………………… –

KOVÁCS Ákos, Az áradás krónikája, Scolar…………………………..……………………15,5

MIKLYA Anna, Dühös nemzedék, Libri………………………….……………………………14

ZSIGA Henrik, Végül magad maradsz, Kalliopé…………..……………..………………… –

 

Kisregények

ANTAL József, Kód, e-könyv, SF-portal (2012. évi jelölés)…………………………16,5

ANTAL József, Vektor, e-könyv, SF-portal (2012. évi jelölés)………………………16

BÁLINT Endre, A mérőhajó útja, Digitalbooks…………………………………………15

BÁLINT Endre, Az idő árnyéka, Digitalbooks…………………………….……………16

KASZTOVSZKY Béla, Glória, Galaktika, 265-266. (2013. évi jelölés)………………16

NEMERE István, Halhatatlanok, Galaktika, 269-270. (2013. évi jelölés)……………14,5

 

Novellák

ANTAL József, Invázió, Galaktika 276…………………………………………………15,5

BEKE Richárd, Eső, Új Galaxis 20……………………………………..………………16

BOJTOR Iván, Hallod, Borges?, Galaktika 276……………………….………………14,5

BOJTOR Iván, Ott fönn a hegyen, Galaktika 284…………………….….……………15,5

FEDINA Lídia, Game over, Galaktika 277……………………………..………………13

HEGEDŰS András, Tűzijáték = Amíg felkel majd a nap, KIMTE, Publio Kiadó.…17,5

IVANICS Ferenc, Lunáris depresszió, Új Galaxis 20…………………………………13,5

IVANICS Ferenc, Programunk célja, Új Galaxis 20……………………………..……12

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A megtaláló, Galaktika 285…………………………16

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), Tökéletes tipp, Galaktika 275………………………14,5

LŐRINCZ L. László, Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről, Galaktika 279XL.… 14

LŐRINCZY Judit, Az arabica íze, Galaktika 284………………………………………16

LŐRINCZY Judit, Ragadozók és emberek, Galaktika 278……………………………15

LUKÁCS Norbert, Nincs többé rossz szokás, Új Galaxis 20………………………… –

MARON A. Andrea, A száguldás szerelmese, Új Galaxis 20…………………………14,5

NEMERE István, Titanic 3012, Galaktika 281……………………………………………13

OROSZ Adél, Három lépés a széléig, Új Galaxis 20……………………………………14

PACSAY Imre, Aratás, Új Galaxis 20……………………………….……………………16,5

PEJ Erika, A kölcsönvett Föld, Új Galaxis 20…………………………………………… –

PONGOR Vince, Ezerszer lejátszott jelenet, Új Galaxis 20……………………………15

PUSKA Veronika, Műszakváltás, Új Galaxis 20…………………………………………14,5

SÜMEGI Attila, A kővé vált asszony balladája, Galaktika 283…………..……………18

SZÉLESI Sándor, Két üzenet, három töredék, Galaktika 285……………….…………14,5

SZILÁGYI Zoltán, A halhatatlan, Galaktika 280……………………………….…………13

SZUNYOGH Gábor (Bezdom Iván), Éhséglázadás a zöldségbolygón, Új Galaxis 20…17

SZŰCS László, Ab ovo, Galaktika 280……………………………………………………13

VARGA Anna, A Jövő meséje, Új Galaxis 20……………………………..……………15,5

VARGA Csaba Béla, A második űrhajósunk, Galaktika 283……………..……………13

VARGA Csaba Béla, Bevetés előtt, Galaktika 277…………………………..…………16

Z. KARVALICS László, Az emberiség megmentője, Galaktika 281………………………14

 

A Zsoldos Péter-díjra jelölt művek értékelése Vásárhelyi Lajos tollából

Nagyszerűen látszik, hogy az egyes zsűritagok mennyire máshogy látják a nevezett műveket. Vásárhelyi Lajos véleményei mindig nagy vitákat szoktak kavarni, de olvasottságához és írói-kritikusi tapasztalatához nem fér kétség.

IMG_9503

Csak jegyzetszerűen

 

Novellák:

 

Beke Richárd: Eső (Új Galaxis 20.)

Zseniális és kegyetlen. A nyelvhasználata pedig briliáns. Jó volna belőle sok!

 

Bezdom Iván (Szunyogh Gábor): Éhséglázadás a zöldségbolygón (Új Galaxis 20.)

Nagyon kellemes olvasmány, akár SF-paródiának is elmegy. Közhelyek halmaza ugyan, de a történet és a mesélés módja megbocsáthatóvá tesz mindent. Jó volt olvasni. Nem akart mélységet mutatni, de nem is volt rá szüksége…

 

Ivanics Ferenc: Lunáris depresszió (Új Galaxis 20.)

Igen jó, és nem nagyon közhelyes történet. Jó technikával íródott. Esetleg az utolsó mondatot el lehetne hagyni, mert érzelgőssé teszi a befejezést, és ellene hat az írásnak.

 

Ivanics Ferenc: Programunk célja (Új Galaxis 20.)

Túl nagy a merítés, és ez meg szokta bosszulni magát. Nem lehet az évezredekkel büntetlenül dobálózni, főleg úgy, hogy a történet nem történik, csak elmesélik. Egy idő után elvész a tét, amiért mindez történik, és az olvasó kezd a szöveg fölött elsiklani. Mert már csak szövegként érzékeli. A végén a mese körbezár, de nem lesz világosabb.

Ami még igen nagy baj, hogy a két gép-entitásnak nincsenek kitalálva a kifejezések. Nagyon leragadtunk a 20. századi számítógépes szakzsargonnál, az pedig itt kevés. Esetleg még néha az is megesik, hogy az olvasó elmosolyodik, ami nem tesz jót a befogadásnak.

 

Lukács Norbert: Nincs többé rossz szokás (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Ennél egyszerűbben nem lehetett volna elmesélni, hogy a dolgok viszonylagosak. Soha nem lehetünk tökéletesek, mert ott vannak a többiek is. (Csak egy megjegyzés: a mosoly nem szatirikus, hanem szarkasztikus).

 

Maron A. Andrea: A száguldás szerelmese (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Jó és eléggé bonyolult a történet, de sokat ront rajta a lineáris elbeszélésmód. Egy kis mozgás az emlékezés idejébe sokat lendíthetett volna az olvashatóságon. Az sem lenne baj, ha a tudós az elején sokkal ellenszenvesebb lenne, hiszen akkor nagyobb lesz az érzelmi ív. A tábornokot pedig valamilyen – nem halálos, inkább gúnyos formában – meg kellene büntetni. Már csak az olvasó miatt is, neki is legyen egy kis kielégülése. Sokszor jobbat tenne a szöveg sodrásának a tömörebb fogalmazás, magyarázat helyett pár találó jelző. De az ötlet jó, és a megírás is. Ezek az itt felsorolt dolgok esetleg csak a befogadhatóságot növelték volna.

 

Orosz Adél: Három lépés a széléig (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Zavarosnak éreztem, nem tudom, ki mit és miért akart. Ha a történet a jövőben játszódik, a környezet mért nem olyan? És a probléma sem világos, mi a baj? Ki kit figyel és mért? Nagyon bonyolultra sikerült a dilemma, főleg az előadásmód miatt, meg sokszor és talán feleslegesen volt csavargatva a történet. Viszont egészen későn derül ki, hogy a főszereplő nő. Nem a leszbikusság vagy buziság zavart, hanem a nyakatekert előadásmód. Ha E/1-ben meséli, kinek mondja, ha a végén meghal? Hosszú ideig még az sem volt világos, hogy a főszereplő nő. Nő?

 

Pacsay Imre: Aratás (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

A zen vers az elején jó, csak nem érzem a kapcsolatát az írással. Érdekes a történet, csak ez a nyomor kicsit idillikusan van megfogalmazva. Talán egy kicsit több kosz elkelt volna. És ezekre a történetrészekre a főhős az aratás közben is visszaemlékezhetett volna, a tördeltebb szerkezet feldobná a szöveget. Töredékesebb magyarázatok több helyet hagynának az olvasói fantáziának. Az inkább visszaveti a szöveget, hogy ez Magyarországon játszódik. Persze lehet, ezzel csak azt akarta a szerző szemléltetni, hogy végső esetben mi is beadtuk a derekunkat a GMO-nak.

A kufár maradhatott volna kereskedő, jobb a hangzása, főleg, mivel kiderül, mennyire emberséges. A titkárnő története nagyon erős, főleg az írás összképéhez képest. Inkább csak jelzésszerűen kellene megjelenni, mert a hangulatot életszerűbbé teszi, de egészében túl erős. A végén az a külön történet nagyon megtöri a novella ívét. Máshogyan kellett volna tudomásunkra hozni a befejezést. Így elválik a történettől, és külön életet kezd élni. Még azt is el tudtam volna képzelni, hogy a kereskedő az ő bomló szervezetével fertőzi meg ezeket a falánk növényeket, azok pedig elpusztítják – majd valamikor – a pénzéhes hatalmat. Így az apokalipszisért nagyon kicsi ez a bosszú. A kisember legalább a végén rúgjon egy nagyot a gonoszokba, ha már úgy is halni kell…

 

Pej Erika: A kölcsönvett Föld (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Több lehetőség volt benne, mint amit kibontott a szerző. Bár a kibontásnak nem a szokványos irányba kellett volna megtörténnie, mert azt már sokan és sokszor megírták.

Mindenki a helyén volt, csak valahogy túl hirtelen volt a váltás. Ez sem az Öregnél, sem a Pilótánál, de egyetlen embernél sem voltak világosak okok. Az idegenek meg csak szövegeltek, pedig cselekedniük és gondolkodniuk kellett volna. Az olvasó nem teszi meg helyettük. Könnyű kis történet, technikailag jól megírva, de sajnos könnyen feledhető.

 

Pongor Vince: Ezerszer lejátszott jelenet (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Kegyetlen és szomorú történet. Ha jobban belegondolok nem is SF, de fantasztikusként jobban elviselhető. Jó a nyelvezete és a képei is.

 

Puska Veronika: Műszakváltás (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Sci-finek és sci-fi paródiának is nagyon jó. Vannak benne egészen elgondolkodtató részek is. Élmény olvasni.

 

Varga Anna: A Jövő meséje (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Ilyenkor mindig abban reménykedem, a szerzőnek talán világos volt, mit akart. Mert nekem nem jött össze. Úgy éreztem, mintha valaki félig elmesélne egy történetet, majd beleunna, és abbahagyná.

Sejtéseim vannak, hogy a szerző mit akarhatott, de meg kellett volna írni. Ennyire nem szabad az olvasó fantáziájára hagyatkozni.

 

Galaktika 

 

Antal József: Invázió (Galaktika 276.; Metropolis Media)

Először nem ugrott be, miért ez a címe, de a végére minden érthetővé vált. Szerencsére az író nem magyarázgatott, hanem a szereplő cselekedett. Realista leírásokkal tette még átélhetőbbé a történetet. Gonosz humora van, szerencsére az nem más ellen irányul. Érdekes lett volna, ha találkoznak, hiszen annak is megvolt a lehetősége. Vagy az már egy másik novella?

 

Bojtor Iván: Hallod, Borges? (Galaktika 276.; Metropolis Media)

Az író nagyon behatárolta a saját lehetőségét, a gondolati szférába pedig nem nagyon mozdult el. Pedig érdekes lett volna a kinti és benti világ. Ha már kaparásznak azon az ajtón, akkor valaki valamit akarhat? Az pedig a levegőben maradt, pedig biztosan érdekelte volna az olvasót.

 

Bojtor Iván: Ott fönn a hegyen (Galaktika 284.; Metropolis Media)

Furcsa történet, igen lassan derült ki, hogy SF-et olvasok. Bár a történet nem hosszú, de jó pár meglepetést tartogat. Szerencsére nincs túlmagyarázva. Még egy másik történetet is el tudnék képzelni ugyan ezzel az ötlettel.

 

Fedina Lídia: Game over (Galaktika 277.; Metropolis Media)

A rövid szövegben túl sok a filozofálgatás. A szereplőknek cselekedni kellett volna, nem szövegelni, és csoszorogni ide-oda, ez megölte az ötletet. Izgalmasabb, ha valamelyik szereplő nyomogatja azokat a gombokat, mi pedig látjuk, hogy ő milyen játékot választott. A cselekvés jobban viszi a szöveget, mint a magyarázgatás. Az ötlet többet érdemelt volna.

 

Hegedüs András: Tűzijáték (Amíg felkel majd a nap; KIMTE, Publio Kiadó)

Érdekes alternatív történelem és történet. Mozgalmas, olvasmányos. Van itt minden, ami a mai kort is nyomasztja. Még kicsit a nagy magyar lelkünket is simogatja. Logikusan eljátszik a lehetőségekkel. Közhelyesek ugyan a figurák kissé, de a történethez pont ezek illenek. Jó mestermunka, biztos kézzel íródott.

 

Lőrincz L. László: Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről (Galaktika 279XL.; Metropolis Media)

A szerző talán még magát sem vette komolyan. Amolyan „ezt is tudom, látjátok” írás. Sajnáltam a vele eltöltött időt. De azt is tudom, sok olvasó kedveli az ilyen írásokat. Persze én kocsmába sem járok. Biztosan velem van a baj

 

Lőrinczy Judit: Az arabica íze (Galaktika 284.; Metropolis Media)

Nagyon realista science-fiction. Magam sem tudom eldönteni, ez dicséret vagy elmarasztalás. Engem erősebben érintett, mint más olvasót, mert szegedi vagyok, és a megemlített helyszínek számomra ismerősek és hétköznapiak. Talán még a szereplők is. Erős a hangulata, és nem enged a szokásos romantikus megoldásoknak. Persze ez ebbe a realista közegbe nem is fért volna bele. Nem gonosz, de igen megalkuvó szereplők mozognak a történetben. Nem egy tál lencséért, egy csésze kávéért…(A beillesztett adatlapokkal nem tudtam mit kezdeni, inkább tölteléknek éreztem). Talán kicsit sodróbbra is meg lehetett volna írni ezt az „apokalipszist”.

 

Lőrinczy Judit: Ragadozók és emberek (Galaktika 278.; Metropolis Media)   89*

Kegyetlen, szürreális falanszter-történet. Bár nem tudjuk, mi miért történik. De erősen szuggerálja a képeket. Kicsit felgyorsítottnak éreztem a befejezést. Ha már „győztünk”, kicsit élvezzük ki. Talán több háttérvilágot is elbírna, és az olvasót is jobban megnyugtatta volna.

 

Nemere István: Halhatatlanok (Galaktika 269-270.; Metropolis Media) (előző évi jelölés)

Igen jól olvasható iparosmunka, sok lehetőséggel, amelyek kihasználatlanul maradtak. Egy régi regénynek (Simone de BeauvoirMinden ember halandó) újramesélése, kissé rövidebben. A mesélés végig mese marad, még akkor is, ha a vége valami félelmetes felé indul el. De az egyik hős diadallal fejezi be a mesét. Kellemes írás, és könnyen feledhető.

 

Sümegi Attila: A kővé vált asszony balladája (Galaktika 283.; Metropolis Media)

Hát nem tudom, mi ez. Még SF is lehet, de nem nagyon. Melankolikus giccs.

 

Szélesi Sándor: Két üzenet, három töredék (Galaktika 285.; Metropolis Media)

Érdekes megközelítés. Bár „archaizáltabb” szöveg még jobb lett volna, de így is izgalmas. Röviden, csak a lényeg. Bár megtörténhet, hogy az olvasónak újra neki kell veselkedni, hogy rájöjjön, mit is olvasott.

 

Szilágyi Zoltán: A halhatatlan (Galaktika 280.; Metropolis Media)

Végig inkább fantasynek éreztem, de szórakoztató volt. Kicsit több környezet és hamis történelem ráfért volna. Kifényezni, megpatinázni a legendát, elvégre a halhatatlanságról van szó, ami időben végtelen…

 

Szűcs László: Ab ovo (Galaktika 280.; Metropolis Media)

Valami az SF és a filozófia közé ékelve. Szerencsére az SF felé hajlik, ezért nem unalmas, de az ilyen történetekkel vigyázni kell.

 

Toochee (Kovács T. Mihály): A megtaláló (Galaktika 285.; Metropolis Media)

Az író vagy lustaságból, esetleg egyéb meggondolásból regényötleteit novellákban írja meg. Bár nekem így is érdekes volt. A lehetőség megvan, de nem kell minden lehetőséggel élni.

 

Toochee (Kovács T. Mihály): Tökéletes tipp (Galaktika 275.; Metropolis Media)

Érdekes lehetőség, erre nem gondoltam. Szinte csak egy poén, szerencsére ezt az író is tudja, és nem ereszti hosszú lére.

 

Varga Csaba Béla: A második űrhajósunk (Galaktika 283.; Metropolis Media)

Kissé túlhajtott ős-szerelmi történet. Meg még minden egyéb is, amivel mondákat, mitológiákat lehet létrehozni. Persze a végén persze győz a homo sapiens okossága, bár már semmi értelme. Kevesebb több lett volna. Egy szál, de az rendesen ábrázolva…

 

Varga Csaba Béla: Bevetés előtt (Galaktika 277.; Metropolis Media)

Furcsa, mert minden SF-kelléke ellenére ez egy fantasy. Nagyon látványos és hatásos. De egy Armageddontól ez elvárható. Még pár bibliai idézet elfért volna, ha már emlegetjük Jánost. Hatásos ez a vihar előtti hangulat, mintha egy ősi-mitikus tornádó közeledne. Érdemes lett volna pár bibliai szörnyet még előszedni. Szerintem kis magyarázat az olvasó számára nem terhelte volna meg nagyon a szöveget.

 

  1. Karvalics László: Az emberiség megmentője (Galaktika 281.; Metropolis Media)

Ez az egyetlen – klasszikus értelemben – igazán tudományos-fantasztikus írás. Bár az elmesélés elég hagyományos, de igen logikus és következetes, bár szerepet játszik benne a véletlen is, mint a valóságban általában. Párbeszédesebb formában könnyebb lett volna olvasni, így elég száraznak hatott. Még egy kis fricskára, humorra is futotta a végén.

 

******************************************************************************************

 

Regények:

 

Bartók Imre: A patkány éve (Libri Kiadó)

Erről már írtam egy hosszabb kritikát. Most is az a véleményem, bölcsész, ha lehet, ne írjon regényt. Novellát még esetleg. Ha becsületesen megnézzük a regényt – és túltesszük magunkat a tiszteletet parancsoló könyvformán –, bizony ez a könyv egy nagy blöff. Csodálkozom is, hogy a kiadó ezt nem akarta észrevenni. De valamikor a Kossuth kiadó is belefutott egy ilyen blöffáradatba.

Nem állítom, hogy a szerző rosszindulatú, inkább nem tud különbséget tenni játék és komoly dolgok között. „Hogy én milyen jópofa tudok lenni, és még bölcsész poénokat is elsütök közben.” És sajnos már megjelent a folytatás, A nyúl éve, mert trilógia van ígérve! Nem tudom, aki ezt elolvasta, azokat akarja-e.

Figyeljünk, nem szabad bedőlni a formának és a blöffnek. Mert ha ezt lehet, majd a többiek is azt mondják, „hát ezt én is tudom, és meg is csinálom” aztán tele leszünk ilyenekkel, mint kutya bolhával, és csak magunkra vethetünk. A zsűri is, meg az olvasók is.

Zsoldos Péter fanyarul mosolyogna, ha ezt el kellene neki olvasni.

 

Daniel V. Decay (Péter Dániel): Lélekvesztő (Underground kiadó)

Ha valaki képes arra, hogy 30 oldalon keresztül ne mondjon semmit, és ne történjen semmi, az mindenre képes. Olyan lassan csordogál a történet, hogy abba bele lehet dögleni. És ez a szigetvilág nagyon nincsen végiggondolva. Főleg úgy, hogy az összeillesztéseknél a fű között itt-ott felcsap a tenger sós vize. És hol vannak a gyárak és a nyersanyag-lelőhelyek? Mert ezek nélkül az élet még egy ilyen kitalált világban is lehetetlen. Pedig a szereplőink úgy el vannak látva mindennel, mintha egy gazdag ország polgárai volnának.

Nagyon sok a céltalan ide-oda mászkálás. Mikor már a szerző is érzi, hogy az olvasó elkezd ásítozni, bedob egy aktuális rejtélyt, hogy felébredjünk, ő meg tovább tudjon lendülni.

Az pedig, ami a végére poénként kapunk, nagyon kevés. Bár nem az ötlettel van baj, mert ugyan ebből Zsoldos Péter megírta a Feladatot.

 

Kovács Ákos: Az áradás krónikája (Scolar kiadó)

Az utóbbi időben az írók becsületesen megtanultak gépelni, és ez a könyvek vastagságán meg is látszik. A szerkesztők pedig elgyávultak, pedig igen becsületesen meg kellene ezeket a szövegeket húzni.

Túlírt, bő lére eresztett ezoterikus valami, hatalmi harcokkal megspékelve. Gondoltam, később jobb lesz, újabb lendületet véve megint próbálkoztam. Valahogy beleragadtam a történetbe, és az irdatlanul lelassult, és olyan szereplőkkel találkoztam, olyan dolgokat tudtam meg róluk, ami engem hidegen hagyott. Engem ilyenkor nem a történet érdekel – az már nekem öreg fejemmel nem sok újat hoz –, hanem az, vajon a szerző meg tudta-e valósítani, amit kitűzött maga elé, és hatásos-e a választott forma. Sajnos a csodát nem tapasztaltam.

Ja, és miért science-fiction? Mert olyanok a kellékek? Megfertőzte a szerzőket a különböző amerikai sorozatok szelleme. El kellene olvasni Szerb Antal Pendragon legendáját, csak miheztartás végett. Pedig azt mondja az irodalmi pletyka, hogy azt az író egy hónap alatt hozta össze. (És nem eresztette hosszú lére, pedig mennyi minden van benne, és milyen izgalmas).

 

Miklya Anna: Dühös nemzedék (Libri kiadó)

Hát ez még a fentebb már említett A patkány événél is vadabb. Miért akar valaki egy tinédzser fiút leírni, mikor a maga lányos valóságával sincsen tisztában? Aztán olyan szavakat ad a fiúhős szájába, hogy már arra gondolok, mindjárt elvonulnak egy forró légyottra a Süti nevű jellemezetlen és céltalan másik fiúszereplővel. Minek teszi meg a fiút főszereplőnek, ha az kicsúszik a kezéből a regény első harmada után, és a másodszereplő lány lép előtérbe, és a regény már csak róla szól?

A Föld ábrázolása is elég közhelyes, de a Mars meg csakugyan poros. Még akkor is, ha minden helyiségben virágok vannak. Persze csak úgy említés szintjén, mert a szerző biztosan hallotta valakitől, hogy a növények oxigént termelnek, az meg fontos a Marson a levegő miatt. Ez az egész olyan lányos csevegés. A nagy titok pedig nekem már az elején elkezdett derengeni. Nem értettem a nagy felhajtást. Meg azt sem, mikor a szerző valami nagyon tragikust akart ábrázolni, miért nem sikerült neki? Pedig csak szét kellett volna nézni a mostani világunkban, és megírni egy indiai üzem munkását vagy egy namíbiai ember egy napját. A tragédiából csak a poros szürkeség jön át, némi sugárzással.

Science-fictionnek egyáltalán nem nevezhető, mert minden csak kellék/díszletként működött, és úgy sem jól.

Pár kérdésem azért még maradt. Hogyan sikerült a borító ilyen porosra? Miért kék, mikor a regényben sokszor és sokat említenek egy színt, a terrakottát, ami a vörösnek egy változata? Miért dühös ez a nemzedék? Ennyire minden fiatal dühös tud lenni, még akkor is, ha nincsen neki oka. Ez csak hormonális, és a szerző sem okolja meg. És kik azok az ábrázolatlan, meg nem jelenített szürke hadsereg? És miért Jonas, aki a könyv első harmadában beszürkül a lányszereplő mögé? A rettenetesen buta és tájékozatlanul elővezetett űrháborúról már nem is beszélve. Az pont olyan szerencsétlen, mint a professzor ábrázolása.

Lehet, hogy a szerző tudja magáról, egyszer majd megalkotja élete főművét, de ez nem az. Ha lehet, akkor azt ne a science-fiction terén tegye. Mert hiába írt egy regényt – és ígéri a folytatást–, ez a terület számára Terra Incognita!

 

Zsiga Henrik: Végül magad maradsz (Kalliopé Kiadó)

A történettel és a dramaturgiával nincsen sok baj. Nagyjából minden akkor működik, amikor kell. Néha bedob egy új titkot, és a hős megy végig a világon. Amikor a szerző már érzi, hogy az olvasója kezd elaludni, megint jön a következő titok. És persze a végén meg kell az emberiséget menteni, vagy legalábbis új pályára téríteni a bolygót és a civilizációt. Közben vannak ismeretterjesztő részek, kis csatározások, nagy menekülések. Meg minden, ami kitölti ezt a rengeteg oldalt.

Igazán nagy baj a választott/felhasznált nyelvvel van. Ha nagyon brutális akarok lenni, azt mondom, ez irodalmi gügyögés. Valami rózsaszín giccsbe hajló „nagyon irodalminak” érzett „stíl”. Egymáshoz nem illő, egymást erősen ütő elemeket passzíroz be egyetlen mondatba. „Hogy tud dobogni az a kicsi szív. Fortyog, dörömböl, le akarja tépni láncait. Kivetné, kitépné magát a testből, örök börtönéből. Zakatol és az egész test beleremeg.” Ez az indító bekezdés. És ez nem harmatos leányregény, hanem science-fictionnel erősített kalandokban bővelkedő írás.  És sajnos később sem lesz jobb. „Amúgy is apró kvantumokban beszélt anyámról, többnyire erőteljes faggatózásomra.” Az utazás egy érzékletes képe: „Bőröndöm csaholt mögöttem, mint egy kiskutya. Húztam magam után, és a központi váróterembe léptem. Mérsékelt forgalom fogadott, nem taposták laposra a lábam. A kilencórás kakukkmadár még szendergett, volt még hátra tíz perc a következő színpadra lépésig.” Majd egy további: „Átsertepertéltünk a várócsarnokon, miközben ismertette terveit.” Minden ilyen gyöngyszemet nem gyűjtök ide, mert a végén még átírom ide a regényt!

Arról már nem is beszélek, hogy rengeteg a stílustörő szóhalmaz, és a páros testrészeket a szerző többes számban emlegeti. Persze ezeket egy jó szerkesztő meglátja, kihúzza. De ez itt valamiért nem működött. Olyan az egész, mint egy ellenőrizetlen magánkiadás. Pedig a kiadó Kalliopé! A szép szavú, a görög mitológiában Zeusz és Mnémoszüné lánya, az epikus költészet múzsája.  Kalliopé volt a múzsák karának legidősebb és legelőkelőbb tagja. Most vagy aludt, vagy mással volt elfoglalva.

Ha szerzőnek mindezeket a hibákat – amik nem eget rengetőek, de zavarják az olvasást – sikerül kiküszöbölni, még sok jó kalandos történetet olvashatunk majd tőle.

 

Kisregények:

Antal József: Kód (SFportal E-book) (előző évi jelölés)

Antal József: Vektor (SFportal E-book) (előző évi jelölés)

Mindkettő tetszett, ezt bővebb kritikában ki is fejtettem. Szerintem az író nagyon utálja a világot és az emberiséget, de azért megbocsát nekik. Ezek az iDeal továbbfejlesztései, bár nem az antihőst ábrázolják. Valamennyire, főleg világlátásban megközelítik a névadó, Zsoldos Péter regényeit. Talán az emberábrázoláson kellene mélyíteni, és kissé jobban elgondolkodni a történet felett.

 

Bálint Endre: A mérőhajó útja (Digitalbooks Kiadó)

Bálint Endre: Az idő árnyéka (Digitalbooks kiadó)

Kellemes szabvány science-fictonök, de nagyon olvasmányosak, kissé hagyományosak, és az emberábrázolásuk mélyebb is lehetne. De az olvasó nem tudja letenni őket, mert fordulatosak, mint egy filmforgatókönyv.

Az időutazást más szempontból ábrázolja, mint ahogyan az általában szokás. Furcsa, lebilincselő kalandokban van az olvasónak része.

 

Kasztovszky Béla: Glória (Galaktika 265-266.; Metropolis Media) (előző évi jelölés)

Nemere István: Halhatatlanok (Galaktika 269-270.; Metropolis Media) (előző évi jelölés)

Mindkettőről van hosszabb kritikám a neten. Jó szakmunkák, de nem többek. Sajnos az emberről nem mondanak semmit. Csak úgy látszik, mintha azt akarnák.

 

Most ennyi, lehet dicsérni vagy megmorogni. Ha valami jó benne, az fel lehet használni, ha rossz, nem kell figyelembe venni, hogy mit és miért dohog az öreg.