Egyéb kategória bejegyzései

A város és a csillagok konferencia – Román-magyar sci-fi találkozó

-Élménybeszámoló-

2018. május 5-én nemzetközi találkozóra került sor Nagyváradon a magyar Avana Egyesület (a város) és a román Antares Klub (a csillagok), valamint számos szakmai szereplő között a nagyváradi várban, a Deus Vult egyesület által biztosított gyönyörű helyszínen. A kerekasztal-beszélgetés célja nem volt más, mint közelebb hozni egymáshoz a két ország szerzőit, kiadóit, fordítóit, és rajongóit. Az egész napos találkozó nagyszerű hangulatban zajlott, és a résztvevők a másik ország képviselőinek beszámolóin keresztül a saját országuk sci-fi életét is jobban el tudták helyezni a térképen. Mi persze hosszabbra terveztük a látogatást: úgy gondoltuk, a román sci-fi élet mellett érdemes megismernünk Nagyváradot, a szecessziós várost is. De erről később.

A találkozó “nulladik napján” Szélesi Sándor író tartott író-olvasó találkozót. A Pokolhurok, a Kincsem és a Sztálin, aki egyszer megmentette a világot című könyveit mutatta be a nagyváradi közönségnek.

Író-olvasó találkozó Anthony Sheenarddal

Másnap, szombaton került sor a konferenciára. A program a résztvevők bemutatkozásával kezdődött. A magyar küldöttséget Wagner György Sebestyén, az esemény ötletgazdája, az Avana Egyesület csapata, Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője, valamint Szélesi Sándor és Márki István írók képviselték. Román részről jelen volt az Antares Sci-Fi és Fantasy Klub küldöttsége, köztük Nic Dobre elnök, kiadó, Anamaria Borlan alapító, Alexandra Gold grafikus, valamint Horia Nicola Ursu író, műfordító.

A kerekasztal

Balról jobbra ülők: Lipták István (tolmács), Orosz Adél, (Avana), Németh Attila (Galaktika), Szélesi Sándor, Márki István

Nic Dobre író, Alexandra Gold grafikus, Lipták István tolmács

Anamaria Borlan (író, Antares)

A délelőtti kötetlen beszélgetés után ebédidőben ellátogattunk az éppen zajló Festum Varadinum nagyváradi magyar kulturális fesztiválra, ahol ízelítőt kaphattunk a román Lacikonyha ételeiből (nem árulunk el nagy titkot, hogy húson kívül nem nagyon lehetett mást kapni, bár Csuszner Ferenc vegetáriánus barátunk valahonnan tudott szerezni egy kis adag karfiolt).

Városnézés

Délután komolyra fordítottuk a szót: megtárgyaltuk a két ország sci-fi életének és könyvkiadásának jelenlegi helyzetét. Megtudtuk, hogy mi itt Magyarországon nem is állunk olyan rosszul: a könyvpiacunk értéke mintegy háromszorosa a románénak, és az itthon szokásos 45-55%-os könyvterjesztői jutalék sem hangzott már olyan szörnyen a román 55-60% fényében (de persze távol álljon tőlünk, hogy ötleteket adjunk a magyar terjesztőknek). Példányszámok tekintetében ugyanott járunk: a román sci-fi könyvek átlagos megjelenési példányszáma 1500, a magyaroké ugyanennyi. Mindezt úgy, hogy Románia lakossága papíron kétszer akkora, mint Magyarországé.

Horia Nicola Ursu (kiadóvezető)

A találkozó az együttműködési lehetőségek keresésével folytatódott: mindkét fél nagyon nyitott volt egymás munkáinak megismerésére, és a Galaktika magazin részéről konkrét együttműködés ötlete is felvetődött mind írók, mind képregényrajzolók bevonásával. Kölcsönösen meghívtuk egymást országaink sci-fi találkozóira, magyar oldalról természetesen a HungaroConra. A beszélgetés késő délutánig folytatódott, végül egy csoportképpel zártuk az eseményt.

Ezután egy közös vacsorával ünnepeltük meg a találkozást, melynek során magyarul vagy angolul tudó pincérek híján nagyon gyorsan megtanultunk románul ételt és italt rendelni. Az ételek egyébként nagyszerűek voltak, ahogy a két és fél literes, asztali sörcsap is nagy sikert aratott.

A vacsora

A sörcsap

És ahogy a cikk elején ígértük, néhány szó Nagyváradról: a városba érdemes ellátogatni, hiszen szecessziós épületei és passzázsai szemet gyönyörködtetőek. A képbe csak a szocializmusban felhúzott, brutalizmusba hajló épületek zavarnak be, amelyek sehogy se illenek a szecesszió finom, díszített vonalaihoz. Az épületek felújítása ütemesen zajlik, van még hová fejlődni, de jól haladnak. Egyedül a villamosok voltak kissé ódivatúak: csörgő-csattogó szerkezetek, amelyek nem sokat adtak hozzá a városképhez. Mindezekkel együtt Nagyvárad megér egy hosszú hétvégés látogatást, hiszen számos csodálatos látnivaló és kellemes, pénztárcabarát étterem várja a turistákat.

Nagyvárad

Írók egymás közt

Passzázs

Különös helyi népszokás: katonai kiképzés középiskolásoknak 

Volga

Értelmezhetetlen helyi plakátok

Színház

Nyugodtan kijelenthető, hogy a találkozó teljes sikerrel végződött: nagyszerűen éreztük magunkat a városban, és számos új barátra tettünk szert. Olyannyira, hogy úgy tervezzük, jövőre folytatjuk a programot, és hagyományt teremtünk az eseményből.

Avana

Újévi Sci-Fi találkozó John de Lancie-vel!

Sziasztok sci-fi rajongók,

Az új év is fantasztikusan kezdődik, hiszen itt lesz velünk a (többek között) Star Trek sorozatok egyik legérdekesebb szereplője:

John de Lancie, alias Q.

 

22-001-e1418923711305

A színész örömmel vállalta az SFportal, az Avana, a Margyar Star Trek Klub és a Csillagkapu Coslay Klub felkérését, hogy találkozzon a Star Trek sorozatok és filmek magyar rajongóival. Az eseményre 2015. január 11-én vasárnap kerül sor, a Ferencvárosi Művelődési Központban.

q-star-trek-next-generation

Azonban ez nem egyszerű előadás lesz, hanem egy egész mini-Con, hiszen az esemény 10:00-tól egészen 17.00-ig tart, és számos egyéb programból lehet választani:

  • Levetítjük a Star Trek Continues című, nagyon színvonalas rajongói filmsorozat legfrissebb epizódját.
  • Kasza Magdolna előadást tart a 2014-es londoni Star Trek Destination 3 találkozóról.
  • Nocadlee hozza a szokásos elszállt merchandising-cuccait, ezúttal Star trek-témában a Sci-Fi Design Center újabb epizódjában.
  • Varga Zoltán a Csillagkapu SG1-ről tart előadást, ahol szintén feltűnik de Lancie.
  • Ezután egy kerekasztal-beszélgetés következik sci-fi szakértők részvételével a Star Trek-univerzumról avagy: a sorozatok vagy az új mozifilmek a nyerők?
  • Vancsó Évi a mindenható lények sci-fis ábrázolásáról tart előadást.
  • Röviden bemutatjuk Q-t és John De Lancie-t.
  • Majd jön maga a Díszvendég!!!
  • A programot fotózkodás és dedikálás zárja.

Részletes program és jegyrendelés: http://q.sfportal.hu/

Csatlakozz a Facebook eseményhez!: https://www.facebook.com/events/1579251478975975/?fref=ts

Gyertek el, jó lesz!!!

A_logo_t

 

 

 

 

 

 

A Zsoldos Péter-díjra jelölt művek értékelése Domokos Áron tollából

IMG_9503

Novellák

 

ANTAL József, Invázió, Galaktika 276. (2013. március). 39-48.

„Hogy is kezdjem?” – kezdi el a novellát bizonytalan elbeszélője, egy középiskolai fizikatanár, s a vele megesett dolgokat mégis megpróbálja – a zavartságát legyőzendő – összetenni, kronológiai sorrendbe rakva a történéseket. Közben néha (láthatóan) áthúz mondatokat, bizonygatja és biztatgatja önmagát, hogy nem őrült meg, ki-kiszól a szövegből („sosem értettem az ilyen első személyű, múlt idejű monológokat az irodalomban”), s lassan összeáll egy elképesztő invázió-történet, melyben üdítő módon nem szerepelnek idegen lények. A narrátor-hős miközben lassan megpróbál rájönni, miként esett ki az életéből pár óra, s hogy mit keres a saját pincéjében, mint egy detektív, sok teóriát felállít: köztük azt is, hogy meghibbant, ám ez ellen is talál érvet, s mi másra juthatna, minthogy zseni. A tudós körökben elutasított Elmélete ugyanis – úgy tűnik – működik, s képes az időben utazgatva saját maga tökéletesített, változataival, alteregóival benépesíteni a világot. Az izgalmas elbeszélés mindvégig magabiztosan szédeleg az őrület/nem-őrület határán, s a befogadóban sem engedi meg az egyértelmű döntés kialakulását.

 

BEKE Richárd, Eső, Új Galaxis 20. 145-157.

Különös hangulatú elbeszélés: saját nyelvvel, szókinccsel, logikával. Nem adja rögtön oda magát az olvasónak, a megértéséért meg kell küzdeni: „Eső nem tudta elmondani, milyen puszi volt, amikor detektálta az első koptereket: két Kattot és egy Csörrt. A Csörr fekete és kéttenyér, a Katt viszont kéksárga, de tenyérnek még csak egy.”) A béke és a háború észlelésének, értelmezésének kérdését járja körül Beke Richárd, s a béke tapasztalatának teljes hiányában (korának, kultúrájának szókincsével, és hiányos-hibás emlékezetével) élő hős szemszögéből mutatja meg a hétköznapi (háborús) eseményeket, eseménytelenségeket. A lassan csordogáló emlékfelidézések után a csattanó (a háborúnak évek óta vége, főszereplőnk Robinsonként mit sem tudott róla) egyszerre csavar a történeten és simítja el a felkeltett szorongást.

 

BOJTOR Iván, Hallod, Borges?, Galaktika 276. 58-63.

Igazi Borges előtti tisztelgés, megidézve nemcsak a Mester alakját, hanem a narráción, az elbeszélés technikáján (E/1-es elbeszélő) és tematikáján keresztül Borges észjárását (a folyamatos „kireflektálást”), monomániáit (az identitás bizonytalanságát; az írás ás az élet egybemosódását), motívumkincseinek egy részét (idegen szövegek, könyvtár) és szűnni nem akaró borzongását-szorongását is. Egy bunkerban tengődő, valószínűleg az utolsó napjait élő, Borges életrajzát olvasó, a borgesi metafizikától becsavarodni készülő, magát és Borgest (ill. Borgest minden íróval) összekevergető, íráskrízisben szenvedő borgesi elbeszélő, borgesi technikával (az álmok, tudatelmozdulások és olvasmányok leírásával) próbálja magát Borges alakjába beleképzelni, hogy inspirálódjon általa, s valami fontos, maradandó szöveget költsön meg a vég óráiról. A keletkezett mű (Borges Bábeli könyvtárának egy darabja) inkább csak az elszánt, az alkotás kínjait érdeklő olvasókat szólíthatja meg.

 

BOJTOR Iván, Ott fönt a hegyen, Galaktika 284 (2013. november). 100-102.

Újabb borgesiánus (megint szemtanú számol be az eseményekről), sejtelmes, borzongató elbeszélés. Az eredeti ötletre épített novella ezúttal egy rejtélyes és felelőtlen expedíció történetét adja elő (E/1-ben ill. vendégszövegek beidézésével). Ebből megtudjuk, hogy egy fizikus, Ralph Thomson időtorzító masinája elveszett az egyik expedíció során, s rengeteg „hamis” észlelést okozott visszamenőleg az időben, amiket aztán történelmi dokumentumok is rögzítettek. Noé bárkájának araráti maradványairól szóló szövegek például ehhez a balesethez kapcsolhatók. A novella hiányos szerkezetével a sejtetésre épít, s bár az utolsó mondata megpróbálja egyberántva értelmezni az eseményeket, nem jár teljes sikerrel.

 

FEDINA Lídia, Game over, Galaktika 277. 52-56.

Egyszerű ötletre épülő rövid történet a mába emelve, mely a klasszikus lenni-vagy nem lenni dilemmát írja újra valamiféle technicizált inkarnációs segédlettel: ha a szoftverfejlesztés (a számítógépes játékok analógiájára) odáig jutna, hogy egy gombnyomással új életet adhatna „játékosának”, a régit törölve, ki kezdene új játékot? (Game over. Start a new game?) Az elbeszélő főhős is választás elé kerül, s szembesül a sajnos közhelyszerűen újramondott létkérdésekkel.

 

HEGEDŰS András, Tűzijáték = Amíg felkel majd a nap, KIMTE, Publio Kiadó

100 évvel 2014 után Magyarország geopolitikai, hatalmi helyzete megváltozott: a Szlovák Nagyhercegség, az Erdélyi Fejedelemség és más nemzetállamok szövetségeseként az új monarchia gazdaságilag vezető állama lett egy Habsburg leszármazottal, a városszépítő József nádorral az élén. Igaz, az új-Kínai Császárság közeli, manipulatív támogatásával és háttérirányításával. A technológia ha szédítően nem is fejlődött, de a Marsra már ki lehet vándorolni, és a toronyépítésben valamint a tűzijáték szervezésben is dicséretesen előrehaladtunk. Ebben a miliőben készül merénylettel a nádor ellen a Nagy Szlovákia visszaállítását követelő Trianon Örökösei nevű szervezet. A kiváló, lendületes, mesterkéletlen szöveg szarkasztikus, alternatív történelme néhány oldalon is hiteles – ráadásul kalandos – vízióvá válik, s akár egy nagyobb lélegzetvételű mű modellje is lehetne a későbbiekben.

 

IVANICS Ferenc, Lunáris depresszió, Új Galaxis 20. 110-126.

A „hóldkórosság” analógiájára a földkórosság fogalmával (a holdkórosság kifordításával) játszik el a szerző – ügyesen és érzékletesen építve fel köré egy jövőbeli világot. A Hold mesterséges és virtuális növényvilágában élő „szelók” (a csak kizárólag a holdi életre alkalmas szervezettel rendelkező lények) egyikét ismerhetjük meg a novellában, ahogy egyre inkább elvágyódik szülőföldjéről (vagyis szülőholdjáról), saját identitását is megkérdőjelezve, s végül minden holdi terápiára, elfojtás-, önkábító módszerre nemet mondva megszökik az áhított helyre, ahol pillanatok alatt elpusztul. A romantikának, a halálvágynak ilyen ötletesen szép kivitelezése a pszichoanalitikus olvasatoknak kedvezhet a leginkább.

 

IVANICS Ferenc, Programunk célja, Új Galaxis 20. 67-79.

Miután tudjuk, lehetetlen, hogy egyazon univerzumban egyszerre létezzen a végső kérdés és a végső válasz, Ivanics az előbbi nyomába ered. A Douglas Adams-i komikumot logikumba fordítva megkonstruál egy helyzetet, melyben nyomon követi, hogy az emberiség konkrét fizikai halála után, annak mintegy szellemi örököseként, mire megy egy szuperszámítógép. Ráadásul nem is egy, hanem kettő. Az MI-hagyomány méltó darabja ez az írás.

 

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A megtaláló, Galaktika 285 (2013. december). 94-102.

Profin, jó érzékkel megkomponált – filmnyelvet idéző – akció dús szöveg izgalmas ötletre épülve. A paranormális képességek/jelenségek összekapcsolása ill. magyarázata a kvantumfizikával a modern ezotéria állandó törekvése: a tudományt a misztikummal egy közös nyelv, az ún. kvantumhalandzsa köti ilyenkor össze. A szerző szintén ezzel a fogással él, ám itt a fikció terén belül teszi ezt. A sztori könnyen folyik, de a karakterek azért klisészerűek (jó lelkű, rejtőzködő parafenomén hős, nagyhatalmú, a hőst erőszakkal alkalmazó, szorult helyzetben lévő „gonosz”, aranyos kisfiú stb.)

 

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A tökéletes tipp, Galaktika 275 (2013. február). 49-54.

Tulajdonképpen egy ma már létező problematikára (megtörtént esetre), a közösségi hálóra feltett önkéntes információkból eredő veszélyek egy fajtájára hívja fel a szerző a figyelmet. (Rablók figyelik a bejegyzéseket, s ez alapján választanak célpontot). Az élvezetesen gördülő, a részleteket kiválóan megfestő szöveg egy nem teljesen váratlan és ironikus poénnal végződik.

 

LŐRINCZ L. László, Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről, Galaktika 279XL. 115-191.

A három különálló történet/novella egy(ség)ként való pályáztatása nem igazán értelmezhető. Külön-külön, vagy ciklusként már annál inkább: mintha a Csillagok háborúja űrkocsmájának figurái keverednének össze a Pom-Pom meséi, Rejtő Jenő és Bohumil Hrabal alakjaival Lőrincz L. Kis Lófej-ciklusában. Különleges kevercs, az biztos. Egy csillagközi kocsma a világ végén – mint akárhol a Földön – a történetek, anekdoták, abszurd sorstöredékek gyűjtőhelye: a stabil szereplők (intergalaktikus teherszállítók, vén rókák) hihetetlen (főleg szerelmi) történetek előadói és fültanúi: L.L.L. szabadjára is engedi a fantáziáját kb. úgy, ahogy egy megtáltosodott szülő szokott improvizálni a gyerekágynál: humor, kaland, szex (oké, ez az esti mesékből azért hiányzik), közbevetett anekdoták stb. minden van benne. Pl. akár ahhoz is, hogy valamilyen más médium lecsapjon rá (képregény, tévésorozat stb.) a későbbiekben, ám mégsem éreztem elég átütőnek, elég erős víziónak a galaxis létgazdagságát. Olvasás közben Galántai Zoltán kritikája is be-be ugrott, aki szerint egy efféle kocsmában, a különböző metabolizmussal rendelkező lények miatt, több millió italt kellene raktáron tartaniuk és kiszolgálniuk. (A macsizmo egyébként olyan erős a novellákban, hogy szinte várom a „női történeteket” az intergalaktikus fodrászatból.)

 

LŐRINCZY Judit, Az arabica íze, Galaktika 284 (2013. november). 26-44.

A realisztikus (disztopikus?) közeljövőben (2040 körül), az Európai Egyesült Államok idejében játszódó történet szerint egy Fal húzódik végig a jólét maradványain élő nyugati világ (ahol pl. olajjal világítanak spórolásképp, jegyrendszert működtetnek és napelem van mindenhol) és a káoszban élő, éhező, kiszolgáltatott keleti világ között. Ez utóbbiból kétségbeesettek milliói próbálnak illegálisan vagy legálisan átjutni a túloldalra, ahol szintén kétségbeesetten próbálják ugyanezt megakadályozni. A Fal hol máshol húzódhatna keresztül, mint Szegeden. A magyar uniós ösztöndíjas diplomata-tanonc, Alma (a cselekmény egyik fő szálának hőse), magyar diplomatatársai és szeretője, valamint az illegális bevándorlást megkísérlő Miklós sorsa (a cselekmény másik fő szálának hőse) lassan tárul fel az olvasó előtt. A szöveg késleltetve ad számot a kataklizma részleteiről is: gigantikus napkitörés következményeként káosz alakult ki világszerte, fanatikusok felrobbantották a legfontosabb szervereket, kitört a drogháború, Kína hamis adatokra épülő gazdasága összeomlott, a Golf-áramlat megszűnt, India atomot dobott Pakisztánra, New York gátjai felszakadtak, a Tisza kiszáradt stb. A mindent tudó elbeszélő ráérősen, részletekbe menően mutatja meg mind a két oldal életét, s sejtetve közelíti egymás felé a két hős életének előzményeit is. A narrációt időnként hivatalos bevándorlási kérelmek (ill. azok elutasításai) szakítják meg, egészítik ki. Akár egy urban-fantasy regény is kikerekedhetne Lőrinczy Judit elbeszéléséből (ami amúgy is olyan néha, mint egy alaposabb regényvázlat) mert annyi epikum, anyag, mozgás van benne, s e világ még annyi mindent szívhat magába. Elbeszélésként viszont épp a dinamikát és a koncentráltság hiányoltam itt-ott belőle.

 

LŐRINCZY Judit, Ragadozók és emberek, Galaktika 278 (2013. május). 32-36.

Megint elképesztő világot hoz létre alig pár oldalon belül Lőrinczy Judit, egy kegyetlen, szürreális, nyomasztó álomszerű világot, egy fogolytábor és környezete világát. A fogolytábor kliséit már-már „megszokhatta” az olvasó, immunis lett rá, ezért kell kizökkenteni kényelméből: a szerző ezt azzal az egyszerű és félelmetes ötlettel éri el, hogy az őrök a táboron belül, egyenruha-kiegészítőként állatfej-maszkokat, ragadozó-maskarákat (kobra, tigris, csimpánz, medve, sólyom, patkány) kötelesek viselni, melyek vonásaikat teljesen eltakarják, s melyeket hordva megszabadulhatnak a lelkiismeretük maradékától is. Jelenetről jelenetre követhetjük végig egy tábori őr szemszögéből (az áldozatok perspektívája fel sem villan) nézve e világ megroppanását: míg a krematóriumokból sűrűn száll a füst, és gyors úton végeznek a szökni próbálkozókkal, a közeli városból az a hír jön, hogy kitört a forradalom. Minden őr hozzátartozója veszélyben van, de a szolgálat mindennél fontosabb. A családja halálhírére végleg elboruló őr végül felrobbantja az egész tábort, s afféle utolsó (művészi) ítéletként, „minden maszk a mögötte lakozó arcba olvad”.

 

LUKÁCS Norbert, Nincs többé rossz szokás, Új Galaxis 20. 142-144.

Az agymosással, a személyiségformálással, a sikeresség követelményével, az agresszív önérvényesítéssel, a reklámmal, vagyis a fogyasztói világ alapfogalmaival játszik el kritikusan a szerző, kiegészítve fricskáját a(z alkalmazott) tudományok mindenre hajlandóságával, piaci éberségével és előzékenységével. Az oda-vissza végrehajtott testváltoztatások nyomán a személyiség tudományos és megrendelhető módosításának lehetőségét mutatja meg e kis szatírában – röviden, talán kissé túlkapkodva is.

 

MARON A. Andrea, A száguldás szerelmese, Új Galaxis 20. 4-42.

A szuperhősök történetét, az emberi képességek kiterjesztésének történetét – tágabban a zsenialitás mítoszát – meséli el a szerző újra és újszerűen. Az egyszerű, mindennapi stb. ember (akinek a differentia specificája, hogy rajong a sebességért) szemszögéből érzékelt világ fokozatosan, majd egyre gyorsulva jut el az isteni, omnipotens nézőpontig. A főhős (aki akár a Virágot Algernonnak egy jövőbeli alteregója, vagy maga Doktor Manhattan is lehetne) a gondolatolvasáson és legfrissebb természettudományos ismeretek szintetizálásán át a földi Mindentudás birtoklásáig (míg más egy szót kimond, ő egy könyvtárat „kiolvas”) ér el, hogy nekivágjon az Univerzum feltérképezésének.

 

NEMERE István, Titanic 3012, Galaktika 281 (2013. augusztus). 16-22.

Ha Vrungel kapitány Balsorsnak nevezte el hajóját, remélve, hogy a névmágia megfordítva is hathat, miért ne lehetne egy űrhajót a Titanicról elnevezni? A Föld pusztulása után a túlélők hajóra szállnak új világot keresni, a 900 éven át egy kisbolygón (a Titanicon) utazó hibernált emberiség-maradék épp aktuálisa felébresztett pilótái űrbeli úttorlaszt észlelnek, és megsemmisítik. Nemere szellemes csattanóval végződő, steril és a feszültséget mérsékelten gerjesztő novellája végül az egész megszokott viszonyt (élőlényekkel teli jármű kontra útakadály) egészen más szemszögből mutatja be.

 

OROSZ Adél, Három lépés a széléig, Új Galaxis 20. 127-136.

Remek kezdéssel, gördülékenyen, az érdeklődést jól fenntartva, a kliséket csak módjával használva vezet be az E/1. narrátor a jövő „szcientológiai szűréseket” (vagyis arra emlékeztető) alkalmazó homofób társadalmába, ahol még inkább el kell rejteniük, meg kell másítaniuk a homoszexuálisoknak vágyaikat, identitásukat. A narrátor a túlélési érdekét és vágyait harmonizálva a „buzikaller” hivatást tűzi ki célul, hogy védett legyen, s hogy a potenciális partnerek közelében lehessen. A végső csattanó – őt is egy hasonló sorsú, ám a homofóbiába menekvő ember leplezi le és gyilkolja meg – nem annyira meglepő. Egy biztos, a történet logikája, az individuális happy endeket nem tűrő társadalom ezt diktálja.

 

PEJ Erika, A kölcsönvett Föld, Új Galaxis 20. 80-86.

A földönkívüliek köztünk élnek – nem vitás, s az inváziójuk 1997. novemberének első hetében indult el. Hogy miért épp akkor, nem világos, ám a naplóbejegyzések félórás lebontásban, tárgyilagosan számolnak be Koren, Zapka és Tarkus csendes, észrevétlen testmegszállásáról. A Heyerdahl-i Däniken-i teóriát követve a csattanó, hogy az idegenek tk. csak visszajönnek, visszavenni jogos birtokukat.

 

PACSAY Imre, Aratás, Új Galaxis 20. 43-66.

A búza maga is a modern génmanipulációk vívmánya. De mi lenne, ha egyszer a szeretett búza elszabadulna, s szuperbúzaként ellátná ugyan az emberiséget, de maga is egyre több áldozatot követelne? Mi lenne, ha a táplálék (mellyel azért táplálnak állatokat, hogy aztán azok válhassanak táplálékká) maga is táplálásra szorulna, ráadásul ember-táplálékra? A kannibalizálódó szuperbúza termelésének elképesztően nyomasztó, hihető látomássá költött világát Pacsay egy még nyomasztóbb posztapokaliptikus világba (szökőár, földrengés, polgárháború dúl mindenhol – tudhatjuk meg a néhány még szabadon sugárzó gerillarádióból) helyezi. Melyben a Társaság irányit mindent… Ebben az aprólékosan kidolgozott biohorrorban, ahol a sertésőssejtből tenyésztett műhús is csak a kiváltságosoknak jut, egy családért (apa, anya, fiú) izgulhatunk. A reménytelen világot végül eltakarja előlünk a happy end, de egy ilyen műfajnál ez megbocsátható.

 

PONGOR Vince, Ezerszer lejátszott jelenet, Új Galaxis 20. 105-108.

Az elbeszélő és az elomló, méretes testű, kékharisnyás Popette (aki olyan, akár egy termékenység-istennő) légyottjának fülledtsége és a kinti havazás egyre különösebbé varázsolja a novellát. A látszólag oda nem illő megjegyzések, melyek időnként megszakítják a „kezdjünk-új-életet-valahol-máshol”-féle ismétlődő mantrákat, pedig hamarosan gyanút keltenek az olvasóban, hogy valami „nem stimmel” a történetben. A virtuális, cyber-szerelmi-vallomás szolgáltatás keverve az olcsó aprópézes szexszolgáltatással – egyszerű ötlet, ám a groteszk felé mozdulva igazán maradandóvá teszi az írást.

A szerelem véget érte utáni mániás állapot szürreális és átélhető állapotának (a gyászfeldolgozás nosztalgiázós, hárítós fázisainak) szép allegóriájaként is olvasható az elbeszélés.

 

PUSKA Veronika, Műszakváltás, Új Galaxis 20. 158-164.

A csattanóra építő (különböző dialógusok sorozatából felépülő) novella az UFO-hitet járja körül, s egy ügyes csavarral, nézőpontváltással, az olvasót is a hívők közé löki. „A valóság sivár. Az emberek utálják a valóságot, nemhiába csüngenek sorozatokon, mozifilmeken, fantasztikus könyveken”- állapítja meg az elbeszélés egyik szereplője egy párbeszéd során, ezért van szükség a mesterségesen fenntartott UFO-hitre. A főhős ezzel nem ért egyet, töprengései, s felelősségérzete az emberiség iránt megkapó, de kevés lenne magában. A párbeszédek sorában az utolsó már róla szól, s ebből tudhatjuk meg, hogy ő maga is a földönkívüliek egy jól sikerült (újhumanoid) kreálmánya, „szere” arra hivatva, hogy a régi (újra bűnbe esett) embert majd egyszer leváltsa.

 

SÜMEGI Attila, A kővé vált asszony balladája, Galaktika 283 (2013. október). 61-67

A sci-finek a fantasztikus ágához tartozik leginkább ez a „ballada”; a megszokott ún. science-elemek, ill. gondolkodás, ha a rövid pszichoterápiás kitérőt nem számítjuk, alig-alig észlelhető benne. A fantasztikum viszont, mely kafkaian magától értetődően meséli el a legszürreálisabb történéseket is, kap cserébe egy magyaros ízt: mintha Sánta Ferenc, Tar Sándor világa keveredne Örkény fekete humorával A kővé vált asszonyban. Az egész novella persze olvasható egyszerű allegóriaként is (egy elköteleződés történeteként, ill. egy betegség komplex történeteként: a leépülés fázisaival és a beteget gondozó környezet viselkedésének lekottázásával), de olyan plasztikus, realisztikus az elbeszélés, hogy a kényszeres megfeleltetés (pl. az elkövesedés és a mozgásszervi bajok között) erejét veszíti. A ráérős tempójú történet a visszafordulhatatlan leépülésről, átváltozásról s a főhős tehetetlenségéről, ambivalenciájáról nemcsak megrendítő, hanem, az emlegetetett terápia leírásával, ill. a fiú alakjának megrajzolásával, még humoros (groteszk) is.

 

SZÉLESI Sándor, Két üzenet, három töredék, Galaktika 285 (2013. december). 38-40.

Poétikailag bravúros, igen eredeti ötlet villámgyors felskiccelése a Két üzenet. Kevésbé szokványos formákban, „levél” és ún. „(ál)történelmi dokumentumok”, azaz fiktív hexametrikus verstöredékek formájában tárul fel benne egy majdnem bekövetkező kataklizma története. A szellemes írás a filológia és az értelmezéstan fontosságát hirdeti (egy elsüllyedt civilizáció szent szövegeiből kifejthető egy fontos, figyelmeztető üzenet a jövő számára) pl. az űrtechnológiával szemben.

 

SZILÁGYI Zoltán, Halhatatlan, Galaktika 280 (2013. július). 70-76.

A magát klónozó nagyhatalmú úr és az elitet segítő alárendelt szolga (aki itt maga is egykor rettegett hadvezér volt) története. A szolga még mindig fél az úrtól, s az úr még mindig ki van szolgáltatva neki. Ebből a dialektikából, feszültségből táplálkozik az elbeszélés is. A halálfélelem-szenvedés és a halál-újjászületés szembeállítását szintén remekül jeleníti meg Szilágyi Zoltán.

 

SZUNYOGH Gábor (Bezdom Iván), Éhséglázadás a zöldségbolygón, Új Galaxis 20. 87-104.

Vidám, üde, ötletes, következetesen végigvitt történet. Sci-fi és gasztronómia témakörben kevés igazán jó írást találhatunk, az étkezés jövőbeli ábrázolása általában kimerül néhány kósza ötletben, az extremitás véletlenszerű kiötlésében. Épp ezért örültem, hogy végre egy kidolgozott jövőbeli étkezéskultúráról olvashatok, melynek történetéhez az éhezés is hozzátartozik. A kitalált, keresztezett növények és szereplők nevei, épp olyan játékosak, mint amennyire fordulatosak végül a cselekmények.

 

SZŰCS László, Ab ovo, Galaktika 280 (2013. július). 20-24.

Az evolúció a fedőneve annak az ismeretlen erőnek, ami a létezés sok szféráján, dimenzióján keresztül hajtja az elbeszélőt, aki élettörténetét/léttörténetét adja elő az emberiség jelenleg legelismertebb és legjobban reklámozott elméjének, Hawking professzornak. A felemelkedett mesterek analógiájára, a kivételes intelligenciájú emberek tovább léphetnek, szinteket ugorhatnak a „haláluk” után. Az elbeszélés, sajnos, egyszerre sablonos (a kulturkritikája főként) és hatásvadász, s nem nyújt semmi víziót abból a szférából, amelyből merítkezik.

 

VARGA Anna, A Jövő meséje, Új Galaxis 20. 137-141.

Bruno Bettelheim biztos lelkesen egy díványra fektetné A jövő meséjét (az egész családot, kislányt és szülőket, majd az anyát lehordaná): a 150 évvel korunk után játszódó történetben a gyerekeket – ezt már-már el is várjuk egy disztópiától – a szülőktől elszeparáltan nevelik. Ők leginkább csak finanszírozzák őket, de a fő irányadó, sorsalakító erő az intézményrendszer. A sztori kettős narrációnak köszönheti az erejét és báját, a klasszikus mese (hol volt, hol nem volt) és a klasszikus novella (az apa szemszögéből előadott) szólamai együtt felemelővé és félelmetessé is teszik. Olyan a Jövő meséje, mint egy regény prológusa.

 

VARGA Csaba Béla, A második űrhajósunk, Galaktika 283 (2013. október). 20-23.

Az emberiség második űrhajósa valójában az első, csak neki nem volt szándékában az utazás. Az i.e. 20000-ben, a klasszikus árucsere (egy obszidián kőbalta = kilenc cápabőr), s a női felszabadulási eszmék felhorgadásának fiktív idejében, talán az Atlantiszon, talán a Húsvét-szigeteken játszódó történet főhőse egy homo sapiens, aki elrabolt kedvese miatt lép fel egy űrhajóra, ami számára, a saját észlelési horizontján, az istenek világához tartozik. A Viking visszatér fordított helyzetében lévő H. (talán, mert a férfiaknak még teljes neve sincs) törzse és az űrhajósok kapcsolata párhuzamba állítható Henoch történetével is, melyben a bukott angyalok csábítják el a föld asszonyait. A narráció (hol T/1-es, hol T/2-es megszólító, de leginkább E/3-as) és a stílus (hol kedélyeskedő, hol naturális) sajnos, nem végiggondolt, nem egyenletes mindenhol.

 

VARGA Csaba Béla, Bevetés előtt, Galaktika 277 (2013. április). 31-38.

Milyen lehet az apokalipszis napján meginni egy kávét? És milyen lehet a kávé, ha az apokalipszis évekig húzódik? Melyik kávé lesz az utolsó? Varga Csaba énelbeszélője visszafogott hangon számol be egy olyan elhúzódó, nem sok reménnyel kecsegtető háborúról, mely a Csillagközi Invázió csatáival vetekszik. Ez az ütközéssorozat talán még több halállal jár. A nemzetközi összefogás ellenére azonban – az igazán nagyszerűen megidézett, kizárólag a sejtetés eszközeivel ábrázolt – Gonosz csak nem gyengül. A 2015-ben dúló harc vezetője egy kiborgizált bíboros (iszlám és tibeti segédjeivel) szerint viszont nem lehet úgy győzni, hogy életben is maradunk. A thrillerbe hajló, a Jelenések Könyvét komolyan vevő hősi eposz nyitva hagyja a kérdést. Az olvasó pedig szoronghat tovább.

 

  1. KARVALICS László, Az emberiség megmentője, Galaktika 281. (2013. augusztus). 41-54.

Gondolatívében, alapötletében az egyik legeredetibb, Asimov tollára méltó, a jelen tudományos diskurzusira is alapozó elbeszélés a vírusok eredetéről, mibenlétéről, létre törekvéséről és (írói poénként) apokalipsziséről. A vírusokról máig nem tudják eldönteni a virológusok, élőlények-e vagy sem, s arról is különböző elméleteket vallanak, hogy miképp alakultak ki – az viszont bizonyosnak tűnik, hogy nem ápolnak baráti viszonyt a gazdatesteikkel. A novella egyik tudós szereplőjének állítása szerint a vírusok az élővilággal párhuzamosan fejlődő, rivális organizáció részei/tagjai/összetevői, s ez az organizáció időtlen idők óta harcol többek között az emberiséggel. Ám most eljött a végső összecsapás ideje, mivel felismerték, hogy az egymás közötti kommunikációjukat (amivel ki tudják védeni az emberi támadásokat és mutálódni) hogyan kell megakadályozni. Az izgalmas eszmefuttatás megértését és élvezetét sajnos nehezíti a szöveg megformáltsága: az akadémiai székfoglalóra, konferencia-előadásra emlékeztető, főleg monológként (a tudomány többes szám első személyét használó) felvázolt vízió, bár néhány közbevetés megszakítja, túlságosan sok, megterhelő, a karakterek inkább szócsövek. Jobban kellett volna a történetet dramatizálni, s a narrációt következetesen használni (pl. a szöveg első fejezetében még az újságírónő dőltbetűs gondolatait is ismerjük, majd az egész elsikkad). A gyerek mint a világ megmentője jó kis fricska a tudomány felé és az ifjúsági kalandtörténetek hagyományait követi, ám végül, az ő figurája sem szervesül eléggé a sztorihoz.

 

 

Regények

 

ZSIGA Henrik, Végül magad maradsz, Kalliopé, 2013. 580.

Zsiga Henrik regénye a kalandkönyvek cselekmény-centrikus izgalmát ígéri, mely során az olvasó tűkön ül, falja az oldalakat, és egyszerre szeretné, hogy a szöveg ne érjen véget, azaz még tovább maradhasson a regény világában, és egyszerre szeretné, hogy véget érjen, és megszabaduljon a felhalmozott feszültségtől. A műfaj hagyományaihoz illően Zsiga Henrik, még rá is licitál: sosemvolt, sosem hallott váratlanságokat, töprengést, rettegést ígér. („Meglelni az emberiség feltáratlan titkát, a legnagyobbat, mi valaha létezett – mindezt vér, rejtelmek, fordulatok közepette.”)

Az egész világon végigutazó narrátor kalandjai, „kódfejtései” azonban – minden szándékuk (pl. L.L.L. nyomán most nem bogarász, hanem történész a hősünk, a nemzeti szál ráadásul rajta kívül is fontossá válik) ellenére sem nem izgalmasak, sem nem érdekesek, sem nem eredetiek, leginkább gyermetegek, s engem, sajnos inkább fárasztottak, mint lelkesítettek. Az alig-alig jellemzett „közeljövőben” zajló eseményeket, egyes szám első személyben előadó, a kaland végpontjáról visszatekintő elbeszélő gyorsan tisztázza reménytelen helyzetét, s ezzel lehetőséget ad magának, hogy (közel 600 oldalban) elmesélhesse, mi vezette idáig. A keretes elbeszéléssel semmi baj, a feszültség megteremtésének eszközeként bevált módszer, ám a további izgalmak kiábrándítóan nincsenek arányban a narrátor által folyton bizonygatott helyzetekkel: „a legsúlyosabb döntést kell meghoznom”; „a lehetetlen felelősség, ami rám szakadt”; „mérhetetlen szenvedések”; „Magam vagyok a teremben. Én – egyedül. A hosszú út vándora.”; „Megfejtettem Atlantisz titkát. Megfejtettem a legnagyobb titkot, amit az emberiség valaha birtokolt.”; „készen állok a feladatra, a legutolsó feladatra”; „Magam maradtam. Solus eris. Az epilógus ideje. Én és a piramis – szemtől szembe. ; „Ez az alkotás maga a titok! Ide kellett érkeznem. Ez a struktúra maga a rejtélyes üzenetek tartalma! Ez itt a végállomás, a mindenek vége! A cél. A tartalom. Az ok és az okozat. Megtaláltam… megleltem Az idegen nép fiát, az ismeretlen masinát!” A Világ Leghatalmasabb Rejtélyével szembenálló, Az Emberiségnek Szóló Legeslegfontosabb Üzenetet megfejtő narrátor belső monológjai, sajnos, nagyzoló fecsegéssé válnak, a történések, a szereplők kisszerűsége, jelentéktelensége mellett.

A Rejtély, vagyis a kultikus építészeti objektumokon lévő jelek, és azok összefüggése, majd megfejtése lehetne a regény valóban legizgalmasabb része, ám ezek kriptográfiai bonyolultsága (a rajzok hasonlóság alapján készült piktogramok, a többi jel a latin abc alig torzult változatai) nem elég összetettek ahhoz, hogy egy alsó-tagozatoson kívül bárki komolyan vegye őket.

Igen jó írói megoldásnak éreztem (volna) az útikönyv-részletek bevonását, az útikönyv narráció (ill. azok kijegyzetelt változata) végre kibillenthette volna a szöveget az extatikus hőzöngésből, ám ezek a szövegek túl felszínesek, útikönyvközhelyek maradtak.

Végül és utolsósorban, a könyvnek épp annyi köze van a sci-fihez, mint Dan Brown Da Vinci-kódjának – még ha egy kis Däniken (Dänikenre ugyan reflektál a szerző, ironizál is rajta, ám végül maga is a dänikeniánus észjárás mellé áll) is került a zsánerbe: az Atlantisz, mint időgép ötlete (ez egyetlen erőssége a könyvnek) kevés a sci-fihez, s pláne kevés az egész regényhez. A történet egy hosszabb novellaként biztos, hogy sokkalta erősebb (akár Zsoldos-díjas) lehetett volna.

 

KOVÁCS Ákos, Az áradás krónikája, Bp., Scolar, 2013. 394.

Az Áradás Krónikája, Kovács Ákos előző kötetéhez utalásszerűen kapcsolódó, ám annak ismeretét nem kívánó, s újabb részek egyértelmű ígéretét hordozó regénye, igen összetett (még épülőben lévő) világot mutat be az olvasónak. A klasszikus, hard-core sci-fi és az űropera elemeit ötvöző szöveg világában Kovács Ákosnak rengeteg mindenre kiterjed a figyelme: az „egyszerűbb” technológiai környezet kiötlése mellett, melyek hol sablonosabbak, hol invenciózusabbak (szándékletapogató, fátumporszívó, holdcsiszoló; ZED3; jégperzselő, mesterséges gravitáció generáló, szabadidő modulok stb.), a társadalmi-közösségi csoportok, intézmények (Terra Bizottság, Csillám kör, Doro-gárda, Üresség Intézet stb.) rendszerét is kidolgozza. De ennél még mélyebbre is megy: az időhurok és a térlyukasztás technológiáját összekapcsolja egy komplett ideológiával és egy új, speciális vallással is. A regény társadalmának hitre, vagy inkább a hitük megerősítésére van szüksége, s bizonyos szempontból az Áradás Krónikája akár ideológiakritikaként (egy diktatúra kiépülési-kísérletének leírásaként) is olvasható: még tágabban a sors kiszámíthatósága és kiszámíthatatlanságáért folyó, illetve a sors fölötti uralomért folyó küzdelmek ábrázolásaként. A „sötét erő” manipulátora, a politikai hatalom megszerzésére törő, végső soron „csak” a haláltól rettegő Art Gruwell is a sorsot és a halált kívánja legyőzni, egy angyal, egy intergalaktikus lény „beszerzésével”, illetve saját maga „angyallá” válásával. A vele szemben álló fiatal lány (mert a kamaszlány hős-konjunktúra előtt Kovács is fejet hajt) viszont már rendelkezik ilyennel, s őt nem a hatalom megszerzése és a halál legyőzése érdekli, hanem az autonómiája és a „szabad akarata”. Bizonyos szempontból a szabad akarat kritikai vizsgálatának is tekinthetjük a könyvet.

A regény poétikai kidolgozottsága is elismerésre méltó: az ún. éteri közjátékok (olyanok, mint a görög drámák Kari összefoglalásai) abszolút szűkszavú és rövid dialógusai jól ellenpontozzák a kalandok mindentudó narrátorának aprólékosságát. A párbeszédek is igen életszerűek, a karaktereknek megfelelően hol szabad szájúak, hol humorosak (ez időnként azonban stílustörést okoz, mivel a regény nem Douglas Adams-i paródiaként határozza meg magát); az angyal-ember belső dialógokból is sok lehetőséget kihoz Kovács Ákos (ezek néha Eragonosak voltak); a szereplők változatosak és szerethetőek.

Kifejezetten sok érdekes szereplője van a regénynek, szinte már túl sok is (a tini Melissán kívül, Ish Froylox, a zseniig, a vezérkar embereiig, Keaneyékig és az „angyalokig”), szerettem olvasni, ám minden eredeti ötlete, humora és váratlan fordulata ellenére sem éreztem elég szervesnek, kiforrottnak, s utólag felidézhetőnek a művet.

 

MIKLYA Anna, Dühös nemzedék I. Jonas és a szürke hadsereg, Bp., Libri, 2013. 343.

Kifejezetten beszippantott a regény kezdete, s ekkor még azt sem bántam, hogy megint egy sokezredik tinédzser fogja valószínűleg megmenteni a világot – kortárs-bajtársaival vállvetve… Az itthoni ifjúsági, ún. young-adult műfaj polca még nem telt be, pláne nem sci-fi kategóriában. Az sem igazán zavart, hogy a hard-core sci-fi bizonyos elemei hiányozni fognak a regényből, hisz az E/1-es narrátor egészen világossá teszi ezt többször is („az űrhajó úgy nézett ki, mint egy űrhajó”), helyette kárpótol majd egy fura társadalomrajz, ahol… Ahol például a gyerek-szülő viszony, vagyis a család, mint a társadalom legkisebb egysége máshogyan működik, mint például, amiben élünk. A regényt olvasva végig az volt az érzésem, mint amikor egy vastag bevizezett üveglapot tesznek egy rajzra, s minden vonal elmozdul: Miklya Anna világa egy valamikori közeljövőben játszódik, ami vészesen hasonlít a mostanira. Az egész világ(háló), benne Magyarország, Budapest és a nyócker erősebb állami kontroll alatt létezik, minden szabályozottabb, uniformizáltabb, diktatórikusabb, katonaibb stb., (A blogolás már csak nosztalgikus emlék). Egy kicsit disztópikus világ, idáig nem is túl eredeti (a szerző maga is bevallja Lois Lowry felszabadító hatását), ám a regény feszültsége valami többet ígér. Az egyedüli gyerekként kamaszodó, zárkózott főhőst, Jonast az állami felügyeléssel párhuzamosan az édesanyja neveli; Jonas élhetné a „mindennapi”, szplínes-kamasz életet, egyetlen cimborájával, Sütivel, de a kalandregény az ilyet nem engedi, és Jonast egy a fennálló rend ellen lázadó, vagány lány kezdi magához vonzani (aki egy rosszindulatú, gonosz hekker megzsarolt áldozata). Végül hárman egy kikényszerített diákcsíny keretében botrányt okoznak, amit egy egyéves javító-nevelő-továbbképző holdutazással büntetnek (jutalmaznak – hisz rengeteg előnyhöz jutnak ez által). Az új helyen pedig lassan kezdik megérteni az otthoni világuk működését is. De milyen ez a világ, most már tessék rendesen elmondani, bemutatni nekünk! A Dühös nemzedék kimondottan is többkötetes műnek készül, talán ennek is köszönhető, hogy az események az indokoltnál lassabban peregnek, minden késleltetve jut el hozzánk, s kíváncsiságunk részlegesen elégül ki: a kiszámítható szerelmi szál részletezése mellett, keveset kapunk abból, hogy miért is dühös e nemzedék. A gördülékenyen, élvezetes fogalmazással folyó szöveg olvasása így (talán az életkoromból kifolyólag) az unalom kísértésének volt folyton kitéve: sokkal több törődést, ötletet, anyagot, sűrítést kívánt volna meg a kötet második fele, mint kapott. Pedig a szerző tehetségéből futná. A narrációval egyetlen problémám volt: Jonas eléggé semmilyen, rajta keresztül minden tinédzser, sőt, minden tinédzser fiú (kamasz lélek ide, kamasz lélek oda) az Alkonyat trilógia Bellájának halványított másának tűnik, és pont annyira fiús is. Hiányoltam Süti erőteljesebb szerepeltetését is a regény második részében (mintha vele itt nem tudna mit kezdeni a szerző), s mindezen hiányérzetért a sztori végső, klassz csattanója nem tudott kárpótolni.

 

PÉTER Dániel (Daniel V. Decay), Lélekvesztő, Bp., Underground (magánkiadás), 2013, 303.

Hangulatteremtésben erősnek éreztem Daniel Decay regényét, de sokszor meg kellet állnom és erőt vennem az olvasáshoz. Az úszó szigetvárosok képe, illetve az úszó kísértetváros képe lassan beivódott a tudatomba, csatorna-keresztútjaival, kongó termeivel, olajos, latyakos kazamatáival, lépcsőivel. A könyvet olvasva egyszerre jelent meg a Nyolcadik utas a Halál folyosó rendszere, a Solaris elhagyatott terei és tengerparti rakodó-mólók képe. A párhuzamosan futó cselekmények: az otthonmaradtak, és az expedíció résztvevőinek sorsa (ezt eleinte egy újraírt Nemo-kapitány történetnek véltem) mindig kiváló lehetőséget ad a suspense-re és cliffhangerekre, ám itt mégsem tudtam bevonódni igazán egyik eseménysorba sem. A filmszerűen pergő, és sokszor akadozó képek, a kissé iskolásan egymásután bemutatott szereplők, karakterek klisészerűsége, a szándékoltan visszatartott katasztrófák és lelepleződések, a szöveg lassított, feszültséggenerálást célzó tempója – mind-mind a kalandregény eszközei, de itt mégsem működnek igazán átütően. (A sok szereplőt sem sikerül kézben tartani.) A sci-fi thriller alapötlete a Szárnyas fejvadász intencióit követve nem eredeti, de mégis érdekes tud maradni: egy emberellenes kiborgokból-androidokból álló kalózvárosból származó, kiborgalkotó főmérnök átjátszatja tudatát egy ép androidba, aki átkerül egy másik városba, majd egy expedícióval visszakerül múltja helyszínére és hosszas nyomozás után ráébred identitására ill. megpróbálja jóvátenni kutatásait. A lírai alcímek ügyesen ellenpontozzák a szöveget, ám nincs funkciójuk azon kívül, hogy alkalmat adnak egy kis szusszanásra. A csattanó nem csattan akkorát, mint kéne – talán mert az előzmények utaltak rá, ráadásul túl hosszan elnyújtva.

 

BARTÓK Imre, A patkány éve, Bp., Libri, 2013. 573.

A regényt élvezet volt olvasni, folyamatosan érdekelt – mindez bizonyára összefüggött azzal is, hogy a többi kötethez képest ennek a könyvnek nagyobb volt a híre, erősebb, ügyesebb volt a marketingje, pozicionálása, és már a „folytatása” is olvasható.

Ilyen történettel magyar nyelven még nem találkoztam, külföldivel sem nagyon, sokkal inkább egyes elemivel külön-külön. Ha asszociálnom kéne, rengeteg társzerző/társmű ugrana be: Neil Gaimann abszurd, komédiába oltott horrorisztikus fantáziái; Pelevin pszichedelikus, valóság-nem valóság határait elmosó paródiái, Ellis precíz, részletekbe menő szadista meséi, Bulgakov elragadó diabolikus szatírái (A Sátán New Yorkban). Az angolszász hard-boiled krimik kiábrándult és lírizáló történetei, a skandináv krimik brutális és nagyon a mába ágyazott esetei, de még Dumas Három testőre is (illetve annak alapdinamikája: Athos, Portos, Aramis és d’Artagnan összekerülése, a három filozófus és a fiú barátsága). A Hannibal sorozat kegyetlensége és manipulációs pszichológiát bemutató történetei szintén referencia pontok lehetnek, csakúgy, mint a kortárs filozófiatörténet vagy természet-tudományos ismeretterjesztő műsorok narrációja. Popkulturális utalásokban ezeken kívül sincs hiány (a Harry Pottertől, az Alkonyaton és az Oprah-show-n át a Tom és Jerryig), s ha belemegyünk a regény megjelenése óta tucat számra megjelenő diskurzusba, miszerint 1. milyen műfajba/zsánerbe tartozik a könyv (sci-fi, kalandregény, krimi, thriller, bio-punk stb, vagy mind együtt), illetve 2. ez most rekreációs olvasmány, azaz ponyva vagy meditációs objektum, azaz szépirodalom. Vagy 3. milyen újszerű a regény testábrázolása és hasonló lózungok/mantrák – akkor sem jutunk sokkal előrébb. Mindenestre, megfontolandó, hogy a sci-fi műfaj „gettósodása” ellen szólna a Patkány éve elismerése. Mert szerintem jó regény, ha nem is tökéletes: jó pár funkciótlan rész van benne (de ezeknél is éreztem az írói játékosságot, és az jó), a metafizikai-teológiai töprengések, idézetek, parafrázisok frivol kontextusba helyezése, ha szellemesek is, de súlytalanok sokszor; a három filozófus karakter a filozófiatörténet közhelyeiből épül fel stb.. Nyelvileg egyértelműen ez a legerősebb könyv az összes közül: következetes testi-metafora rendszere, eredeti hasonlatai, rútságában is szép képei emlékezetesek, párbeszédei meghökkentőek, humorosak. A történet filmszerű jelenetekként követhető, s mindvégig (s ezt megint az előnyére írom) nehéz eldönteni, kiért is kéne szurkolni.

Az alapsztori szerint három fizikailag-szellemileg zseniálisnak tűnő filozófus-kiborg, egy titokzatosan félelmetes nő és egy elárvult fiú segítségével (és Feuerbach nyomán) meg akarják változtatni, azaz el akarják pusztítani és újraalkotni a világot. Kegyetlen merényleteket követnek el, s csak egyetlen sokat megélt zsaru képes, a megérzéseire hagyatkozva a nyomukba eredni. Közben kiderül, hogy hőseink saját magukhoz való viszonya, már kevésbé zseniális, inkább esendő, emberi: bizonytalanok és támogatásra szorulnak, mint három traumatizált gyerek. Még számukra is csak lassan derül ki, hogy talán őket is manipulálják, s mire feleszmélnek a világ már megváltozott, „lángokban” áll, s a filozófusok innentől maximum tűzoltók lehetnek, s újra kezdhetnek töprengeni.

A regény további értelmezést igényel, van benne tudomány (és tudománykritika) és van benne képzelet bőven: a kaland, kalandok, szörnyűségek, váratlanságok, fantáziafutamok, utalások és viccek bennem a szabadság érzetét keltették, vagyis hogy a szerzőt a regényírás bizonyos szabályain kívül semmi nem köti, csak játszik, de azt olyan magabiztosan és jókedvűen, ami ritka a kortárs magyar sci-fiben. Vagy (tőlem akár) poszt-apokaliptikus bio-punkban.

 

 

Kisregények

 

Antal József: Kód

Nagyszerű, egészen eredeti ötletre épülő akciókönyv a Kód, a klasszikus (orvos)krimi sémájával a háttérben (egy gyilkosság, gyilkosság-sorozat indokait kikutatni, a testeket felboncolni, a labor-eredményeket „kifaggatni”, a tettest nyakon csípni – egy nem hivatásos detektív vezetésével), vegyítve a kémregény (a tét: a nyugati világ sorsa) és a thriller (a tét: a szerethető főhősök élete) elemeivel. Úgy tűnhet, Antal József mindent tud erről a műfajról, hisz van könyvében bőven, lapról-lapra adagolt izgalom. Van benne titokzatos, erkölcsileg elítélhető, a Világot, az Élet szentségét veszélyeztető ellenfél (dzsihad), van benne zseniális, a megérzéseire és a speciális tehetségére támaszkodó, önjáró hős (ebből kettő is), van benne párkapcsolat, erotika, szex; gyorsak az események, azaz rövid idő alatt játszódnak le, ráadásul párhuzamosan futnak, így végleg kielégülhet félelemszomjunk. Ám a klassz alapötlet és ez az egész arzenál inkább egy forgatókönyvre vagy regényvázlatra emlékeztet. A minimalista leírások nem elég erősek, plasztikusak, a belső monológok, álomleírások nem elég megrázóak, a gyors párbeszédek sem elég érdekesek – hogy igazán maradandó emlékeket okozzanak. Mintha a szerző annyira igyekezett volna megfelelni a kommercializálódott kaland-szüzsének, akció-elemeknek, hogy az egyediségre már nem maradt volna türelme. A mindentudó narrátor az egyes szereplők veszélyes pillanatait mutatja meg, használja a sejtetés, késleltetés eszközeit; filmszerű vágásokkal dolgozik (40 részből áll a rövidke könyv), s aki a 24 óra sorozaton szocializálódott, bólogathat, hogy az idő bizony most is szorít (a vírus befecskendezésétől minden perc számít). Ez az idővel-órával való játék persze a hatásvadászat vádját is előhívhatja. A könyv leggyengébb vonulata a szerelmi szál: a két hős kapcsolata nincs megalapozva, kidolgozva, bemutatva, s leginkább a romantikus regények legolcsóbb változatára (Harlequin-sorozat) hasonlít.

 

Antal József: Vektor

A Vektor a Kód. c. regény afféle második része: a főhősök ugyanazok, a krimi-logika és az akciósűrűség sem változik (még néhány érdekes visszautalást is beépít Antal) ám ez egy teljesen önálló mű, s így egy vadonatúj kalandot izgulhatunk végig. A párhuzamosan folyó események részben újra Bay Citiyben (ez a regényben egy fiktív amerikai város) játszódnak, ahol a patológus hős egy gyanús fertőzés-sorozat után kezd vizsgálódni; részben Izraelben, ahol a főhős patológusnő (a főhős párja) egy másik gyanús fertőzés-sorozat után nyomoz. Ráadásul a hírszerzés épp készül mindkettőjüket beszervezni a haza védelmében (így akár egy egész sorozat is épülhet majd rájuk). A regény erőssége megint az ötlet, amiből ezúttal Antal még többet tett a regénybe: a vektor kifundálása, a Vámpír motivációja és fantazmája; a Mahdír-féle arcplasztika; és persze a történet csattanója: az akció-történetek kliséi közé tartozik, amikor a két szálon futó nyomozás egy nagy bűnténybe torkollik. A Vektor ezt bravúrosan elkerüli, amikor a két nyomozás eredményeit egymás ellen játssza ki. Erősebbek ebben a poénok is ezúttal, de a regény megint nem elég kidolgozott: Spotty-Zsírfolt figurája nem elég, hogy elcsépelt, de nem is ismerhetjük meg, mert egész egyszerűen eltűnik a regény második feléből; a szerelmi affektálások (a párbeszédek, chatelések Kandúrka és Kölyök között) pedig megint igen fájdalmasak.

A tudomány, ezen belül is a járványtan mindkét regény fontos összetevője, nem csak a gyilkosság, hanem a nyomozás eszköze, a cselekmény szimbolikus tere a laboratórium, – így a szerző még szakszótárat is mellékelt művéhez. Az előszóra és „mottókra” mint paratextusokra is igényt tart Antal: ez utóbbiakra az olvasónak, szerintem kevésbé van szüksége, sokkal inkább (mint az előszóknál általában is) az írónak. A magyarázkodás, a moralizálás, vagy az ún. „sufnitudomány” (az olcsón, egyénileg, erkölcsi felelősség nélkül végzett, otthoni biológiai kísérletezés) veszélyeire és aktualitásaira felhívó gondolatoknak egy külön esszét javasolnék.

 

Nemere István: Halhatatlanok

Simone de Beauvoir Minden ember halandó c. könyve, vagy Szepes Mária Vörös oroszlánja, de legalábbis Connor és Duncan MacLeod (a Hegylakó sorozatok) sorsa óta nem igazán újdonság, hogy a halhatatlanság nem fenékig tejfel: folyamatosan ugyanolyan korúnak maradni, míg generációk (és köztük a szeretteik) halnak meg az ember körül legalább olyan fájdalmas a halhatatlannak, mint amennyire félelmetes a halandóknak. Előnyei is vannak persze: sok életet, sok szerepet, sok szakmát, sok sorsot megélni, sok nőt, férfit stb. elcsábítani, bejárni és megismerni a világot, érezni a hatalmat, esetleg magát a történelmet befolyásolni – általában ezek a klisék alakultak ki körülötte. Nem is megy ennél tovább Nemere István sem. A 2029-ben játszódó világban, melyről azon kívül, hogy az „eudó” a fizetőeszköze keveset tudunk meg, a mindentudó narrátor leginkább egy titkosszolgálati csoport egyik tagjának, Lona Rybennek (a többi szereplőről szinte semmit sem tudunk meg) a szemszögéből vizsgál meg egy különleges esetet. Az elvált, de két gyereket már felnevelő nő (aki titokban arra szokott gondolni: képes repülni) egyre inkább vonzódni kezd a városukban haknizó baritonhangú előadóművészhez, akiről úgy gyanítják, halhatatlan. Az érett nők kedvenceként, hatásvadász előadásokat tartó Amadeus maga se tagadja régi származását, sőt „Történelmi leckék” címszóval már harminc éve is tartott előadást korábbi életeiről. A fő kérdés: ki hiszi el neki? Illetve: miként tudja meggyőzni a hallgatóságát erről, köztük a kíváncsi Lonát? A halhatatlan a saját tudomása szerint i.e 103.-ban született, és semmi egyebet nem tud születésének körülményeiről. Kompenzációként viszont sokat látott a világból, s volt már: kalóz, kereskedő, katona, bőrdíszműves, rabszolga, szerzetes, kocsmáros, orvos, térképrajzoló, nyomdász is. Amadeus előadása, hömpölygő filmszerű történetei egyre inkább meggyőzik a hitetlenkedő közönséget. Milyen film is ez? „Olyan film – magyarázza a narrátor -, amelynek csak a puszta vázát kapták szavakban, mégis ott voltak a színek, az illatok, a hangulatok, az érzelmek”.

Nos, épp az a bajom e kisregénnyel, hogy e történeteknek, se színei, se illatai, se hangulatai nincsenek: a halhatatlanságnak és a történelmi anekdotázásnak ilyen semmitmondó, súlytalan változatával előállni elég nagy önbizalomra, s az olvasók leértékelésére vall. Néha az volt a gyanúm, hogy egy apokrif Karinthy-paródiát tartok a kezemben, amikor Rómába kerülve azt olvastam, hogy „március közepe volt, és én elmentem Caesar barátomhoz egy kis esti beszélgetésre”, akire másnap vagy húszan rátámadtak és végeztek vele. A szerzetesi életről is karinthys történelmi mélyelemzést kapunk: „A szerzetesek kemény szabályok szerint éltek, de segítettek egymásnak és mindenki másnak is, aki rászorult.” Barbarossa Frigyes katonájaként a halhatatlan történelmi kisszínes ennyi: „díszes kalapban jártam, hosszú szakállam volt”… Egyébként is kissé unalmas a halhatatlan ill. reinkarnációs regények történelmi sznobizmusa, de ennyire vázlatosan már kínosak is.

Kiváló és megint, sajnos, kidolgozatlan ötletnek látom a történelmi bizonyítékokként bevont képzőművészeti alkotások játékba hozását. Nagy kár, hogy. ifj. Holbein: Georg Giszer kereskedő portréja vagy Rembrandt Éjszakai őrjárata képe, illetve azok valamiféle értelmezése semmiféle további teret nem kap a regényben.

A végső ötlet (a halhatatlanok leszármazottairól) megint bravúros (a hangulata már-már egy thrillerbe csap), de Ryben repülése lerombolja ezt az élményt, s egészen a giccs irányába löki az amúgy is túl nagyvonalúan – bár érezhető profizmussal – megkomponált elbeszélést.

 

Kasztovszky Béla: Glória

Kasztovszky Béla szövegéről nem tudtam eldönteni, hogy egy igazi fejtörő-e, egy kirakós játék, egy szándékos, mély értelmű rejtvény, egy irodalmi szfinx – amit a megfelelő kérdésekkel szóra lehet bírni, amit a megfelelő stratégiával és sorrendben olvasva meg lehet fejteni, amit türelmes nyomozással meg lehet egészében is érteni; vagy egy olyan szöveg, ami annyi felé nyitott és hiányos, hogy mindig, minden értelmezésnek ellen fog állni. Most sem tudom eldönteni, hogy „bennem van-e a hiba” vagy a szöveg annyira „afáziás”, elhibázott, kudarcos – hogy kár vesződni vele. Mindenestre a legtöbb munkát, oda-vissza lapozást igényelte a regények, kisregények közül: látszólag olvasóbarát története hamar megtörik a különböző időben szóló, egyes szám első személyű töredékeknek köszönhetően. Dolmándy Tamás kórházi beszámolóiból, későbbi visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy egy afféle (nyelvzseni) csodagyerekként tanúja volt szülei halálos közúti balesetének, s a trauma, a kialakuló bűntudat, a gyógyszerek, a terápiák hatására paranormális képességekre tett szert, mely képesség egyre finomodott az idők során, s mely képességre egy világhírű pszichiáteren kívül a hadsereg is kíváncsi lett. Több orvos is kezeli a hasadt személyiségűvé váló Tamást, s közülük egy doktornővel, a hosszas terápia alatt kölcsönösen megkedvelik egymást. A paranormális képességeivel (távolbalátás: meglátja a baleseteket, de még nem tudja megakadályozni őket; tárgyak, tárgycsoportok mozgatása, emberek, embercsoportok irányítása) a főhős az embereket szeretné a maga módján segíteni, s végül figyelni, koordinálni kezdi a város buszjáratait. Ez kb. a szüzsé, illetve én ezt rekonstruáltam, de nem merném a nevem adni hozzá.

A sok mindent elhallgató, a kommunikációval nehezen boldoguló elbeszélő töredékei, a 16 mini fejezettel, rejtélyes gnóma-szerű, csonkolt alcímeivel, kihagyó, visszautaló, késleltető narrációjával a Glória hosszan kísértheti az olvasóját, s újabb és újabb kérdéseket szülhet benne.

 

Bálint Endre: A mérőhajó útja

A 2091-ben kezdődő klasszikus sci-fi történet szintén a vissza-, ill. ide-oda lapozásra, nyomozásra késztető furmányos szellemi játékok közé tartozik. Talán ez a leginkább asimovi ihletettségű, váltott narrációjú szöveg (párjával, Az idő árnyékával) a versenydarabok között, s több nyílt és igen szellemes, a történet logikáját tökéletesen követő utalással, direkt megidézésével egyértelművé is teszi a szellemi kapcsolatukat. Asimov Halhatatlanság halála c. regénye a jövőbeli fikciós világ része (ha egy hosszú időre be is tiltják, majd bezúzatják), alapvető problematikái (a Nagyapa-paradoxon ill. az erkölcsi kérdések felvetése) Bálint regényének is megkerülhetetlen dilemmái (lásd a Merülési Szabályzat néha citált részeit). Az időutazást gyakorló 2090-es évek egyik mérőhajója, azaz merülő-hajója (vagy ahogy szellemesen elnevezik: jelenalattjárója) egy morcos pilótával és egy idős kutatónővel az idők mélyére, „kezdetébe” süllyed le, az ősrobbanásig, s egy kiépített csatornán átjutva ép bőrrel ússzák meg az utazást. Megkerülték az időt. De hogyan lehetséges ez? Kik építették az átjárót? Mindvégig minden egyes szereplő, a saját tudati szintjén ezt próbálja megérteni és megmagyarázni. A látszólag mindentudó E/3-as narrátor (a kalandregények jellegzetes elbeszélője) több helyszínről tudósít, több szereplő kalandjairól számol be, s az idősíkokban is néha ugrál (ez egy időutazásos történetben persze kevésbé meglepő, de tud csavarni a történeten.) Szövegét ugyanakkor, időnként a tudományos diskurzusok T/1-személyű, az olvasót megszólító lábjegyzetek egészítik ki; a függelékben (A), szintén egy a történetre reflektáló, fikciós „tudománytörténeti” nézőpontot olvashatunk, (B) a másikban egy fikciós irodalomtörténeti-, elméleti fejtegetést a regény egyik kulcsmondatáról (ez is nagyon szellemes, de ebbe most ne menjünk bele). A mérőhajó útja tudományos része teljesen meggyőző lehet mindenki számára, aki nem lapozza naponta a Physical Review Letters-t és nem rágódik éjjel-nappal az elméleti fizika kérdésein (nem a multiverzum-elméletet kultiválja Bálint). Egy nagy hibája van a regénynek: a személyközi viszonyok ábrázolását, a lezajló emberi drámák átélhetőségét nem sikerült megoldania (Davidson összeomlásával nem mondhatni, hogy sokat szöszmötölt az író), pedig ez legalább olyan fontos, mint az időlogika tökéletesre csiszolása. (Persze, sok jó rész marad így is benne: pl. ahogy egy gyakorlati ember ráeszmél, hogy a tudósok miként finomítják vagy dobják ki korábbi meséiket, hipotéziseiket a világ működéséről, s ahogy észreveszi, hogy a fantázia szüli meg mindegyiket; de az elképzelt időkutatás intézménytörténeti oldalát is szellemesen mutatja be Bálint Endre.)

 

Bálint Endre: Az idő árnyéka

Az idő árnyéka A mérőhajó útjához kapcsolódó mese (annak az interpretáció-története), s bár nélküle is jól értelmezhető, élvezhető – én inkább tekinteném a két kisregényt egy regény két nagy fejezetének. A tudomány, az elméleti fizika, ha lehet, még erősebben van itt jelen (azok közül, akik megmagyarázzák, mi az extraidő egy 2094-es Asimov-kötetet sorsolunk ki), az általa okozott sérülésekért egy sokkal akció- és szerelemdúsabb történet kárpótol: ezúttal három generációval a mérőhajó útja után járunk, s az itteni hősök is az idő természetét, a mérő hajó utazását, „hiteles” történetét próbálják megfejteni, rekonstruálni és dekonstruálni. A válaszért ezúttal a jövőbe utaznak, ahol jóval több kalandba bonyolódnak, mint elődjeik (akik a múltban utazva csak az űrhajóban ücsörögtek rettegve, mikor fognak szétolvadni). Így jutnak el a jövő Párizsába, ahol és amikor már olyan erős az ibolyán túli sugárzás, hogy a város a föld alá költözött, az Eiffel-toronynak annyi, de az internet még adómentesen hasít; s ahol és amikor utálják és üldözik az időutazókat. Az események, az akció-sodrás a regény második felében olyan erőssé válik (árulás, lövöldözés, menekülés, üldözés, be az időgépbe és nyomás stb.), hogy még az ilyen mondatok sem válnak komikussá hirtelen: „Százezer év megtétele után mégiscsak megálltak”, pedig ugye, van ebben valami mosolyra késztető, ismerjük el. A regény narrációja ezúttal reflektáltan is a kalandregényekét követi, amit még egy szöveges reklám (sci-fi reklám paródia apró betűs résszel) is megszakít; s a függelékek megint zseniálisak. Csak látszólag „paratextusok”, igazából a regény komplex világához tartoznak, és azt (is) hivatottak bemutatni, hogy minden történet „relatív”, s hogy az elbeszélő személyétől, szemszögétől (előzetes tudásától, tudatlanságától, érdekétől stb.) függ – miként mutatja be a „valóságot”, jelen esetben egy életrajzi lexikonon keresztül a „történelmet”. Az idő árnyéka akár a történelem árnyékaként is értelmezhető: a regénybeli könyvtár dokumentumai (a legénység által készített képek, videók, úti jelentések, titkosított jelentések, feloldott jelentések, ponyvaregények, mérési jegyzőkönyvek, naplók stb.) közé tartozhat akár a maga ez a regény is. A nagy rejtélyt megoldják végül a hőseink, s bár a végső csavar kitalálható, és a szerelmesek is egymáséi lesznek a ragyogó nap fényében, a könyv eléri, hogy elhiggyük: asztrofizika és költészet egy tőről fakad. És, hogy Juhász Ferencet érdemes olvasni.

 

A Zsoldos Péter-díjra nevezett művek pontszámai a zsűri értékelése szerint

A Zsoldos Péter-díj zsűrijétől minden nevezett mű pontszámot kap, a pontszámok ismeretében alakul ki a végső sorrend. Ahol nem szerepel pontszám, az nem kapta meg legalább három zsűritagtól a minimális pontszámot, tehát nem került értékelésre.

2014-ben ezek a pontszámok születtek:

IMG_9501

Zsoldos Péter-díj, ponteredmények 2014

 

Regények

BARTÓK Imre, A patkány éve, Libri…………..………………………………………………14

PÉTER Dániel (Daniel V. Decay), Lélekvesztő, Underground………….………………… –

KOVÁCS Ákos, Az áradás krónikája, Scolar…………………………..……………………15,5

MIKLYA Anna, Dühös nemzedék, Libri………………………….……………………………14

ZSIGA Henrik, Végül magad maradsz, Kalliopé…………..……………..………………… –

 

Kisregények

ANTAL József, Kód, e-könyv, SF-portal (2012. évi jelölés)…………………………16,5

ANTAL József, Vektor, e-könyv, SF-portal (2012. évi jelölés)………………………16

BÁLINT Endre, A mérőhajó útja, Digitalbooks…………………………………………15

BÁLINT Endre, Az idő árnyéka, Digitalbooks…………………………….……………16

KASZTOVSZKY Béla, Glória, Galaktika, 265-266. (2013. évi jelölés)………………16

NEMERE István, Halhatatlanok, Galaktika, 269-270. (2013. évi jelölés)……………14,5

 

Novellák

ANTAL József, Invázió, Galaktika 276…………………………………………………15,5

BEKE Richárd, Eső, Új Galaxis 20……………………………………..………………16

BOJTOR Iván, Hallod, Borges?, Galaktika 276……………………….………………14,5

BOJTOR Iván, Ott fönn a hegyen, Galaktika 284…………………….….……………15,5

FEDINA Lídia, Game over, Galaktika 277……………………………..………………13

HEGEDŰS András, Tűzijáték = Amíg felkel majd a nap, KIMTE, Publio Kiadó.…17,5

IVANICS Ferenc, Lunáris depresszió, Új Galaxis 20…………………………………13,5

IVANICS Ferenc, Programunk célja, Új Galaxis 20……………………………..……12

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A megtaláló, Galaktika 285…………………………16

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), Tökéletes tipp, Galaktika 275………………………14,5

LŐRINCZ L. László, Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről, Galaktika 279XL.… 14

LŐRINCZY Judit, Az arabica íze, Galaktika 284………………………………………16

LŐRINCZY Judit, Ragadozók és emberek, Galaktika 278……………………………15

LUKÁCS Norbert, Nincs többé rossz szokás, Új Galaxis 20………………………… –

MARON A. Andrea, A száguldás szerelmese, Új Galaxis 20…………………………14,5

NEMERE István, Titanic 3012, Galaktika 281……………………………………………13

OROSZ Adél, Három lépés a széléig, Új Galaxis 20……………………………………14

PACSAY Imre, Aratás, Új Galaxis 20……………………………….……………………16,5

PEJ Erika, A kölcsönvett Föld, Új Galaxis 20…………………………………………… –

PONGOR Vince, Ezerszer lejátszott jelenet, Új Galaxis 20……………………………15

PUSKA Veronika, Műszakváltás, Új Galaxis 20…………………………………………14,5

SÜMEGI Attila, A kővé vált asszony balladája, Galaktika 283…………..……………18

SZÉLESI Sándor, Két üzenet, három töredék, Galaktika 285……………….…………14,5

SZILÁGYI Zoltán, A halhatatlan, Galaktika 280……………………………….…………13

SZUNYOGH Gábor (Bezdom Iván), Éhséglázadás a zöldségbolygón, Új Galaxis 20…17

SZŰCS László, Ab ovo, Galaktika 280……………………………………………………13

VARGA Anna, A Jövő meséje, Új Galaxis 20……………………………..……………15,5

VARGA Csaba Béla, A második űrhajósunk, Galaktika 283……………..……………13

VARGA Csaba Béla, Bevetés előtt, Galaktika 277…………………………..…………16

Z. KARVALICS László, Az emberiség megmentője, Galaktika 281………………………14

 

A Zsoldos Péter-díjra jelölt művek értékelése Vásárhelyi Lajos tollából

Nagyszerűen látszik, hogy az egyes zsűritagok mennyire máshogy látják a nevezett műveket. Vásárhelyi Lajos véleményei mindig nagy vitákat szoktak kavarni, de olvasottságához és írói-kritikusi tapasztalatához nem fér kétség.

IMG_9503

Csak jegyzetszerűen

 

Novellák:

 

Beke Richárd: Eső (Új Galaxis 20.)

Zseniális és kegyetlen. A nyelvhasználata pedig briliáns. Jó volna belőle sok!

 

Bezdom Iván (Szunyogh Gábor): Éhséglázadás a zöldségbolygón (Új Galaxis 20.)

Nagyon kellemes olvasmány, akár SF-paródiának is elmegy. Közhelyek halmaza ugyan, de a történet és a mesélés módja megbocsáthatóvá tesz mindent. Jó volt olvasni. Nem akart mélységet mutatni, de nem is volt rá szüksége…

 

Ivanics Ferenc: Lunáris depresszió (Új Galaxis 20.)

Igen jó, és nem nagyon közhelyes történet. Jó technikával íródott. Esetleg az utolsó mondatot el lehetne hagyni, mert érzelgőssé teszi a befejezést, és ellene hat az írásnak.

 

Ivanics Ferenc: Programunk célja (Új Galaxis 20.)

Túl nagy a merítés, és ez meg szokta bosszulni magát. Nem lehet az évezredekkel büntetlenül dobálózni, főleg úgy, hogy a történet nem történik, csak elmesélik. Egy idő után elvész a tét, amiért mindez történik, és az olvasó kezd a szöveg fölött elsiklani. Mert már csak szövegként érzékeli. A végén a mese körbezár, de nem lesz világosabb.

Ami még igen nagy baj, hogy a két gép-entitásnak nincsenek kitalálva a kifejezések. Nagyon leragadtunk a 20. századi számítógépes szakzsargonnál, az pedig itt kevés. Esetleg még néha az is megesik, hogy az olvasó elmosolyodik, ami nem tesz jót a befogadásnak.

 

Lukács Norbert: Nincs többé rossz szokás (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Ennél egyszerűbben nem lehetett volna elmesélni, hogy a dolgok viszonylagosak. Soha nem lehetünk tökéletesek, mert ott vannak a többiek is. (Csak egy megjegyzés: a mosoly nem szatirikus, hanem szarkasztikus).

 

Maron A. Andrea: A száguldás szerelmese (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Jó és eléggé bonyolult a történet, de sokat ront rajta a lineáris elbeszélésmód. Egy kis mozgás az emlékezés idejébe sokat lendíthetett volna az olvashatóságon. Az sem lenne baj, ha a tudós az elején sokkal ellenszenvesebb lenne, hiszen akkor nagyobb lesz az érzelmi ív. A tábornokot pedig valamilyen – nem halálos, inkább gúnyos formában – meg kellene büntetni. Már csak az olvasó miatt is, neki is legyen egy kis kielégülése. Sokszor jobbat tenne a szöveg sodrásának a tömörebb fogalmazás, magyarázat helyett pár találó jelző. De az ötlet jó, és a megírás is. Ezek az itt felsorolt dolgok esetleg csak a befogadhatóságot növelték volna.

 

Orosz Adél: Három lépés a széléig (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Zavarosnak éreztem, nem tudom, ki mit és miért akart. Ha a történet a jövőben játszódik, a környezet mért nem olyan? És a probléma sem világos, mi a baj? Ki kit figyel és mért? Nagyon bonyolultra sikerült a dilemma, főleg az előadásmód miatt, meg sokszor és talán feleslegesen volt csavargatva a történet. Viszont egészen későn derül ki, hogy a főszereplő nő. Nem a leszbikusság vagy buziság zavart, hanem a nyakatekert előadásmód. Ha E/1-ben meséli, kinek mondja, ha a végén meghal? Hosszú ideig még az sem volt világos, hogy a főszereplő nő. Nő?

 

Pacsay Imre: Aratás (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

A zen vers az elején jó, csak nem érzem a kapcsolatát az írással. Érdekes a történet, csak ez a nyomor kicsit idillikusan van megfogalmazva. Talán egy kicsit több kosz elkelt volna. És ezekre a történetrészekre a főhős az aratás közben is visszaemlékezhetett volna, a tördeltebb szerkezet feldobná a szöveget. Töredékesebb magyarázatok több helyet hagynának az olvasói fantáziának. Az inkább visszaveti a szöveget, hogy ez Magyarországon játszódik. Persze lehet, ezzel csak azt akarta a szerző szemléltetni, hogy végső esetben mi is beadtuk a derekunkat a GMO-nak.

A kufár maradhatott volna kereskedő, jobb a hangzása, főleg, mivel kiderül, mennyire emberséges. A titkárnő története nagyon erős, főleg az írás összképéhez képest. Inkább csak jelzésszerűen kellene megjelenni, mert a hangulatot életszerűbbé teszi, de egészében túl erős. A végén az a külön történet nagyon megtöri a novella ívét. Máshogyan kellett volna tudomásunkra hozni a befejezést. Így elválik a történettől, és külön életet kezd élni. Még azt is el tudtam volna képzelni, hogy a kereskedő az ő bomló szervezetével fertőzi meg ezeket a falánk növényeket, azok pedig elpusztítják – majd valamikor – a pénzéhes hatalmat. Így az apokalipszisért nagyon kicsi ez a bosszú. A kisember legalább a végén rúgjon egy nagyot a gonoszokba, ha már úgy is halni kell…

 

Pej Erika: A kölcsönvett Föld (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Több lehetőség volt benne, mint amit kibontott a szerző. Bár a kibontásnak nem a szokványos irányba kellett volna megtörténnie, mert azt már sokan és sokszor megírták.

Mindenki a helyén volt, csak valahogy túl hirtelen volt a váltás. Ez sem az Öregnél, sem a Pilótánál, de egyetlen embernél sem voltak világosak okok. Az idegenek meg csak szövegeltek, pedig cselekedniük és gondolkodniuk kellett volna. Az olvasó nem teszi meg helyettük. Könnyű kis történet, technikailag jól megírva, de sajnos könnyen feledhető.

 

Pongor Vince: Ezerszer lejátszott jelenet (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Kegyetlen és szomorú történet. Ha jobban belegondolok nem is SF, de fantasztikusként jobban elviselhető. Jó a nyelvezete és a képei is.

 

Puska Veronika: Műszakváltás (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Sci-finek és sci-fi paródiának is nagyon jó. Vannak benne egészen elgondolkodtató részek is. Élmény olvasni.

 

Varga Anna: A Jövő meséje (Új Galaxis 20.; Kódex kiadó)

Ilyenkor mindig abban reménykedem, a szerzőnek talán világos volt, mit akart. Mert nekem nem jött össze. Úgy éreztem, mintha valaki félig elmesélne egy történetet, majd beleunna, és abbahagyná.

Sejtéseim vannak, hogy a szerző mit akarhatott, de meg kellett volna írni. Ennyire nem szabad az olvasó fantáziájára hagyatkozni.

 

Galaktika 

 

Antal József: Invázió (Galaktika 276.; Metropolis Media)

Először nem ugrott be, miért ez a címe, de a végére minden érthetővé vált. Szerencsére az író nem magyarázgatott, hanem a szereplő cselekedett. Realista leírásokkal tette még átélhetőbbé a történetet. Gonosz humora van, szerencsére az nem más ellen irányul. Érdekes lett volna, ha találkoznak, hiszen annak is megvolt a lehetősége. Vagy az már egy másik novella?

 

Bojtor Iván: Hallod, Borges? (Galaktika 276.; Metropolis Media)

Az író nagyon behatárolta a saját lehetőségét, a gondolati szférába pedig nem nagyon mozdult el. Pedig érdekes lett volna a kinti és benti világ. Ha már kaparásznak azon az ajtón, akkor valaki valamit akarhat? Az pedig a levegőben maradt, pedig biztosan érdekelte volna az olvasót.

 

Bojtor Iván: Ott fönn a hegyen (Galaktika 284.; Metropolis Media)

Furcsa történet, igen lassan derült ki, hogy SF-et olvasok. Bár a történet nem hosszú, de jó pár meglepetést tartogat. Szerencsére nincs túlmagyarázva. Még egy másik történetet is el tudnék képzelni ugyan ezzel az ötlettel.

 

Fedina Lídia: Game over (Galaktika 277.; Metropolis Media)

A rövid szövegben túl sok a filozofálgatás. A szereplőknek cselekedni kellett volna, nem szövegelni, és csoszorogni ide-oda, ez megölte az ötletet. Izgalmasabb, ha valamelyik szereplő nyomogatja azokat a gombokat, mi pedig látjuk, hogy ő milyen játékot választott. A cselekvés jobban viszi a szöveget, mint a magyarázgatás. Az ötlet többet érdemelt volna.

 

Hegedüs András: Tűzijáték (Amíg felkel majd a nap; KIMTE, Publio Kiadó)

Érdekes alternatív történelem és történet. Mozgalmas, olvasmányos. Van itt minden, ami a mai kort is nyomasztja. Még kicsit a nagy magyar lelkünket is simogatja. Logikusan eljátszik a lehetőségekkel. Közhelyesek ugyan a figurák kissé, de a történethez pont ezek illenek. Jó mestermunka, biztos kézzel íródott.

 

Lőrincz L. László: Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről (Galaktika 279XL.; Metropolis Media)

A szerző talán még magát sem vette komolyan. Amolyan „ezt is tudom, látjátok” írás. Sajnáltam a vele eltöltött időt. De azt is tudom, sok olvasó kedveli az ilyen írásokat. Persze én kocsmába sem járok. Biztosan velem van a baj

 

Lőrinczy Judit: Az arabica íze (Galaktika 284.; Metropolis Media)

Nagyon realista science-fiction. Magam sem tudom eldönteni, ez dicséret vagy elmarasztalás. Engem erősebben érintett, mint más olvasót, mert szegedi vagyok, és a megemlített helyszínek számomra ismerősek és hétköznapiak. Talán még a szereplők is. Erős a hangulata, és nem enged a szokásos romantikus megoldásoknak. Persze ez ebbe a realista közegbe nem is fért volna bele. Nem gonosz, de igen megalkuvó szereplők mozognak a történetben. Nem egy tál lencséért, egy csésze kávéért…(A beillesztett adatlapokkal nem tudtam mit kezdeni, inkább tölteléknek éreztem). Talán kicsit sodróbbra is meg lehetett volna írni ezt az „apokalipszist”.

 

Lőrinczy Judit: Ragadozók és emberek (Galaktika 278.; Metropolis Media)   89*

Kegyetlen, szürreális falanszter-történet. Bár nem tudjuk, mi miért történik. De erősen szuggerálja a képeket. Kicsit felgyorsítottnak éreztem a befejezést. Ha már „győztünk”, kicsit élvezzük ki. Talán több háttérvilágot is elbírna, és az olvasót is jobban megnyugtatta volna.

 

Nemere István: Halhatatlanok (Galaktika 269-270.; Metropolis Media) (előző évi jelölés)

Igen jól olvasható iparosmunka, sok lehetőséggel, amelyek kihasználatlanul maradtak. Egy régi regénynek (Simone de BeauvoirMinden ember halandó) újramesélése, kissé rövidebben. A mesélés végig mese marad, még akkor is, ha a vége valami félelmetes felé indul el. De az egyik hős diadallal fejezi be a mesét. Kellemes írás, és könnyen feledhető.

 

Sümegi Attila: A kővé vált asszony balladája (Galaktika 283.; Metropolis Media)

Hát nem tudom, mi ez. Még SF is lehet, de nem nagyon. Melankolikus giccs.

 

Szélesi Sándor: Két üzenet, három töredék (Galaktika 285.; Metropolis Media)

Érdekes megközelítés. Bár „archaizáltabb” szöveg még jobb lett volna, de így is izgalmas. Röviden, csak a lényeg. Bár megtörténhet, hogy az olvasónak újra neki kell veselkedni, hogy rájöjjön, mit is olvasott.

 

Szilágyi Zoltán: A halhatatlan (Galaktika 280.; Metropolis Media)

Végig inkább fantasynek éreztem, de szórakoztató volt. Kicsit több környezet és hamis történelem ráfért volna. Kifényezni, megpatinázni a legendát, elvégre a halhatatlanságról van szó, ami időben végtelen…

 

Szűcs László: Ab ovo (Galaktika 280.; Metropolis Media)

Valami az SF és a filozófia közé ékelve. Szerencsére az SF felé hajlik, ezért nem unalmas, de az ilyen történetekkel vigyázni kell.

 

Toochee (Kovács T. Mihály): A megtaláló (Galaktika 285.; Metropolis Media)

Az író vagy lustaságból, esetleg egyéb meggondolásból regényötleteit novellákban írja meg. Bár nekem így is érdekes volt. A lehetőség megvan, de nem kell minden lehetőséggel élni.

 

Toochee (Kovács T. Mihály): Tökéletes tipp (Galaktika 275.; Metropolis Media)

Érdekes lehetőség, erre nem gondoltam. Szinte csak egy poén, szerencsére ezt az író is tudja, és nem ereszti hosszú lére.

 

Varga Csaba Béla: A második űrhajósunk (Galaktika 283.; Metropolis Media)

Kissé túlhajtott ős-szerelmi történet. Meg még minden egyéb is, amivel mondákat, mitológiákat lehet létrehozni. Persze a végén persze győz a homo sapiens okossága, bár már semmi értelme. Kevesebb több lett volna. Egy szál, de az rendesen ábrázolva…

 

Varga Csaba Béla: Bevetés előtt (Galaktika 277.; Metropolis Media)

Furcsa, mert minden SF-kelléke ellenére ez egy fantasy. Nagyon látványos és hatásos. De egy Armageddontól ez elvárható. Még pár bibliai idézet elfért volna, ha már emlegetjük Jánost. Hatásos ez a vihar előtti hangulat, mintha egy ősi-mitikus tornádó közeledne. Érdemes lett volna pár bibliai szörnyet még előszedni. Szerintem kis magyarázat az olvasó számára nem terhelte volna meg nagyon a szöveget.

 

  1. Karvalics László: Az emberiség megmentője (Galaktika 281.; Metropolis Media)

Ez az egyetlen – klasszikus értelemben – igazán tudományos-fantasztikus írás. Bár az elmesélés elég hagyományos, de igen logikus és következetes, bár szerepet játszik benne a véletlen is, mint a valóságban általában. Párbeszédesebb formában könnyebb lett volna olvasni, így elég száraznak hatott. Még egy kis fricskára, humorra is futotta a végén.

 

******************************************************************************************

 

Regények:

 

Bartók Imre: A patkány éve (Libri Kiadó)

Erről már írtam egy hosszabb kritikát. Most is az a véleményem, bölcsész, ha lehet, ne írjon regényt. Novellát még esetleg. Ha becsületesen megnézzük a regényt – és túltesszük magunkat a tiszteletet parancsoló könyvformán –, bizony ez a könyv egy nagy blöff. Csodálkozom is, hogy a kiadó ezt nem akarta észrevenni. De valamikor a Kossuth kiadó is belefutott egy ilyen blöffáradatba.

Nem állítom, hogy a szerző rosszindulatú, inkább nem tud különbséget tenni játék és komoly dolgok között. „Hogy én milyen jópofa tudok lenni, és még bölcsész poénokat is elsütök közben.” És sajnos már megjelent a folytatás, A nyúl éve, mert trilógia van ígérve! Nem tudom, aki ezt elolvasta, azokat akarja-e.

Figyeljünk, nem szabad bedőlni a formának és a blöffnek. Mert ha ezt lehet, majd a többiek is azt mondják, „hát ezt én is tudom, és meg is csinálom” aztán tele leszünk ilyenekkel, mint kutya bolhával, és csak magunkra vethetünk. A zsűri is, meg az olvasók is.

Zsoldos Péter fanyarul mosolyogna, ha ezt el kellene neki olvasni.

 

Daniel V. Decay (Péter Dániel): Lélekvesztő (Underground kiadó)

Ha valaki képes arra, hogy 30 oldalon keresztül ne mondjon semmit, és ne történjen semmi, az mindenre képes. Olyan lassan csordogál a történet, hogy abba bele lehet dögleni. És ez a szigetvilág nagyon nincsen végiggondolva. Főleg úgy, hogy az összeillesztéseknél a fű között itt-ott felcsap a tenger sós vize. És hol vannak a gyárak és a nyersanyag-lelőhelyek? Mert ezek nélkül az élet még egy ilyen kitalált világban is lehetetlen. Pedig a szereplőink úgy el vannak látva mindennel, mintha egy gazdag ország polgárai volnának.

Nagyon sok a céltalan ide-oda mászkálás. Mikor már a szerző is érzi, hogy az olvasó elkezd ásítozni, bedob egy aktuális rejtélyt, hogy felébredjünk, ő meg tovább tudjon lendülni.

Az pedig, ami a végére poénként kapunk, nagyon kevés. Bár nem az ötlettel van baj, mert ugyan ebből Zsoldos Péter megírta a Feladatot.

 

Kovács Ákos: Az áradás krónikája (Scolar kiadó)

Az utóbbi időben az írók becsületesen megtanultak gépelni, és ez a könyvek vastagságán meg is látszik. A szerkesztők pedig elgyávultak, pedig igen becsületesen meg kellene ezeket a szövegeket húzni.

Túlírt, bő lére eresztett ezoterikus valami, hatalmi harcokkal megspékelve. Gondoltam, később jobb lesz, újabb lendületet véve megint próbálkoztam. Valahogy beleragadtam a történetbe, és az irdatlanul lelassult, és olyan szereplőkkel találkoztam, olyan dolgokat tudtam meg róluk, ami engem hidegen hagyott. Engem ilyenkor nem a történet érdekel – az már nekem öreg fejemmel nem sok újat hoz –, hanem az, vajon a szerző meg tudta-e valósítani, amit kitűzött maga elé, és hatásos-e a választott forma. Sajnos a csodát nem tapasztaltam.

Ja, és miért science-fiction? Mert olyanok a kellékek? Megfertőzte a szerzőket a különböző amerikai sorozatok szelleme. El kellene olvasni Szerb Antal Pendragon legendáját, csak miheztartás végett. Pedig azt mondja az irodalmi pletyka, hogy azt az író egy hónap alatt hozta össze. (És nem eresztette hosszú lére, pedig mennyi minden van benne, és milyen izgalmas).

 

Miklya Anna: Dühös nemzedék (Libri kiadó)

Hát ez még a fentebb már említett A patkány événél is vadabb. Miért akar valaki egy tinédzser fiút leírni, mikor a maga lányos valóságával sincsen tisztában? Aztán olyan szavakat ad a fiúhős szájába, hogy már arra gondolok, mindjárt elvonulnak egy forró légyottra a Süti nevű jellemezetlen és céltalan másik fiúszereplővel. Minek teszi meg a fiút főszereplőnek, ha az kicsúszik a kezéből a regény első harmada után, és a másodszereplő lány lép előtérbe, és a regény már csak róla szól?

A Föld ábrázolása is elég közhelyes, de a Mars meg csakugyan poros. Még akkor is, ha minden helyiségben virágok vannak. Persze csak úgy említés szintjén, mert a szerző biztosan hallotta valakitől, hogy a növények oxigént termelnek, az meg fontos a Marson a levegő miatt. Ez az egész olyan lányos csevegés. A nagy titok pedig nekem már az elején elkezdett derengeni. Nem értettem a nagy felhajtást. Meg azt sem, mikor a szerző valami nagyon tragikust akart ábrázolni, miért nem sikerült neki? Pedig csak szét kellett volna nézni a mostani világunkban, és megírni egy indiai üzem munkását vagy egy namíbiai ember egy napját. A tragédiából csak a poros szürkeség jön át, némi sugárzással.

Science-fictionnek egyáltalán nem nevezhető, mert minden csak kellék/díszletként működött, és úgy sem jól.

Pár kérdésem azért még maradt. Hogyan sikerült a borító ilyen porosra? Miért kék, mikor a regényben sokszor és sokat említenek egy színt, a terrakottát, ami a vörösnek egy változata? Miért dühös ez a nemzedék? Ennyire minden fiatal dühös tud lenni, még akkor is, ha nincsen neki oka. Ez csak hormonális, és a szerző sem okolja meg. És kik azok az ábrázolatlan, meg nem jelenített szürke hadsereg? És miért Jonas, aki a könyv első harmadában beszürkül a lányszereplő mögé? A rettenetesen buta és tájékozatlanul elővezetett űrháborúról már nem is beszélve. Az pont olyan szerencsétlen, mint a professzor ábrázolása.

Lehet, hogy a szerző tudja magáról, egyszer majd megalkotja élete főművét, de ez nem az. Ha lehet, akkor azt ne a science-fiction terén tegye. Mert hiába írt egy regényt – és ígéri a folytatást–, ez a terület számára Terra Incognita!

 

Zsiga Henrik: Végül magad maradsz (Kalliopé Kiadó)

A történettel és a dramaturgiával nincsen sok baj. Nagyjából minden akkor működik, amikor kell. Néha bedob egy új titkot, és a hős megy végig a világon. Amikor a szerző már érzi, hogy az olvasója kezd elaludni, megint jön a következő titok. És persze a végén meg kell az emberiséget menteni, vagy legalábbis új pályára téríteni a bolygót és a civilizációt. Közben vannak ismeretterjesztő részek, kis csatározások, nagy menekülések. Meg minden, ami kitölti ezt a rengeteg oldalt.

Igazán nagy baj a választott/felhasznált nyelvvel van. Ha nagyon brutális akarok lenni, azt mondom, ez irodalmi gügyögés. Valami rózsaszín giccsbe hajló „nagyon irodalminak” érzett „stíl”. Egymáshoz nem illő, egymást erősen ütő elemeket passzíroz be egyetlen mondatba. „Hogy tud dobogni az a kicsi szív. Fortyog, dörömböl, le akarja tépni láncait. Kivetné, kitépné magát a testből, örök börtönéből. Zakatol és az egész test beleremeg.” Ez az indító bekezdés. És ez nem harmatos leányregény, hanem science-fictionnel erősített kalandokban bővelkedő írás.  És sajnos később sem lesz jobb. „Amúgy is apró kvantumokban beszélt anyámról, többnyire erőteljes faggatózásomra.” Az utazás egy érzékletes képe: „Bőröndöm csaholt mögöttem, mint egy kiskutya. Húztam magam után, és a központi váróterembe léptem. Mérsékelt forgalom fogadott, nem taposták laposra a lábam. A kilencórás kakukkmadár még szendergett, volt még hátra tíz perc a következő színpadra lépésig.” Majd egy további: „Átsertepertéltünk a várócsarnokon, miközben ismertette terveit.” Minden ilyen gyöngyszemet nem gyűjtök ide, mert a végén még átírom ide a regényt!

Arról már nem is beszélek, hogy rengeteg a stílustörő szóhalmaz, és a páros testrészeket a szerző többes számban emlegeti. Persze ezeket egy jó szerkesztő meglátja, kihúzza. De ez itt valamiért nem működött. Olyan az egész, mint egy ellenőrizetlen magánkiadás. Pedig a kiadó Kalliopé! A szép szavú, a görög mitológiában Zeusz és Mnémoszüné lánya, az epikus költészet múzsája.  Kalliopé volt a múzsák karának legidősebb és legelőkelőbb tagja. Most vagy aludt, vagy mással volt elfoglalva.

Ha szerzőnek mindezeket a hibákat – amik nem eget rengetőek, de zavarják az olvasást – sikerül kiküszöbölni, még sok jó kalandos történetet olvashatunk majd tőle.

 

Kisregények:

Antal József: Kód (SFportal E-book) (előző évi jelölés)

Antal József: Vektor (SFportal E-book) (előző évi jelölés)

Mindkettő tetszett, ezt bővebb kritikában ki is fejtettem. Szerintem az író nagyon utálja a világot és az emberiséget, de azért megbocsát nekik. Ezek az iDeal továbbfejlesztései, bár nem az antihőst ábrázolják. Valamennyire, főleg világlátásban megközelítik a névadó, Zsoldos Péter regényeit. Talán az emberábrázoláson kellene mélyíteni, és kissé jobban elgondolkodni a történet felett.

 

Bálint Endre: A mérőhajó útja (Digitalbooks Kiadó)

Bálint Endre: Az idő árnyéka (Digitalbooks kiadó)

Kellemes szabvány science-fictonök, de nagyon olvasmányosak, kissé hagyományosak, és az emberábrázolásuk mélyebb is lehetne. De az olvasó nem tudja letenni őket, mert fordulatosak, mint egy filmforgatókönyv.

Az időutazást más szempontból ábrázolja, mint ahogyan az általában szokás. Furcsa, lebilincselő kalandokban van az olvasónak része.

 

Kasztovszky Béla: Glória (Galaktika 265-266.; Metropolis Media) (előző évi jelölés)

Nemere István: Halhatatlanok (Galaktika 269-270.; Metropolis Media) (előző évi jelölés)

Mindkettőről van hosszabb kritikám a neten. Jó szakmunkák, de nem többek. Sajnos az emberről nem mondanak semmit. Csak úgy látszik, mintha azt akarnák.

 

Most ennyi, lehet dicsérni vagy megmorogni. Ha valami jó benne, az fel lehet használni, ha rossz, nem kell figyelembe venni, hogy mit és miért dohog az öreg.

A Zsoldos Péter-díjra jelölt művek értékelése Dr. S. Sárdi Margit tollából

A Zsoldos-zsűri elnöke, Dr. S. Sárdi Margit szokás szerint minden évben értékeli a díjra jelölt műveket. Nincs ez másként idén sem, az alábbiakban a regényektől a kisregényeken át a novellákig az összes jelölt mű értékelése olvasható. Hangsúlyozzuk, hogy Sárdi tanárnő véleménye és pontozása ugyanannyi súllyal esik latba a végső eredmény kialakításánál, mint bármelyik másik zsűritagé, hiszen a tagok az értékelésük elküldése előtt nem beszélik meg egymással a nevezett műveket.

 IMG_9501

Regények

 

BARTÓK Imre, A patkány éve, Bp., Libri, 2013. 573.

Nem tudom, mit keres ez a könyv a Zsoldos-díjra jelöltek között. A cselekmény ugyan a jövőben játszódik, és vannak benne ma még nem létező lények (létezők?), de a sci-fit nem elemek, hanem a problematika teszi. Ez a regény azonban nem fogékony semmi problémára, lényege a biológiai fantazmagória és a törekvés, hogy sikert arasson. A sikert azonban külsődleges eszközökkel akarja elérni: minden olvasói rétegnek/ízlésnek valamit. Irodalmi célzások a vájtfülűeknek. Ködös biológiai változások a rejtélyekre fogékonyaknak. Régi sablon szerint megalkotott rendőrnyomozó a krimirajongóknak (aki aztán – szintén a régi sablon szerint – főképp emlékfelidézéssel és a fiatal nyomozó idomításával tölti az időt). Pornóba hajló erotikus jelenetek azoknak, akik arra gerjednek. Gyomorforgató élveboncolás a szado- és horrorkedvelőknek. Lazán összefűzött cselekmény, rejtett hátteret sugalló célozgatások, homály. Az, hogy a szerző valóban tud írni, nem üti helyre a (sci-fi vagy más) valódi probléma hiányát, miképp a szám abszolút értéke hiába nagy, ha az előjel negatív. Mindenkinek, aki ír, meg kellene értenie, hogy a sikert nem az alkalmazott eszközök adják, hanem a jól fölismert, jól megragadott és földolgozott probléma: ez az, ami az olvasót a könyv mellett tartja. Az, hogy pontozom a művet, nem jelenti azt, hogy elfogadnám sci-fi műnek.

 

PÉTER Dániel (Daniel V. Decay), Lélekvesztő, Bp., Underground (magánkiadás), 2013, 303.

Egészében érdekes ötlet (aquakultúra, vízi város, ember-android szembenállás), és a végén izgalmas epikum. A regény azonban nagyon gyakorlatlan író műve, amely kiált egy türelmes lektor/szerkesztő után. Legalább a volt magyartanárának oda kellett volna adnia elolvasásra! Így egy rendkívül nehezen olvasható, bosszantó hibáktól hemzsegő regény terheli a könyvpiacot. Talán még a szerkezet a legjobb, bár kissé lassú a felvezetés, de az utolsó harmad kellően izgalmas, és a csattanó sem hiányzik. Amúgy azonban az írásmű sok sebből vérzik, annyira sokból, hogy csak néhányat emelhetünk ki mutatóban. A vízivilágok elképzelése önmagában is tartalmaz logikátlanságot (Avalonon állítólag nem szabad munkát helyettesítő gépet alkalmazni, de elég magas fokú technikát látunk, kilométer hosszú felvonót, orkán-álló (energia)burkot, ugyanakkor égő kazánokat (143.) – a vízi világ nem alkalmazhat szenet vagy olajat! És egy ilyen, szűk nyersanyagkészletű világban miért van széles márvány lépcsősor a börtön előtt? (128.) Milyen „márkás napszemüveget” viselhet a tisztviselő? (31.) A vészhozó idegen világ dőlt tengelye sem látszik logikusan végiggondoltnak. Ha a víziváros táblákból áll (amelyeknek szélei között a víz kibukkanhat), akkor nem dőlhetett meg az egész. Ha a dőlés 5º (vagy 5 %, akkor is), ez nem indokolja a leírás dombjait és mélységeit. Nem tudom, milyen balanszrendszer tenné lehetővé 100 és több emeletes felhőkarcolók építését a vízen, de ha egy 200 emeletes épület az útra dől, biztos, hogy nem lehet az ablaknyílásain átmászni, és a betört üvegablakokból nem fog sötétség ásítani (97; 117), mert  ablakkeret sem marad. De azért a félig vízbe süllyedt víziváros a laguna-utakkal nagyon ígéretes helyszín, és remek (filmszerű) terep bujkálásra és üldözésre. A mű belső világának legnagyobb baja, hogy az író nem tud bánni az alakjaival, az ábrázolást a (rosszul kezelt) nyelv irányítja, s a figurák mindig a következő közhely vagy szóvirág szükségleteit követik. Ez a vezető a valóságban egy hétig sem tudna elvezetni egy kisvárosnyi közösséget, és az emberei sem különböznek tőle, az expedíció készültsége nem éri el egy cserkészcsapat fölkészültségét, és a vezetők vezetői képességei a nullához tartanak, csak a mű végére nőnek föl a feladatukhoz. Az író saját (anagrammával elrejtett) alteregójának koherensebb és szerényen csak kimentő szerepet juttatott (bár érdekesmód revansért indult el hajójával). A mű első kétharmadában minden cselekvés túldimenzionált, ez helyettesíti a találó jellemzést és a célratörő cselekményvezetést. Csak figyeljük meg az apró cselekvést, ahogy a tudós megtörli a szemüvegét! (104-105.) És vajon attól, hogy a nap egyetlen történéseként a távolban megláttak valamit, ami eltorlaszolja az utat, eseménydús lett a földerítés?  (96.) Mi az a rettentően veszélyes titkolnivaló abban, hogy az elpusztult világot éhínség tette tönkre? Miért viselné meg az udvariaskodás az öreg professzor szervezetét? (44.) Ez mind sablon, máshonnan ellesett szólam, cselekményelem. A valóságos izgalmat semmiségeken gerjedő titokzatoskodás helyettesíti, a feszült viszonyokat kötekedés. Egyszerű következetlenségek is akadnak: a 135. lapon a vízivilágiak arra hivatkoznak, hogy a nők makacsok, a következő lapon ugyanők nem értik a nők makacsságára való utalást; a 134. lapon a fülke kellemesen langyos, a 136.-on csontig hatóan hideg. Az író nem tisztázta magában, mi a különbség a matróz és a katona (pláne baka!) között (38), de talán a matróz és a tengerésztiszt között sem (a roncstologatáshoz csupa tengerésztiszt kell? 40). Felettébb zavaró, hogy a városvezetés egyszer katonai, máskor polgári, de mindkettőnek szörnyen alkalmatlan. Furcsa elképzelés, hogy egy expedíciós hajón szabad italbár áll, akár egy fogadáson! (34.) A különben is számos gyengeségben szenvedő regényt a nyelvi inkompetencia teszi szinte olvashatatlanná. A szerző szeme előtt bizonyára egy emelkedett stílus eszménye lebegett, ám az eredmény egy néha dagályos, de többnyire egyszerűen a tartalom közlésére alkalmatlan nyelv, amely keresettségében nem azt mondja, amit szeretne. Hogyan lehet valami „gyéren burjánzó”? (54.) Mi az a „dolgos semmittevés”? (160.) Hogyan lehet, hogy „ketten ténferegtek a hibrid hajó fedélzetén, de egyáltalán nem céltalanul”? (46.) Milyen volt, amikor a szereplő „szökellt-bicegett puha, ruganyos léptekkel” (239.)? Milyen volt az, amikor „a két katona rendezte sorait”, s vajon hány sort határoztak meg ketten? (93.) Hogyan rendelhetett a magányos ivó magának rundot? (83.) Vajon milyenek a „tisztességben megvénül[t] ajkai”? (78.) Vagy ha az előcsarnokban „gondosan megművelt pult terült el”? (64.) Milyen „az utcákon megrekkenő, szétterpeszkedő hőmérséklet”? (102.) Milyen a „termetes mennyiség” (191), hogyan történt, hogy a szereplő „mosolygott harsányan” (166), hogy „megpirkad” (11), vagy hogy a hajó „megimbolygott” (56.)? Itt minden lépés robusztus (vagy pláne robosztus), sőt öblös (91), van „hang- és szóhordozás” (113). A szerző a jelek szerint azt hiszi, minden vízi alkotmányt lehet lélekvesztőnek nevezni, egyebek közt a több szintes, italospulttal fölszerelt mentőhajót, sőt a kerületnyi területű vízivárost, ez pedig a címadást is érinti (annak – költői kétértelműséggel – a konkrét idegen vízivárost és a veszélyt is kellene jelképeznie). Nem veszi figyelembe, hogy a kereszttűzhöz legalább két irány kell: „kérdésének kereszttüzében” (102), „tekintete kereszttüzében” (252). Nem tudja, hogy a „jól táplált” szónak nem a „meglett”, hanem a „megtermett” a szinonimája („jól táplált, meglett”, 163). Az olvasás nehézségeit tovább fokozza az ellenőrizetlen, bántó helyesírás: a következetesen alkalmazott megfedés, fedés feddés helyett, alaksor alagsor helyett, szívlel szível helyett, végett miatt helyett, élces hang érces helyett (105), vállság, ballra, sőt nyalván nyilván helyett (87), ami ugyan vicces, de nyilván nem szándékos. A félresikerült előkelősködés azért sajnálnivaló, mert egyik-másik hasonlat tényleg találó (a nap – áldozatra váró dögkeselyű, 96), és tényleg szép a gépi világ érzékeltetése (153).

 

KOVÁCS Ákos, Az áradás krónikája, Bp., Scolar, 2013. 394 l.

A trilógia második része a klasszikus akcióregény sémájában íródott. Ez letisztult problémakezelést jelent: a jogért és igazságért vívott harcot szemben a zsarnok gátlástalan hatalomvágyával, még ha ezt a tanácsadó angyalok és a zsarnok értük szervezett hajszája koronázza is. A szabadságharc és hatalmi játékok sémái jól illeszkednek a témához, és összedolgozásuk jól sikerült. A klasszikus séma szerint az összeütközések szintje egyre magasabbra emelődik, ez a feszültséget is arányosan növeli. Az alakok rendszere kialakult, tiszta ütköző frontokkal, ezt néhány álruha és eltűnő/feltűnő hős tarkítja. (Kicsit sajnáljuk, hogy a tinédzserlány centrumba helyezése végett föl kellett áldozni a rokonszenves régi hőst, Nicolas Trent.) Melissa ígéretes hős, és bár ebben a regényben az „angyal” mellett kevés önállósága marad, a jövőben még sok minden történhet. Gruwell személyében sikerült olyan negatív hőst alkotni, akinek nem a jelleme gonosz, hanem a tettei: csupán egy vágyai által uralt, erős akaratú, de gyönge moralitású ember. Kicsit sablonos, túl egyszerű jellemek Keaney és a társai, s bár e regényben nincs is túl nagy terük a cselekvésre, még nagy jövő várhat rájuk. A regény nyelve a neologizmusokban ötletes, néhol jókedvű; igazi, szinte költői ereje az új vallás ceremóniáiban és szövegeiben bontakozik ki.

 

MIKLYA Anna, Dühös nemzedék I. Jonas és a szürke hadsereg, Bp., Libri, 2013. 343 l.

A trilógia számára fölépített világ jól sikerült társadalmi modell: a mesterségesen kreált ellenségkép, a totális ellenőrzés, a beilleszkedés mértékében nyújtott megélhetés/jómód, a teljhatalmú atyai vezér mind olyan problémák, amelyekkel a jelenben is meg kell mérkőznie az X, Y, Z nemzedékeknek. Jól sikerült az általános ellenőrzés sok formája (pontrendszer, világhálós megfigyelés, följelentések, általános bizalmatlanság), nemkülönben az ifjonti lázadás és útkeresés módjai (az ellenőrzés kijátszása, tiltott tartalmak rejtegetése). A trilógia láthatóan (a címmel, ill. átlátszó szövegszerű utalással is) e nemzedékek útját keresi a vázolt nehézségek közepette. Ez remek vállalás volna: az I. kötet épp azzal kelt elégedetlenséget, hogy a dühös nemzedék útja helyett három (de inkább csak két) fiatal magánéleti hányattatásait láttatja. Amúgy a cselekmény érdekes, nagyobbik részében ifjúsági regényhez illően feszült, a szerkezet arányos. Jól van kitalálva a három fiatal alakja: a jómódú lány érzelmi-intellektuális lázadása és a társadalmi peremhelyzetben élő fiú baráti vonzalommal indult csatlakozása; mellettük Süti alakja egysíkúbb, csatlakozása kevésbé motivált. A jellemrendszer kiegyensúlyozott, a negatív oldalt is megfelelően (bár kevésbé plasztikusan) megalkotott figurák képviselik, különösen ha az akcióregények kedvelt fogását, az egyik figura „előjelváltását” is figyelembe vesszük. Talán kevésbé hihető, hogy a két fiatal ennyire, de ennyire érett volna, még csak nem is a marsi események földerítésében, hanem a hackertámadás előkészítése idején, viselkedésükben, szóbeli megnyilvánulásaikban érett, tapasztalt felnőtteket megszégyenítő intelligenciáról és érzékenységről tesznek bizonyságot. Jól illik a regény világához az én-regényforma és a vele járó eleven, fiatalos hang, bár olykor ez modorossá válik. Ilyen jó fantáziájú írónőtől szívesen vettünk volna több és plasztikusabb leírást a jövőbeli nagyvárosról és a terraformált Marsról.

(Azért a Swarovsky-kristályos tablet kicsit erős.)

 

ZSIGA Henrik, Végül magad maradsz, Kalliopé, 2013. 580 l.

A regény Lőrincz L. László hagyományához illő akcióregényt ígér, ráadás vonzerővel szintúgy magyar hőssel, részben magyar színhellyel. Érdekes az alapötlet: Atlantisz (ill. a nevét viselő gépezet) afféle check-pontként működik, ahonnan mindig újrakezdődhet az emberiség történelme, ha a fejlődés a jelek szerint tévútra siklott. A történelmi színhelyekre rejtett rejtvények és földerítésük messze nem ilyen eredeti, de eredményezhetett volna egy szórakoztató elbeszélést, ebben a hosszúságában (580 lap!) azonban messze túl van dimenzionálva. Még nem is csak a bédekkerszövegek bevonása a baj (az író nem mehet el minden helyszínre, bár magáévá teheti, átegyénítheti az utazási irodalmat, nem is beszélve az internetes utazás lehetőségeiről), hanem hogy egy regénynek óhatatlanul magyarázatot kell adnia olyan elemekre, amelyek egy elbeszélésben homályban maradhatnak. Itt pedig már egyre inkább szembetűnnek a történet gyöngeségei. Az a magas technikai civilizáció, amely képes az emberiséget visszalökni párezer évvel, nem tudott jobb működési biztosítékot kitalálni, mint az x mennyiségű történelmi színhelyen elindított nevelőapák + James Bonddá nevelt árva fiúk sorozatát? Csuda, hogy napjainkig kitartott a lánc. Itt is csak épp hogy: hisz látjuk, hogy halál és mohóság két színhelyen is megszakítja a helyes ügymenetet. És hogy is lehetett ezer évek óta minden fiú alkalmas a James Bond-i szerepre?A mi hősünk sincs mindig a topon. Hogy nem fog gyanút az első pillanatban, meglátva Hectort a gazfickók között szabadon járkálni? Hogy nem fog gyanút egy sereg helyszínen (de főleg Petrában), és hagyja magát, az ügyet és a társait veszélybe sodorni? Nem is beszélve a végkifejlethez vezető eseményekről. Ugyanilyen túldimenzionált a cselekményt kísérő modalitás: pl. a rejtvényt kísérő – állítólag – mély, tartalmas gondolatok, amelyekbe szerző és főhős sosem enged bepillantást: a főhős gondolatait (különösen egy én-regényben!) nem helyettesítik az olvasó gondolatai! A rövid epizódokban fölbukkanó figurák között vannak eltalált, érdekes vagy élő alakok, ám minél nagyobb a szerepük, annál inkább szembeötlik, hogy egysíkúak, kevéssé motiváltak. Ez alól a narrátor-főhős sem kivétel, aki sokat beszél ugyan magáról, de mélységet nem szerez. (María és Hector még kevésbé.) A regény nyelve egyéni és sok helyütt határozottan szép (bár ismétléseivel, erőszakoltan keresett szófordulataival néha modorossá válik), ám igen bő lére van eresztve. „Záporoztak a kérdések, nem találtam előlük fedezéket. Tolultak, belém fúródtak, nekem feszültek, falhoz szegeztek” (132). „Ahogy közeledtem felé, úgy szűkült be tudatom, úgy morzsolódtak le a külvilág fölös ingerei, eltűntek a hangok, eltűntek a lődörgő turisták, semmibe vesztek a horizonton cirkáló beduinok takaróstul, tevéstül, elpárologtak az idegenvezetők, és elpárologtak a korábban sem létező felhők, földbe süllyedtek a környező kőteremtmények, áttetszővé váltak a baráti gúlák” stb. (504). Mintha csak azt próbálgatná, hány szinonimát tud fölsorakoztatni ugyanarra a fordulatra. Ez a leírásoknál is elég zavaró, de bosszantóvá válik, amikor a cselekményt lassítja. Az ellenségeitől űzött főhős pár perc haladékot szerez, gyorsan fölhívja apját, majd 8 (nyolc!) soron át figyelmezteti, hogy hagyja őt beszélni, mert csak pár perce van (451). Egy jó szerkesztő vagy egy bátor barát közreműködése sokkal jobb művet eredményezhetett volna.

 

 

Kisregények

 

ANTAL József, Kód, e-könyv, SF-portal (2012. évi jelölés)

A mű tulajdonképpen akcióregény, SF-eleme az igen gondosan és korrekten láttatott tudományos kutatás, amelyre a bonyodalom alapozódik (bár annak „jövőszerűsége” kérdéses). Az ábrázolt arab-amerikai konfliktus alighanem sokáig biztosítja a téma időszerűségét. Az epikum érdekes, feszültsége mindvégig fennmarad, sőt fokozódik. A tudományos probléma megoldása miatt érzett izgalmat a két hősért való aggódás erősíti. A két fő figura rokonszenves, bár nem túl árnyaltan jellemzett; a Lökött Lora szerepe, ill. hosszan titkolt szerelme kissé motiválatlan. A regényszínhelyek (kórház, járványügyi központ) hűvösen jellegtelenek.

 

ANTAL József, Vektor, e-könyv, SF-portal (2012. évi jelölés)

(Minthogy az író a két regényt egyazon sablonra építi, megengedjük magunknak, hogy mi is ezt tegyük az indoklásban.)

A mű tulajdonképpen akcióregény, SF-eleme az igen gondosan és korrekten láttatott tudományos kutatás (bár annak „jövőszerűsége” kérdéses). Az ábrázolt arab-izraeli konfliktus alighanem sokáig biztosítja a téma időszerűségét. Az epikum érdekes, feszültsége mindvégig fennmarad, sőt fokozódik. Ez főleg a két hős sorsáért való aggódásból fakad, noha az író mindent elkövet, hogy a tudományos probléma megoldásáért is drukkolhassunk. A két fő figura rokonszenves, bár nem túl árnyaltan jellemzett; a negatív oldal képviselői inkább szerepek, mintsem személyiségek. A regényszínhelyek közül a hajléktalanok éjszakai világa hatásos és nyomasztó, a kutatóintézet és az izraeli kórház inkább csak jelzésekkel ábrázolt.

 

BÁLINT Endre, A mérőhajó útja, Digitalbooks, 89 l.

Az író ezúttal a temporális fizikát hívja segítségül, hogy az olvasó számára kellően rejtelmes problematikát teremtsen. A tudományos hitelesség képét szolgálják a lábjegyzetek, függelékek, amelyekre valójában nincs szükség: bármely tudományos magyarázat nélkül is elhisszük az írónak a regény valóságának felfüggesztett realitását, hisz a kisregény témája nem az idő mint tudományos probléma, hanem az idő mint a sors kerete. Úgy tűnik, az író a sors determináltsága felé hajlik mind az egyes ember, mind az emberiség tekintetében: ahogy az emberiség történelmét nem lehet megváltoztatni időtörésekkel, úgy az egyes ember sem babrálhat ki a sorssal, vagyis tényleg igaz az, hogy „utazni lehet az időben, de szórakozni nem lehet vele”. A tudományos hitelességre való törekvés ezúttal felülmúlta a sorsábrázolást: ellentétben A Programozó könyvével itt a problematika hordozója nem az ember, hanem a tudományos nézetek, nem emberi összeütközésekből világlik ki az író mondanivalója, a sors, a szereplők modellezik, magyarázzák a problémát, elviselik, de nem hordozzák, míg az író adós marad a legfontosabb emberi problémával: az idő emberi aspektusával, különböző múlásával a professzor és a szeretett nő esetében (az egyiknek néhány hét, a másiknak 30 év; és 30 év alatt a világ is ugyancsak megváltozik, de ezt csak Peter önpusztításából találhatjuk ki.) A mű sokkal inkább logikájával, ill. logikai csavarjaival szórakoztat, mintsem emberi sorsokkal ragadná magával az olvasót. E hősökkel nehéz is azonosulni: bármely rokonszenvesre igyekezett rajzolni őket az író, e figuráknak cselekvés nem sok, inkább csak a tűrés hősiessége jut, egyéniségüknek megfelelően különböző mértékben. (Az olvasó egyetért Peter Davidsonnal, akit a tétlenség késztet – bármily esztelen – menekülésre.) Olykor egy-egy plasztikusabb figura is fölvillan: az egoista Willis, a mohó Stock. A környezet személytelen, szinte üres, a cselekmény nagy része az – egyébként képszerűen szintén nem megjelenített – időhajótérben játszódik, másik része egy – szintúgy nem láttatott – bázison, a történet végén elhangzó teáskanna és kert szavak képtelenek színhellyé varázsolni a jövő üres mezejét.

 

BÁLINT Endre, Az idő árnyéka, Digitalbooks, 95 l.

A kisregény az első pillanatban önállónak tűnik, a másodikban azonban kiviláglik, hogy oly szorosan kapcsolódik az időben való merülésnek A mérőhajó útjában fölvázolt fizikai elméletéhez, technikai megvalósításához, az első nagy utazás körülményeihez és szereplőihez, hogy nélküle aligha érthető. Aztán az események sodrában valahol eljön a harmadik pillanat, amikor is rájövünk: nem számít az előző kötetben fölvázolt elméleti háttér és technika, mert csupán egy kutató tud drukkolni egy elmélet sikeréért, hiába az ide is melléklet adattömeg, fiktív lexikon és kronológia, az olvasó a hősöknek, az embereknek drukkol. Ennyiben e kötet már kiforrott munka: a világ megváltoztathatóságának filozófiai tétele, az időben való utazás fizikai problémája emberek küzdelmében dől el. A két főhős vonzó, ám kevéssé összetett figura (kivált Kathlyn ábrázolása szűkül le a cselekmény folyamán a szerelemre), markáns és egyedi alak viszont Mercier kapitány. Őt és Arlingtont küzdő emberekként sikerült megalkotni nemes célokkal, emelkedett eszmékkel (bár Arlington esküje Mercier halála után több mint emelkedett, az már fellengzős, 155). A cselekmény kellőképp fordulatos, a feszültség végig kitart (miként az előzmény-regényben, itt is csak az epilógusban érkezik el a megoldás). A párbeszédek arányosak, jó ütemben váltják az elbeszélő részeket. Az író látható élvezettel alkotta meg világát valamennyi mellékletével, neologizmusai kifejezők; a maga teremtette tudományszakba néha jobban belefelejtkezik, mint az olvasó élvezni tudná. Jókedvének bizonysága a narrációs törés a cselekménybe iktatott, egyébként fontos szerepű reklám előtt és után („A történet a reklám után folytatódik”; „A reklám után folytatódik a történet”, 100, 102); lehetett volna kevésbé kizökkentő módszert találni a reklámszöveg megismerésére. Üdítő villanásokban tűnik föl a közeljövő Párizsa, és az író ritkán csillogtatott leíró tehetségét dicséri a kései, pusztuló Földről adott néhány kép.

 

KASZTOVSZKY Béla, Glória, Galaktika, 265-266. (2013. évi jelölés)

Ennél „kasztovszkysabb” művet talán még a szerzőnek magának sem sikerült írnia. A kisregény ezúttal nem a közösség, hanem az egyes ember felelősségének helyes értelmezését tematizálja. Miközben (látszólag) tudományos magyarázatot keres irracionális jelenségekre (glória, csoda), a szellemi betegség és egészség messze átlapolódó fogalmaira, egyben az emberi élet értelmét, értékét is körüljárja. A cselekménynek nincs szüksége emberben megtestesülő rosszra, a műben valójában jó emberek mozognak, csak mivel a jót nem egyformán értelmezik, vagy képesek azt megvalósítani, a tetteik válnak eltérő értékűekké. A hős a környező világ végtelenségéből fakadó tehetetlenséggel, a megváltás lehetetlenségével küzd. Az igazán mély és humánus alapgondolat jól követhető szerkezetben valósul meg. Néhány elhihetetlenül jó ember sorakozik a lapokon. A nyelv az író megszokott, az elrejtett gondolatra mindig csak utaló, azt soha ki nem mondó, célozgató-körüljáró nyelve.

 

NEMERE István, Halhatatlanok, Galaktika, 269-270. (2013. évi jelölés)

Nagyon érdekes, finom, miniatűr ábrázoláson nyugvó írás. Problematikája a különleges képességek birtoklása és a hatalom reagálása – e tekintetben az író nem optimista. Helyette olyan egyéniséggel ajándékozza meg hősét, amely intellektusa, előrelátása és különleges képessége révén megmenti őt a hatalom mohó érdeklődésétől. A cselekmény némiképp emlékeztet az író Terra c. regényére: a főhős csak mesél múltjáról. Ám itt a múlt valójában egyáltalán nem irigyelnivaló, a halhatatlan sok-sok félbenhagyott élete valójában tragikus. Az író nem tud neki több elégtételt adni, mint még egy utód fölismerését. Az összeütközés nem drámai: a mű erénye a finom, visszafogott ábrázolás, a hős derűs, csöndes fölényének érzékeltetése. Érdekes a fölsorakoztatott sok élet, a történelmi kornak megfelelő sorsok, és jól szolgálja a várt hatást az előadás közönségének sokféle reagálása.

 

 

Novellák

 

ANTAL József, Invázió, Galaktika 276 (2013. március). 39-48.

A novella egy közkeletű álmot realizál: a lehetőséget, hogy minden nyúlbéla megsokszorozhassa önmagát, hogy megsokszorozott énjei egyesített erejével megajándékozhassa magát a tökéletes élettel. Ha nem firtatjuk a kérdést, hogy egy fizikatanár csekély lehetőségeivel ez vajon lehetséges-e, s nem szúr-e szemet a „duplumok” folyamatos megjelenése, nagyon érdekes eljátszani a létrejövő új ének tudatának problémájával; kár, hogy a novella ennek csak az első fázisát, a „születés” és én-tudatra ébredés időszakát ábrázolja alaposan, érzékenyen; mondhatni a tudat-megsokszorozódás, az azonosság és egyediség súlyos problémáját föláldozza, hogy egy izgatóan homályos történetet, a saját fejébe zárt én szolipszista tévelygését, a csonka emlékekkel való küzdelmet átadhassa, amely történetnek a csattanós megoldása lehet az én-megsokszorozás mint megnyugtató, boldogító vég a nyúlbélaság évei után. Ennek a dramaturgiának rendelődik alá a cselekmény, a külső világ leírása és sajnos a jellemalkotás is. A történet igazi rejtelme a narrációba dugott bomba: az áthúzott, javított mondatok, amelyek azt sejtetik, hogy a fogalmazvány orvosi javaslatra készült, a nyúlbélák rokonsága nem genetikus, hanem lelki természetű, s a diadalmas vég csak a főhős fejében létezik.

 

BEKE Richárd, Eső, Új Galaxis 20. 145-157.

Különleges mű: úgy mutatja be a háború értelmetlenségét, hogy magát az értelmetlenséget ábrázolja. Ebben a világban elvész minden cél és értelem, s marad az egykori háborús civilizáció törmeléke és legbelső lényege; csupán a novella végi jelenet kelt némi reményt a reménytelenségben. Különleges teljesítmény az emberi viszonylatok, sorsok és események átadása a csonttá csupaszított, jelző funkcióra redukált nyelven.

 

BOJTOR Iván, Hallod, Borges?, Galaktika 276. 58-63.

A novella fényes bizonysága annak, hogy a modern irodalmi irányzatok, jelen esetben a posztmodern intertextualitás a sci-fi irodalmat sem hagyják érintetlenül. Bojtor Iván bonyolult lelkű hőse a világtól elzárva, egy néptelen bunkerben éli utolsó napjait, s bonyolult lelke Borges világlátásának bűvöletében védekezik az elmúlás rettenete ellen. A novellában elmosódik a valóság és a képzelet határvonala; a mű önmagát írja. A mű vége a legposztmodernebb: különleges idézőjelbe állítja a cselekményt. A nyugtalanító hangulat áthatja az ábrázolást.

 

BOJTOR Iván, Ott fönt a hegyen, Galaktika 284 (2013. november). 100-102.

Elterjedt hiedelemre épülő, a tudományos fantasztikummal kevés rokonságot tartó történet. Ha ennyi a teljes mű, azt kell mondanunk, nem sikerült epikumot találni a hiedelemhez. A cselekménynek szinte semmi köze sincs a fölhasznált hiedelemhez, az ígéretes és kellően homályos kezdés után csupán egy beszélgetésből áll, mellesleg értesülünk róla, hogy a hiedelem alapja egy időgép, amit a jelek szerint a színen meg sem jelent szereplő állított föl az Araráton. A minden feszültséget nélkülöző két jelenet nem ad valóságos szerkezetet, s a narrátoron kívül nincs értékelhető szereplő.

 

FEDINA Lídia, Game over, Galaktika 277. 52-56.

Bár a novella középpontjában egy „kütyü” áll, maga a problematika nem a sci-fié.A kérdés, amivel a hősnő küzd, világszemléleti: szabad az ember a maga sorsában, vagy egy játék kiszolgáltatottja (a műben is idézett Mátrix módjára), amelyből nem tud kiszállni? A hősnő (az írónő) végül nem tesz kísérletet arra, hogy a készülékkel játékot kezdjen, így nem is kap/ad választ rá, hogy a kütyü valóban megadja-e a sors kereteit, vagyis a kérdés filozófiai marad. A cselekmény így mindössze egy beszélgetésből és a hősnő töprengéséből áll össze. A dialógus kellőképpen homályos, de feszültté tenni nem tudja a művet.

 

HEGEDŰS András, Tűzijáték = Amíg felkel majd a nap, KIMTE, Publio Kiadó

A pergő, gyors ütemű novella a sci-finek egyszerre több területén is képes eredetit nyújtani. Részben izgalmas jövőképet nyújt Magyarországról (Budapestről) egy olyan korszakból, amikor magyar dominanciával megvalósult a Duna-menti Köztársaság (a „nagy magyar álom” ritka, kései, ironikus felhangú változata); magyar érzelmű uralkodóházzal, József nádorral, a tagnemzetek nacionalista mozgalmaival, kínai kisebbséggel. (Úgy látszik, a scifi-írók végleg föláldozták a kínaiaknak a Nyóckert.) Másrészt viszont egy nagyon jól szerkesztett akciótörténetet olvasunk, államellenes terrortámadást beépített kémekkel minden oldalon, titkos kínai szervezettel, csodakütyükkel. A két vonal szorosan egybeépült, egymás hatását fokozzák. Remek a jövőbeli Budapest képe három felhőkarcolójával, a Hajógyári szigeten épült Micro-Manhattannel, az Asbóth Oszkár repülőtérrel. A novellát pedig beszövi az író játékos kedvéből született sok apró ötlet: a Hét Vezér Tornya, a Trianon Örökösei terrorszervezet, az Ópusztaszeri szerződés (Korona a várban, király a világűrben!), a Román Nemzeti Front belharcai, amelyek a novella ironikus felhangját adják.

 

IVANICS Ferenc, Lunáris depresszió, Új Galaxis 20. 110-126.

A novella olyan problémára hívja föl a figyelmet, amely a jövőben bizonyosan elő fog állni: az idegen bolygókhoz alkalmazkodott szervezetű telepesek honvágya a szülőbolygó iránt hiábavaló, hisz a szervezetük nem viseli el a repatriálást. E problémafelvetés nem új; a novella saját, speciális vállalása az, hogy a szenvedéllyé növő vágyat belülről ábrázolja. E folyamat megjelenítése azonban külsőséges maradt: a folyamat hosszú ugyan, de nem mély. A szerkezetben a szükségesnél több hangsúly esik mellékes elemekre (túravezetés, orvos, illegális kezelés keresése, szökés a Föld felszínére). Amúgy a feszültség arányos, s az író kellően szép képeket talált a földi valóság szépségének érzékeltetésére.

 

IVANICS Ferenc, Programunk célja, Új Galaxis 20. 67-79.

A novella D. Adams erős befolyása alatt keletkezett: egyik hőse egy szuperszámítógép, amely az embertől kapott megbízáson addig dolgozik, míg az emberiség eltűnik, majd a novella egy csattanós mondattal zárul. Itt ugyan egy másik mesterséges intelligencia is részt vesz a problémamegoldásban (élet létrehozása, ill. az eltűnt Föld megtalálása), de együttes erőfeszítésükre egy fricska érkezik a korai Földről. A novella értelme a gyűrűvé záródott idő és az emberi civilizáció születésére adott ironikus magyarázat. Ez elég érdekes és mulatságos, de nem tudja éltetni a novella egészét. Az író hiába ruházza föl a két MI-t emberszerű cselekvésekkel (tűnődik, izgatott, sajnálkozik), ez nem pótolja az érzelmeket megélő emberszereplőket. Nem ad élményt a környezet sem, mivel – a korai Föld leírását kivéve – a szuperszámítógépek ingerszegény gépvilága a színhely; ugyanez áll a mesterséges intelligenciák célvezérelt dialógusaira.

Nem vagy nem csak a szerző bűne „a kísérlet lefojtatása” (73), de így is ijesztő.

 

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A megtaláló, Galaktika 285 (2013. december). 94-102.

A novella tudományos eleme a kvantumfizika (szerencsére nem kell érteni hozzá ahhoz, hogy a novellát élvezni tudjuk), lényege azonban a különleges adottságú emberek sorsa világunkban. A modern társadalomban egy ilyen adottság nem áldás, hanem átok: ha kiderül, az ember könnyen haszonvadászok és sikerlovagok vagy féltékeny irigyek céltáblájává válik. A novella főhőse – mondjuk, a kvantummechanika segítségével – képes megtalálni az eltűnt tárgyakat, embereket, emiatt rettegnie és bujkálnia kell. A novella vonzereje a rendkívül gondos, pontos művészi kivitel: az arányos, jól kiszámított szerkezet, eltalált jellemek, egyedülállóan érzékletes ábrázolás (látható helyszínek és emberek, illatozó italok és sütemények). Az események feszültségét némi borongó melankólia oldja.

 

KOVÁCS T. Mihály (Toochee), A tökéletes tipp, Galaktika 275 (2013. február). 49-54.

A fölvetett problematika rendkívül időszerű: a közösségi oldalakra felelőtlenül föltett információk s az általuk akaratlanul előhívott veszélyek napjaink gondja. A problémát hordozó cselekmény két szereplős ugyan, de egyvonalú, érdekessége a meglepetés (a tolvaj önnön lakását kapja tippként). A szereplők jellemzése csupán a funkcióikra szorítkozik. A novella legjobb vonása a részletek rendkívül erős, vonzó életszerűsége: a gasztronómiai elemek érzékisége, a tippadó munkaasztalának szinte látható működése.

 

LŐRINCZ L. László, Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről, Galaktika 279XL. 115-191.

Nincs helyén a mű novellaként való nevezése, hiszen a közlemény három novellából áll, amelyeknek annyi közül sincs egymáshoz, mint Antal József különállóként kezelt két regényének, a Kódnak és a Vektornak, amelyeket az azonos szereplőkön kívül cselekményszálak is összekötnek. Itt azonban csupán a keret azonos: három haver egy galaxisszéli krimóban alkalmi ivócimborák történeteit hallgatja, amely történetek – mint egy tévésorozat darabjai – nem függenek össze, és a szereplőkön nem hagynak nyomot (pl.: már az első novellában meggazdagodnak, aztán minden marad a régiben). Az ötlet jó, de bármilyen jópofák a történetek, nem a szemünk előtt zajló cselekményről, hanem az egyik szereplő elbeszéléséről van szó, amely (kivált három ízben) nem okoz feszültséget, izgalmat, s a mesélő modalitása gátolja a cselekvőkkel való azonosulást. A kifejtés (a mesélés maga) hosszadalmas, nem a cselekmény bonyolultsága okán, hanem az első két történet esetében a mesélés kitérői miatt (újabb rundok, újabb kanyarok a mesében). A történetek mulatságosak, a csattanó sem hiányzik; a humort és az SF-couleur locale-t nagy számban képviselik szócsinálmányok (buri sündisznó, berkobiai üveg, texoniai repülőróka, centauri palacsusz stb.).

 

LŐRINCZY Judit, Az arabica íze, Galaktika 284 (2013. november). 26-44.

Nyomasztó, ám egyáltalán nem irreális jövőkép a bezárkózó, önellátásra berendezkedő Európáról. A kép ijesztően valóságos a strasbourgi parlament üléseitől és intézményeitől a jövőbeli „schengeni fal” menti stiklikig (szökések, korrupció, rabszolga- és szervkereskedelem, gyilkosság stb.). Az író nem sok szót pazarol a létrejött új földrajzi, társadalmi viszonyok kialakulására, annál életszerűbb a kép az elsivatagosodott Alföldről, a bezárkózó közösségekről, a bigottá váló önellátó falvakról, a nyomortanyák hierarchiájáról. A cselekmény két szálon fut: a strasbourgi ösztöndíjas Alma és a társadalom legmélyebb bugyraiba kényszerült Miklós az új világrend két végletéről szereznek tapasztalatokat. A feszültség inkább Miklós jeleneteit kíséri.A  két főhős sokoldalúan megalkotott jellem, és jól sikerültek a mellékalakok is, pl. a strasbourgi fehérgallérosok s különösen a társadalom kitaszítottjai (Lakat, Teréz, Csali). Hasonló módon kiemelkedően életszerűek a Miklóst körülvevő helyszínek.

 

LŐRINCZY Judit, Ragadozók és emberek, Galaktika 278 (2013. május). 32-36.

Az SF határait súroló novella a legnyomasztóbb lágertörténetekkel kel versenyre. Mintha egy lázálmot írt volna meg, a meg nem határozott élőlények meg nem határozott világában ismerős csak a fogvatartás és pusztítás mozzanata. Az őrszemélyzet arctalanságát biztosító maszkok még a maradék emberi jelleget is elvonják. A lidércnyomásos eseménysor a történet arisztotelészi követelményeinek annyiban tesz eleget, hogy van benne bonyodalom, tetőpont és feloldásnak aligha nevezhető megoldás, amelyben a ragadozókat eléri valami bűnhődés, bár annak mibenlétét nemigen érthetjük. Egyik oldalon sincsenek személyek, csupán a történetszövéshez szükséges funkciók, s a színhely leírása éppen így csupán jelzésekre szorítkozik. A novella egészében úgy hat, mintha a bennünk élő történetsémára támaszkodva akarná kiváltani a hatást.

 

LUKÁCS Norbert, Nincs többé rossz szokás, Új Galaxis 20. 142-144.

Az írásmű nem több, mint egy apró ötlet, cselekménynek álcázott lényege a reklámipar lelkiismeretlensége, mellesleg pedig a versenyszakmák embertelen hajszája; egyetlen érdekessége a csattanó. Valójában az alapprobléma megérne egy bonyolultabb cselekményt, gondosabb kidolgozást.

 

MARON A. Andrea, A száguldás szerelmese, Új Galaxis 20. 4-42.

A novella a titkos katonai kutatások témáját ötvözi a nanorobotok által tökéletesített ember témájával. Ez – bár nem új – ígér újdonságot azzal, hogy az átalakuló Jeremy/Samuel megőriz bizonyos – a cím által is asszociált – személyiségjegyeket; a novella befejezése azonban egy űrodisszeás átalakulásba fut. Egyéni színként pedig marad, mint a dúr hangnemhez képest a moll, a személyiség által indukált mellékszál: az orvoshoz fűződő, talán rokonszenvnek mondható kapcsolat. (Azért az ötöst némiképp sajnáljuk.) Világos, hogy a száguldás szerelme hogyan alakul át az ismeretgyűjtés szenvedélyévé, és világos, hogy az írónő célja a teljesség kialakítása (100% agykapacitás, 100% földi ismeret), de azért a főhős ismeretgyűjtésének néhány lépése ismeretelméletileg túl nagynak tűnik, pl. az emlékek nem képekként tárolódnak, így átvételük, dekódolásuk erősen kérdéses; a papír és nyomdafesték felismerése nem látszik garantálni, hogy egy távol lévő könyvtár elzárt anyagát olvashassa minden átvivő közeg nélkül. Személyiségábrázolás gyanánt érdekes a főhős átalakulása, s bár az írónő ellenáll a környezetfestésnek, apró megjegyzései egyéni látószögű, gazdag szókincsű leírónak jósolják.

 

NEMERE István, Titanic 3012, Galaktika 281 (2013. augusztus). 16-22.

A cím becsapós: arra szolgál, hogy félrevezesse az olvasót. A történet két szálon fut, párhuzamosan (konkrétan azonban egymást keresztezve), bár ez nem válik azonnal világossá: az úton lévő, Titanic nevű űrhajó és az úton lévő, az elpusztult naprendszer túlélőit szállító kisbolygó története oly hasonló (és a cím befolyása oly erős), hogy sokáig a Titanic pusztulására számítunk. A csattanó az, hogy az összeütközésből ezúttal a Titanic kerül ki épen. A történet érdekes volna, ha a tragikum kibomlana, de a két szereplő mit sem érzékel a pusztulásból, annak egyedül a hallgató számítógép a tudója, így a novella egyetlen érzelmet sem tükröz vagy teljesít ki. A két szereplő jellegtelen; némi biblikus párhuzam, hogy a másik civilizáció pusztulását a nő okozza játékos kíváncsiságával. Minden emberi vonatkozás nélkül a cselekmény eléggé érdektelen marad.

 

OROSZ Adél, Három lépés a széléig, Új Galaxis 20. 127-136.

A disztópia kényes témát választ: olyan jövendő társadalmat, amelyben bűn a homoszexualitás, és kiépül a szűrő-tisztogató szervezetek rendszere is, hogy megtalálják az eltévelyedőket. A novella hősnője tudatosan, minden önkínzó módszert fölhasználva küzd azért, hogy egyszer, egy későbbi időben ha nem is szabadon, de módja legyen élni a maga vágyta életet. Az írónő azonban nem optimista: a rendszer bujkáló ellenségeinek nincs esélyük (bár konkrétan egyéni bosszú eredménye a vég). Az ábrázolás a lelki tényezőkre fókuszál, de megtalálja a legjellemzőbb külső mozzanatokat is. A szerkezet arányos, a figurák hitelesek.

 

PACSAY Imre, Aratás, Új Galaxis 20. 43-66.

Ritka jól sikerült, riasztó jövőkép: annál riasztóbb, minél valóságosabb. A jövő veszélyeit mintha John Christopher Egyetlen fűszál se… és Wyndham A triffedek napja c. regényeinek fikciós jövőképéből gyúrták volna össze, hozzáadva a globális fölmelegedést, speciális nehezítő tényezőnek meg a mamutvállalatok gyilkos pénzéhségét, a keletről jövő migrációt. A cselekmény jól foglalja magába a fő konfliktusokat (az ember küzdelme az elvaduló növényekkel, a megélhetés nehézségei a gazdaság és kultúra összeomlásának idején, Kelet- és Nyugat-Európa ellentéte), és jó figurák testesítik meg. A vándorkereskedő által adott megoldás kicsit túl szép, és sajnos csak mikroméretben megoldás, de elégtételként működik: a vándorkereskedő figurája  a legélőbb. Az ábrázolás bensőségességét, intenzitását fokozza, hogy a történetet az arató szájából, én-elbeszélésben halljuk, de ez azzal jár, hogy a történet vége (amelyről az arató nem tudhat) egyes szám harmadik személyben szól, megtörve a narráció korábbi módját. Jól sikerült a szűkölködő új világ képe.

 

PEJ Erika, A kölcsönvett Föld, Új Galaxis 20. 80-86.

A novella tele van érdekes ötletekkel, amelyek nem egyesülnek izgalmas cselekménnyé. Mind a Nazca-vonalak, mind az idegenek landolása, mind a gyarmatosított Föld rémképe és az idegenek belső villongása jó ötlet (bár újnak nem mondanám), ám ezek az ötletek egyszerűen csak egymás mögé sorakoznak ahelyett, hogy egymásba fonódnának, egymást fokoznák. A figurák vázlatosságukban is jók, de nincs szerepük az eseményekben, nem is kellenek másra, mint az idegenek befogadására, arra pedig fölösleges az individuum. A kicsinyke cselekményhez némiképp túldimenzionáltnak tűnik az események (regényekben szokásos) fölbontása színhelyekre és negyedórákra.

 

PONGOR Vince, Ezerszer lejátszott jelenet, Új Galaxis 20. 105-108.

Hallatlanul érdekes novella: az utolsó lapig azt hihetnénk, hogy egy 19. századi orosz novellát olvasunk Csehov stílusában, mígnem az utolsó lapon groteszkbe játszó SF lesz belőle. A novella legnagyobb erénye a rendkívüli hangulatteremtő erő: a havas utcakép, a szoba, a nő leírása; a férfi gondolatainak s a nő vágyainak kilátástalansága mind hozzájárul a novella kerekségéhez. Sajátos módon a sci-fibe fordulás (a nő gépiségének föltárása) nem csökkenti, sőt, inkább elmélyíti a kiúttalanság, elveszettség érzését.

 

PUSKA Veronika, Műszakváltás, Új Galaxis 20. 158-164.

A novella a cselben csel klasszikus taktikáját teszi alapsémává: az emberek azt hiszik, a saját kutatásaikat álcázzák észlelni engedett ufotevékenységnek, pedig maguk lesznek az idegenek manipulációjának áldozatává. Mint kiderül, az idegenek az özönvíz óta járnak a Földre. Az már csak hab a tortán, hogy a sumer mitológia is az ő tevékenységük nyomait őrzi. A novella hatását csökkenti, hogy szinte nincs is cselekménye, két párbeszéd alkotja. A meglepetésre épülő szerkezet nem igényel sem személyiségábrázolást, sem leírást, sem különösebb narrációt, ez szikár jelleget ad az írásműnek.

 

SÜMEGI Attila, A kővé vált asszony balladája, Galaktika 283 (2013. október). 61-67.

A tudományosnak aligha mondható fantasztikus novella ritka súlyos problémát rejt a groteszk ötlet mögé. A holtig tartó szerelem mély értelmezése szólal meg a műben; egyben a gyógyíthatatlan beteget gondozó családok gondjai, lelkiállapotuk hullámzásai térnek vissza benne. A novellát az érzelmek és emberi viszonyok érzékeny ábrázolása teszi művészivé. Az életet fokozatosan maga mögött hagyó asszony kevéske életjelensége éppúgy megrendítő, mint a gondozás napi feladataiban őrlődő, szabadulni és kitartani egyaránt vágyó férfi küzdelmei. András nem hős, de hőssé teszi őt, hogy a fordulópontokon döntései mindig a kitartást, az asszony védelmét szolgálják. A házaspár kettősét hatásosan egészíti ki a fiú, korunk fiatalja, aki meglátja az üzletet a tragédiában.

 

SZÉLESI Sándor, Két üzenet, három töredék, Galaktika 285 (2013. december). 38-40.

Az SF-szerzők mindig is játékos népek voltak. Imádnak új hátteret, új magyarázatot, új véget adni régi történeteknek. Szélesi Sándor most az ókorig megy vissza, hogy eljátsszon az olvasóval. Az ötlet lényege szerint x évezreddel ezelőtt már létezett egy űrjáró földi kultúra (nevezzük Atlantisznak), amely jóslatokat kapott a delphoi sibyillától, ám mégis elpusztult az űrben. A novella olyannyira az ötletre épül, hogy cselekménye nincs is, mindössze két üzenet (email?) veszi közre a jóslatok szövegét. Az email-keret szerepe a le nem írt események érzékeltetése: hogy a frissen föltárt és megfejtett jóslatok megmentik korunk űrjáróit. Mint látszik, a novella lényege, súlypontja és legnagyobb „tömege” a három jóslat. Nem kétlem, Szélesi Sándor jól szórakozott, míg a Sibylla verseit megszövegezte, de azért abban a fordulatban, hogy játszik az olvasóval, az olvasó sokkal inkább eszközhatározói, mint társhatározói szerepben áll. Tekintve, hogy egy magas technikai szintű világot kell megfogalmaznia ókori szókinccsel, méghozzá versben, és méghozzá jóslathoz illően homályosan, nyilván nem csoda, ha a homály túl sűrűre, a jóslat túl dodonaira sikerült (már ha nem stílustörés Delphoi esetében a konkurens jóshely nevéből képzett melléknevet használni). Azok az utalások oly homályosak, hogy klasszika-filológus legyen a talpán, aki egyből megérti; és talán nincs minden olvasónak ókorlexikon a keze ügyében, mikor olvas. Úgyhogy inkább az írónak, mintsem a szövegnek hisszük el, hogy a jóslat valóban figyelmeztetésként működött, és a mi űrflottánk elkerülte ősei végzetét.

Apropó, versek. Le a kalappal, hogy az író megpróbálta hexameterekben megformálni az intést. De azért a hexameter nem egyszerűen hat láb (hát még ha nem is hat; de mondjuk, hogy töredék…). És hát a szótagok rövidségéhez nem elegendő a magánhangzók rövidsége, mert a zárt szótag bizony rövid magánhangzó esetén is hosszú (és a szóhatár itt mit sem számít), vagyis például az „adjatok nagy” szavak esetén nem dactilus és egy hosszú szótag (–ˇˇ| –) keletkezik, hanem trocheus és spondeus (–ˇ| – –). Ám így is sikerült beépíteni több penthémimerészt („Fussatok, esztelenek ||”), sőt egy bukolikus dieréziszt is („holtak az || élőt”).

 

SZILÁGYI Zoltán, Halhatatlan, Galaktika 280 (2013. július). 70-76.

Maga az alaptörténet (a gazdag öreg halálakor a klónja veszi át a helyét) számos műből ismert. Mindeddig nem találkoztam azonban az itt megpendített problémával: hogy hiába veszi át az öreg helyét a klón, az eredeti személyiség elpusztul. A problémát hordozó cselekmény a „hatalomváltás” okozta változásokra, a háznép sorsára koncentrál, hőse a remény szikráját őrző kapitány, az egyetlen, akinek körvonalazott személyisége van. Egészében a novellát könnyebb a párhuzamosan készült regény kiragadott részletének, mint önálló alkotásnak látni.

 

SZUNYOGH Gábor (Bezdom Iván), Éhséglázadás a zöldségbolygón, Új Galaxis 20. 87-104.

Jól sikerült, mulatságos történet: összeesküvés és forradalom receptje a jövőbe, egy mono- vagyis bikultúrás bolygóra helyezve. Az ironikus ábrázolás az alkotás minden szintjén érvényesül: a cselekményben (a forradalom hősiességét ironikus fénybe állítja, hogy a változatosabb étkezésért tör ki), az emberábrázolásban (az egyetlen részletesebben jellemzett szereplő, Tarian mérnök esendő emberi lény), a névadásban (a két csatlakozó mérnök Ecches és Korrogh, az elnök Jollaque Ott), legjobban pedig a növénynevekben, amelyek az író játékos kedvét is mutatják: hogy a cékpa és daralábé, ill. karáta és paraborka egyeduralma után a vágyott változás, a forradalom célja a darapa, a borkáta, a pakar és a lábépara elterjesztése.

 

SZŰCS László, Ab ovo, Galaktika 280 (2013. július). 20-24.

Szűcs László novellája ismét az emberi kultúra történetének titkait feszegeti. A gondolat, hogy a földi kultúra egy magasabb értelem figyelme/irányítása alatt fejlődik, nem új, de új és érdekes, ahogy a „katalizátor” élőlény különböző alakokban végigéli a földi törzsfejlődést és a kultúra alakulását (a technikai civilizációét talán túl gyors és nagy léptekkel). A megoldás végül valóban meglepő (egyben igazságot szolgáltat Stephen Hawkingnak), de valójában nem ad választ a fölvetett kérdésre, a földi kultúra nembeli értékére, értelmére, helyette néhány kiválasztott fölemelkedését nyújtja. A novella e formájában nem kíván emberábrázolást, hiszen ember-szereplői nincsenek, helyette a sólyom életének hosszmetszetét adja.

 

VARGA Anna, A Jövő meséje, Új Galaxis 20. 137-141.

A novella a gyermeknevelés jövőjéről ad riasztó jóslatot. A mesterséges kiválogatás, a kíméletlen verseny elveszi a család támogató hátterét, marad a kegyetlen realitás: aki nem teljesít az elvárt módon, azt kiküszöbölik, hogy esélyt adjanak a következő megszületendő gyermeknek. Az új világ képe épp azért hiteles, mert az írónő nem magyaráz, hanem ismertnek veszi az új világot. A novella értéke a rendkívül visszafogott ábrázolás, a lakonikus szöveg. Nem téved el az érzelmes-melodramatikus szemszög felé, a kockán forgó gyermeket nem, csak a szülőket látjuk, ahogy megkapják az iskola információját, ahogy vitatkoznak. A cselekményt kísérő – a novellához hasonlóan lezáratlan szerkezetű – mese artikulálja a függőben maradt kérdést: vajon fölismerik-e a szülők a gyermeküket?

 

VARGA Csaba Béla, A második űrhajósunk, Galaktika 283 (2013. október). 20-23.

A gondolat, hogy az emberi kultúra bölcsőjénél idegen civilizáció bábáskodott, már elég sok változatban megfogalmazódott a sci-fi írók tollán; ezúttal a patriarchátus intézményét, a nők jogainak némi növekedését és a balták teljes leszerelését adták az idegenek a két holdú Földnek. A novella azonban ezt a folyamatot csak mellesleg, apró megjegyzésekben tolmácsolja (ez a legjobban sikerült elem), fő témának magánéleti eseményeket választ: az idegenek embertelen kísérleteit és a kőkori hős által végrehajtott igazságszolgáltatást (némi Csillagkapus beütéssel), föláldozva a nagyszabásút az akcióért. A cím és a cselekmény egyaránt ezt a vonalat hangsúlyozza: a kőbaltás harcos hőstettét, aki meg tudja ölni a csúcstechnikával fölvértezett idegent (bár hogy akár ő, akár kísérletek alá vetett szerelme a kurta űrbeli utazástól űrhajóssá vált volna, erős költői túlzásnak tűnik). A novella egyetlen kidolgozott figurája H., akit sikerült vonzó kőkori hősként ábrázolni. (Vajon miért ő az egyetlen szereplő, akinek a nevét titokzatos homály fedi?) Az idegenek tevékenysége nem kap értelmet. A villanásokban fölbukkanó falu, közösség és táj mélyebb és tartalmasabb történet hordozására kívánkozik. Nehéz mire vélnünk az író egyes szám második személyű megszólalását az egyébként személytelen, harmadik személyű narrációban („ahogy mostanában emlegetitek”).

 

VARGA Csaba Béla, Bevetés előtt, Galaktika 277 (2013. április). 31-38.

Rendkívül érdekes, egyedi mű: olyan kidolgozott, mint egy regényrészlet. A benne ábrázolt világ komplex és koherens, nem igényli, hogy az író magyarázkodjék. Így is fölismerhető benne Babits rémálma, az egész Földre kiterjedő háború. A végletes világ végletes személyiségeket termel ki: elszánt, a halált nem megvető, de vállalni képes, rettenettel és reménnyel teli katonákat. (Jólesik, hogy a nemzetközivé vált katonaságban három magyar is akad.) A haditechnikát és a harci cselekményeket kiválóan egészíti ki a kikövetkeztethető ideológia: az iszlám és a tibeti vallások jelenléte és némi frigyládás misztika. A jellemzés szűkszavúsága ellenére a szereplők életteliek és rokonszenvesek. Plasztikussá teszi az ábrázolást az állatok (macska) szerepeltetése. A témához jól illik az én-forma ellenére távolságtartó, tényekre szorítkozó írói hang.

 

Z. KARVALICS László, Az emberiség megmentője, Galaktika 281 (2013. augusztus). 41-54.

Zavarba ejtő novella. Kézenfekvő értelmezése szerint azt példázza, hová vezetnek a felelőtlen kutatások: a vírusok teljes megsemmisítése (már ha kivihető volna így) kockázatos volna akkor is, ha nem támadna az emberiség ellen minden élőlény, mint a novellában, és akkor még nem is beszéltünk arról az esetről, amit a novella feltételez: hogy a vírusok egy intergalaktikus lény helyi „végtagjai”. A felelőtlen kísérletezés vígjátéki megoldása volna az, hogy a galaktikus veszélytől egy 11 éves fiú menti meg a Földet egy videojáték főszereplőjének tanácsával. A vígjátéki hang azonban csak a mű megoldásában pendül meg, a novella hangja egészében komoly (és tudóskodó), az író szimpátiája láthatóan a „vírusölő”’ tudósoké, eszerint helyeselnünk kellene a (valójában szörnyen felelőtlen) kísérletet, drukkolnunk a sikerének, a balsiker lehetőségét mint tragikus fenyegetést, a megmenekülést mint katarzist felfogni – ennek azonban ellentmond a vígjátéki, komikus lezárás. Így a hangváltást (és vele a novella lényegi valóját is) az írói figyelem kihagyásának vagy gyakorlatlanságnak kell tekintenünk. A novella mint olvasmányélmény sem nyújt sokat. Cselekménye szerény, a nagyszabású történésekről csak ilyen-olyan tolmácsolásból értesülünk, a beleszőtt tudományos(nak szánt) eszmefuttatás fölösleges és fárasztó, a szereplők jelzésszerűek, és nem képviselik a műben lezajlott összeütközés frontjait: Seby, a Földet (véletlenül) megmentő fiú két kurta jelenetben tűnik föl, az újságírónő alakja valójában fölösleges, csak arra kell, hogy a fiút a színhelyre juttassa, a tudósok pedig nem válnak hősökké. (És miért épp Seby? Túlságosan emlékeztet a neve Asimov Körbe-körbe c. novellájának robothősére.)

 

 

S. Sárdi Margit

Avana díjak és díjazottak eredményhirdetése 2014

Trethon Judit-emlékgyűrű    IMG_9501    Preyer_     avana képregény pályázat

A HungaroConon, 2014. november 8.-án ezúttal is ünnepélyes keretek között kerültek átadásra az Avana Egyesület által alapított díjak, és a Trethon Judit-emlékgyűrű.  A nyertesek névsora a következő:

 

Trethon Judit-emlékgyűrű

legjobb fordító: F. Nagy Piroska

 

Zsoldos Péter-díj

legjobb regény: Kovács Ákos: Az Áradás Krónikája

legjobb kisregény: Antal József: Kód

legjobb novella: Sümegi Attila: A kővé vált asszony balladája

 

“Preyer Hugo emlékére” novellapályázat

I. díj: Köcsky Rudolf: Kontaktus

II. díj: Barabás Levente Szilárd: Mundus vult

III. díj: Varga Balázs: A nagy bumm

Dicséretben részesültek:

Török Dávid: Az aranyszabály

Bukros Zsolt: Terraformálók

Bakti Viktor: Közel az istenekhez

Czövek Andrea, Pusztai Andrea: Nélküled a világ

 

Képregénypályázat:

I. díj: Maticska Zsolt: Gyűjtés

II. díj: Budai Dénes: Felfedezés

III. díj: Doktor Károly: A tükör színe

Különdíjban részesült:

Lolé Dániel: Állatok védelmében

 

Minden nyertesnek ezúton is szívből gratulálunk!